Milyen Grecsó Krisztián rendhagyó irodalomórája a Müpában, amit középiskolásoknak tart? Röviden csak úgy jellemezhetnénk, mint azt a negyvenöt perces előadást, amit nemcsak a könyvmolyok és az író rajongói hallgatnak csillogó szemmel, hanem a festett hajú animések, a jó messziről felismerhető Azahriah-rajongó középsulisok, valamint azok a diákok is, akik még sohasem hallottak és nem is olvastak semmit a szerzőtől.

De miben áll irodalomórájának titka? A magával ragadó személyességben.

Az óra alapötlete is kiváló, hiszen egy olyan ember beszélhet a diákoknak irodalomról, akinek a próza a kenyere, a költészet a vize, a dráma pedig a levegője. Közhelyszámba megy, de érdemes rögzíteni az újra és újra felbukkanó, kutatásokkal, felmérésekkel alátámasztott hírt, miszerint a fiatalabb generáció tagjai egyre kevesebbet olvasnak, figyelmüket pedig egyre kevésbé és nehezebben kötik le a koncentrációt igénylő feladatok, olvasmányok. De lassan oda is eljutunk, hogy már egy pár perces videó megtekintése is jelentős kihívást fog jelenteni számukra.

Egy inspiratív, rendhagyó irodalomóra talán meghozza a diákok kedvét az olvasáshoz – személy szerint nagyon örültem volna gimnazista koromban, ha Krasznahorkai László kap negyvenöt percet. Grecsó órája előtt is játszottam a gondolattal, hogy vajon Ady Endre vagy József Attila milyen órát tartana? Kié lenne a jobb… egyáltalán képesek lettek volna megtartani egy irodalomórát? 

Irodalom, az mi? 

Kissé megdöbbentő volt látni, hogy amikor Grecsó Krisztián azzal a kérdéssel fordult a diákokhoz, hogy mire való az irodalom, senki sem jelentkezett válaszadásra, miközben más, személyesebb kérdésére többen is feltették a kezüket, és örömmel válaszoltak az írónak. Nem tudni, hogy a magyar oktatás helyzete miatt nem érkezett-e válasz a kérdésre, vagy azért, mert a fiatalok még nem fedezték fel, számukra mit is jelent az irodalom. És lehet, hogy van köze ahhoz, amit az író is jelzett: a kötelező olvasmányok nem igazán képesek megszerettetni az olvasást a fiatalokkal, nem beszélve arról, hogy a magyartanárok keze is eléggé meg van kötve a jelenlegi rendszerben. Lásd Nemzeti alaptanterv.

Lelki tükör, nem egy egyenlet, az irodalom képes kinyitni az ajtókat a szívben

– válaszolta meg saját kérdését Grecsó Krisztián. Az író rendhagyó irodalomóráján nem felejtett el megemlékezni középiskolai tanáráról, aki felfedezte benne a tehetséget, mellé állt és segítette, amikor 16 évesen írt darabját akarta színpadra állítani. „Most nem állnék itt nélküle” – mondta. De nem felejtett el mesteréről (mentoráról), a kortárs költészet egyik legkiemelkedőbb alakjáról, Kemény Istvánról sem szót ejteni, aki jelentősen hozzájárult pályája indulásához. 

Grecsó története bennem is felidézte, milyen sokat köszönhetek gimnáziumi irodalomtanáromnak, Tóth Ritának, aki bevezetett a világirodalom legnagyobb klasszikusainak világába, valamint ingyen és bérmentve végzett pluszmunkájának hála az emelt szintű magyarérettségi-ötöst is megszerezhettem. Tisztelet az elhivatott magyartanároknak! 

Kudarcok és sikerek

Az író, növelve az óra személyességét, kudarcairól és pályájának kezdeti nehézségeiről is beszámolt az őt hallgató diákoknak, akik talán akkor érthették meg igazán, mit jelent írónak és olvasónak lenni, mi az irodalom egyik lényegi pontja, amikor ezt mondta:

Az irodalom létezővé teszi a nem létező világokat.

Jó volt látni az író szándékosan visszafogott, mégis érzékelhető szenvedélyét, amikor a könyvekről, az olvasásról beszélt. Úgy tűnt, a diákokat is magával ragadta a mondanivaló, miszerint a könyv csak bennük válik valamilyenné. „Magatokat olvassátok bennük” – fűzte hozzá. A tanulók házi feladatot is kaptak, a kedvenc dalukra kell saját dalszövegeket írniuk. Reméljük, megírják, bízzunk benne, hogy létezővé tesznek most még nem létező világokat. 

(Borítókép: Grecsó Krisztián 2024. október 17-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)