Olyan nagy érdeklődés övezi manapság azt a területet, amelyre Steigervald Krisztián „rátalált”, és sikerrel visz, hogy élményestje telt házat és rajongókat vonz, minden korosztályból. Közgazdász-marketinges és pszichológus énje mellett ráadásul ügyesen hozza a standupvonalat is, a generációkutató így garantált szórakozást, humorral, felismerésekkel és megható pillanatokkal teli kikapcsolódást nyújt. A MomKultban tartott előadásán jártunk.
Manapság mindennél jobban szeretnénk megérteni, mi miért történik bennünk, körülöttünk, mit és hogyan kellene másképp csinálni, hogy nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, sikeresebbek, végső soron boldogabbak legyünk. Steigervald Krisztián is tisztában van ezzel, ezért rögtön az élményestje elején elmondja, mi az a három dolog, amit nem kapunk meg tőle: nem fogja megmondani a tutit; nem tudja, mi az igazság, legfeljebb az igazság egy szeletét képes megragadni; és még azt is a lelkünkre köti, hogy ne vegyük komolyan.
Persze talán ez is a show része, hiszen aki erre így már nem is kíváncsi, az az est elején szabadon távozhat(na), és hát a későbbiekben természetesen elhangzik egy sor tudományos kutatáson alapuló tény, amit mindenki hazavihet, és mindezt olyan vicces, szellemes formában hallhatjuk, hogy a nevetéssel vésődik az agyunkba, a lelkünkbe.
Steigervald Krisztián azzal kezdi, hogy fölvázolja azt az öt generációt, amelyekről szó lesz. Ezt nem árt rögzíteni, mert így pontosan tudjuk, mikor kikről beszél. Az építők vagy veteránok 1928 és 1945 között születtek, utánuk jönnek a baby boomerek (1946–64), aztán az X-esek (1965–79), aztán az Y-osok, (1980–94), végül a Z generáció tagjai (1995–2009) és az Alfák (2010-től).
A generációkutató rögtön helyreteszi, hogy a boomer nem egyenlő a baby boomerekkel: boomer az, aki elmaradottan, begyöpösödötten gondolkodik – vagy akit a fiatalabbak annak tartanak, és ez lehet húsz év fölött bárki. A generációkutatásban olyan sincs, hogy idősebb meg fiatalabb nemzedék, mert minő fájdalom, a Z generációsok is meg fognak öregedni, ha most még nem is hiszik el, és idősen is Z generációsok maradnak.
Amit még rögtön az elején tisztázott az előadó, hogy bár szeretjük ezt mondani, ma sem születik egyetlen gyerek sem mobiltelefonnal kezében:
mi adjuk nekik oda.
És itt máris kirajzolódott az a szemlélet, ami Steigervald Krisztián egész munkásságát és az előadását is jellemzi, nevezetesen, hogy az egymás után született nemzedékek próbálják megérteni egymást, lássák, mi miért van, mit miért nem lehet úgy „számonkérni”, ahogyan mi esetleg szeretnénk. Hiszen mindegyik generáció más és más világba érkezett, más élményanyag vette körül, más túlélési technikái alakultak ki.
Anélkül, hogy lelőnénk az est poénjait, egyetlen momentumot emelnénk csak ki az előadásból, ez pedig az, hogy a Z generáció miért nem tud várni. Steigervald X-esként elmesélte, hogy ők annak idején befizettek egy kék Trabantra, és 12 év után megérkezett egy sárga Wartburg.
Vagy kellett, vagy nem. Ha nem, akkor várhattál tovább.
Telefont 17 év után kaptak, és boldogok voltak. A legizgalmasabb és legfordulatosabb krimiben másfél órán keresztül nézték, néztük, amint Columbo kideríti, ki a gyilkos, amit mi már az első perctől tudtunk, és közben nem hallgattunk bele a Kossuth rádióba, nem vettük le a Révai-nagylexikont, és még a Népszabadságba sem lapoztunk bele, csak a filmet néztük (reklámok nélkül).
Ha olyan béna voltál, hogy a számháborúban téged olvastak le először, akkor utána több órán keresztül hullaként ültél és vártál, mert nem tudtál mást csinálni.
Egy X-esnek ezért, ha azt mondják a munkahelyén, hogy majd öt év múlva lehet belőled valaki, boldogan vár, hiszen mi az a 17 évhez képest. Ha azt mondják neki, hogy idén sajnos nem lesz fizetésemelés, majd csak jövőre, azt is elfogadja. Egy Z-s viszont – akinek ha elromlik a telefonja, a szülei azonnal rohannak, hogy vegyenek egy másikat – nem tud várni, mert soha nem is kellett megtapasztalnia, milyen érzés ez, így megtanulni sem tudta. Mi pedig számonkérjük rajtuk azt, amit mi nem tanítottunk meg nekik.
Steigervald Krisztián két órán keresztül mesél nekünk, de olyan élvezetesen, mindenféle személyes történetekkel, amihez a közönség ezer szállal tud kapcsolódni. Mindenkinek van olyan szülője, nagyszülője, aki azt gondolta, hogy majd 50 kiló liszttel tudja túlélni a Covidot, olyan nagymamája, aki húszéves lekvárt tartogat, mert sose lehet tudni, vagy olyan gyereke, munkatársa, aki már azt sem tudja, mi az az e-mail (megszólítással, elköszönéssel, aláírással), mert olyat csak az őskövületek használnak.
De megtudhatjuk azt is, hogyan változik a szleng, hogy miért maradnak egyre tovább otthon a fiatalok, főleg a fiúk, hogy a biztonságos kötődésre való neveléssel mi az, amit viszont késleltetünk, és hogy a szüleink generációjának miért volt olyan nehéz kimutatni a gyerekeik felé a szeretetüket. Az előadó folyamatos kapcsolatban áll a közönséggel, tegye föl a kezét ez vagy az, megkérdezi, hogy vajon mit válaszolt az anyukája egy bizonyos kérdésre, és a nézők tudják a választ, hiszen az ő szüleik ugyanezt mondták volna.
Az egymásra és a generációkra való ráhangolódást segítették azok a zenei bejátszások, amelyeket Bujtor Balázs hegedűművész előadásában hallhattunk: ha – szerintem – csúszkált is az, hogy az egyes generációknak melyek a jellegzetes zenéi, a Meseautó, a Neoton vagy Azahriah megidézésével azonnal tudtuk, hol járunk. Én az X-es korosztályhoz jobban passzlónak éreztem volna a Hungáriát, a Korált vagy az Eddát, mint Charlie-t vagy a Nagy utazást Presser Gáborral, de így is értettük. Bujtor Balázs jelenléte egyébként is jó volt a színpadon, egy-két adok-kapok poénnal színesítette az estet.
Steigervald Krisztián két könyvet is írt a generációkról, és elmondása szerint már több mint háromezer előadást tartott, cégeknek is segít abban, hogy a különböző nemzedékekhez tartozó munkavállalók szót értsenek egymással. Ezzel kapcsolatban nagyon vicces példát mesélt az úgynevezett csapatépítő hétvégékről, amiket az X-esek erőltetnek, mert ők, akik a kisdobos meg az úttörő mozgalomban szocializálódtak, mindenáron csapatot akarnak építeni, míg a Z-s azt mondja, hogy még a haverjaival sem megy el három napra Visegrádra, nemhogy „ezekkel”.
Nagy szükség van tehát akár a cégeken belüli megértésre, de az sem mindegy, hogy a családokban hogyan zajlik a különböző nemzedékhez tartozók egymás mellett élése. Sok konfliktus méregfogát ki lehet húzni azzal, ha tudjuk, ki milyen túlélőcsomaggal áll az élet viharaiban.
Senki sem csinálja jobban vagy rosszabbul, csak másképp
– ez az egyik mondás, amit Steigervald Krisztián szerint jó, ha megszívlelünk.
A másik az, hogy „megérteni annyi, mint megbocsátani”, és ebben talán az X-eseknek van a legtöbb tanulnivalójuk, hiszen meg kell érteniük a baby boomer szüleiket, akik azt adták, amit adni tudtak, de a Z generációs gyerekeiket is, akiknek meg talán ők nem adták meg azt és úgy (például szabályokat, határokat), ahogyan nekik szükségük lett volna rá. Minden generáció megkapja tehát a magáét az előadáson, de inkább úgy mondanám:
a maga elégtételét.
Hiszen nem az a cél, hogy szidjuk a másikat vagy ostorozzuk magunkat.
Steigervald Krisztián saját elmondása szerint sem mondott semmi olyan újat az esten, amit eddig le ne írt vagy el ne mondott volna, így, finom humorral elmesélve azonban egészen más hatást ér el, mintha a könyveit, interjúit látnánk, olvasnánk. A nevetésbe pedig néha könnyek keverednek, amit csak fokoz az utolsó dal – nem árulom el, melyik. Befejezésül álljon itt a harmadik mondat, amit a kutató a kivetítőre és a szívünkbe írt: „Eddig mindent jól csináltál!”
(Borítókép: Steigervald Krisztián MomKultban tartott előadásán. Fotó: Csibi Szilvia)