Hideg pizza. Ízlelgetjük, emésztgetjük, elsőre kicsit furcsa, kicsit szokatlan, kissé rágós, de azért csúszik, hisz az alapanyag nem változott, a termék mögött álló koncepció ugyanaz, az íz ugyanolyan – na jó, talán az utóíz nem, de pizzának azért pizza, még ha hideg is. Persze jelen esetben a pizza nem „az” a pizza, hanem Simon Márton ötödik verseskötetének metaforája, bár ezzel talán nem árulunk el akkora titkot.

Simon Márton versein felnőtt egy generáció: akik kamaszként vették először kezükbe a költő korai műveit, azok ma már a harminchoz közelednek, de ugyanolyan átéléssel és buzgón olvassák, sőt értelmezik és értékelik a legújabb, ötödik kötetet is, mint a 2010-es évek első felében kijött szövegeket.

Simon Márton versei végigkísérték a fiatalabb Y, valamint az idősebb Z generáció „feje lágyának benövését”, ezek az olvasók, mondhatni, együtt komolyodtak meg a költővel, aki – bár idén töltötte a negyvenet – a legtöbbünk szemében örök fiatalként marad(t) meg. 

Mert tematikáját és üzenetét tekintve a versek zöme ugyanúgy megszólítja a tizenévest, mint a negyvenest, csak éppen az értelmezési tartomány alakul át az olvasó korának növekedésével.

Ez a kijelentés pedig hatványozottan érvényes a Hideg pizzára, ami annyira mai, hogy azt tanítani kéne. Elég csak a Nem mindig az első mondat a legnehezebb című nyitóvers előtti oldalt tanulmányozni: 

Miért szeretik az emberek a hideg pizzát?

– olvasható a Reddit thread. Kell ennél relevánsabb és hitelesebb forrás 2024-ben a cím értelmezéséhez? Aligha.

Soha nem volt még ilyen sokszínű

Talán egyetlen Simon-kötet sem annyira változatos/kaotikus mint a Hideg pizza. Nemcsak tartalmában és jelentésében, hanem a versformák tekintetében is. A kötetben a rövidversek, haikuk és egysorosok mellett már-már a hosszúvers határát súroló, oldalakon átívelő költemények váltják egymást, amelyek abszurd képekkel, motívumokkal és lehetetlen cselekményekkel operálnak.

Itt nyer csak igazán értelmet a költő egyik korábbi gondolata. Ezeknél a hosszabb verseknél magabiztosan kijelenthetjük, amit Simon tizenegy évvel ezelőtt leírt a Polaroidokban. Vagyis hogy:

Ami 2 mondatnál hosszabb, az hazugság.

Mert ki hinné el, hogy a tejbe anno békát dobtak, hogy ne romoljon meg? (A tej, nem a béka…) És ha így is van, hogy évszázadokkal ezelőtt valóban brekegő dögöket dobtak a dézsába, akkor is: ki hinné el ezt „of all people”, Simon Marci narrátorának? Na ugye…

A költő erősen kifelé beszélő narrátora leír, analizál, speciális, eltéveszthetetlen hangulatot teremt. A személyesség úgy rétegződik a versekben, hogy a megfigyelt alak (és/vagy tárgy) egyszerre érződik roppant közelinek és tűnik végtelenül messzinek. Hol kőhajításnyira áll tőle, hol mérföldekkel messzebbről közelít a központi témához, miközben olyan általános hangvételben beszél róla, mintha mi sem lenne természetesebb.

Költői eszközökből nincs hiány – halmozás, anafora, refrén dögivel –, a címek zöme pedig komplett mondatnak is beillik, néha a verssel folytatva kap értelmet, máskor önmagában véve is értelmes szókapcsolat, sőt néha hosszabb, mint maga a vers. Sokszor magában hordozza mindazt, amit a vers nem tud, ami a versből hiányzik. Értelmet ad és értelmez, megszólít és utasít, de semmiképp sem kérdez olyat, amire ne tudnánk a választ.

Némelyik verssor zseni (nem tudtam / ha ez egy egyszemélyes verseny / hogy állhatok folyton vesztésre), más gondolatok meg annyira nyilvánvalóan simonmarcis kifakadások (Az már nem az én hibám / ha neked erről nem jut eszedbe semmi), hogy csak na, és nagyon nehezen hinnénk el, hogy nem az ő fejéből pattantak ki az ominózus sorok.

Visszatérő elemek

A költő ismét előveszi a japán kultúra iránti szenvedélyét, ugyanis egy külön fejezetet szentel a szigetországnak, illetve a Japán által inspirált verseknek. A Japáni versek rész dualista fejezet a javából, hiszen az egyszerű, megmosolyogtató, csattanós sorok mellett természeti, misztikus és organikus mintázatok köszönnek vissza a sorokból, bár tőről metszett (5-7-5 morás) haikuk nincsenek ebben a gyűjteményben.

Az állatmotívumok, az internetes kifejezések, a közösségi média belénk ivódott hatásai ebben a kötetben is előkerülnek: előbbi a rókák helyett most (az előbb említett) békák, valamint delfinek, utóbbiak emodzsik és obszcén felhasználónevek formájában, amelyek kicsit kommersszé és hétköznapivá teszik a verseket, leemelve őket a romanizált irodalmi polcról.

főleg a hosszúversekből, amelyek olyan organikus, mégis okosan megkomponált gondolatmenetek, amelyek kizárólag ebben az állapotban születhettek meg. A kötet tele van popkulturális utalásokkal és főhajtásokkal: irodalmárokhoz és zenészekhez címzett versek váltakoznak, Simon a közhelyes kopírozás helyett inkább asszociációklaszterekként jeleníti meg az sztárok hatását a költészetében.

Vegyesnek vegyes, de színesnek nem színes, inkább a szürke ötven árnyalatával játszik; borús és filozofáló, egy légüres térben lebegő édes semmittevés leképezése némi pozitív kicsengéssel meghintve, legkevésbé sem egy pörgős, vidám, és az életben a végtelenségig szépet látó örömóda-gyűjtemény.

A kötet nem ír le egy komplett történetet, nem vezet A-ból B-be, inkább fontos elemeket emel ki az összképből, és külön szinten kezeli azokat. A Hideg pizza olyan, mint egy kötet, ami összefogja mindazt, amit Simon Márton az elmúlt közel másfél évtizedben művelt az irodalomban, és megalkotott költőként.

Simon Márton: Hideg pizza
Okapi Press
172 oldal, 2024

(Borítókép:  Papajcsik Péter / Index)