Két csavargó vár valakire, akitől azt remélik, hogy majd megmondja. Hogy majd elintézi, megcsinálja, utat mutat, reményt vagy magyarázatot ad. Ahogyan mi várunk életünk számos pontján az apánkra, a főnökünkre, a nagy hatalmú igazgatóra, a papra, a pszichológusra, a politikusra, de a találkozás elmarad, mindig másnapra tolódik. Samuel Beckett legismertebb drámáját, a Godot-ra várva című előadást ezúttal Debrecenben láttuk, Szabó K. István rendezésében.
Elolvastuk a drámát, és nem értettük. Tanultuk a középiskolában, érettségiztünk belőle, sokat tudtunk beszélni róla, és még mindig nem értettük. Aztán láttuk színházban egyszer, kétszer, háromszor, és mindig ugyanaz az érzés fogott el, mint legelőször, hogy a darab olvasása vagy a belőle készült színpadi produkció közben elkalandoznak a gondolataink, remekül tudunk más dolgokon töprengeni, és nem azon, ami éppen a szemünk előtt zajlik.
Sokan lehetünk így, és nem tudni, kinek mikor esik le valami fontos Samuel Beckett legismertebb drámájából. Tulajdonképpen az sem annyira evidens, hogy könnyed megértésre, szórakozásra vágyó korunkban miért tűzik a színházak újra és újra műsorra a Godot-ra várva című darabot,
miért remélik, hogy ez majd jelentős közönséget vonz.
Most például Szabó K. István állította színpadra Debrecenben, a Csokonai Fórum Kóti Árpád-termébe telt házat vonzva, és számomra ugyanazt az érzést hozta, mint korábban, de most megértettem végre, hogy ez a lényeg: a mű annyira rétegzett, olyan sűrű szövésű, hogy amit éppen kihallok, azon a szálon indulnak el a gondolataim, és ez így van jól.
A két főhős, Vladimir és Estragon ruhája Debrecenben a klasszikus megközelítést hozza, fekete, elnyűtt zakó, illetve frakk, fejükön az a jellegzetes, gömbölyű kalap, ami a legtöbb Godot-előadásban látható a kezdetektől. Seress Zoltán Vladimirja talán még őriz valamit az egykori méltóságából: lábán fekete lakkcipő fehér betéttel, amit mindig gondosan letörölget, valahányszor bejön a színpadra. A kabátja hátán viszont hatalmas lyuk éktelenkedik,
ő nem, de mi látjuk a nyomorúságát.
Bakota Árpád Estragonja már ennyire sem erős, megállíthatatlanul csúszik lefelé: ruhája rongyos, nincs inge, csak atlétája, a cipőjét elhagyta, nem tud magára vigyázni sem testileg, sem lelkileg. Folyton megverik, és a várakozást is nyűgösebben viseli. Nem érti, kire, mire várnak, és főleg miért, de mivel mást úgysem tud csinálni, társából erőt merítve várakozik ő is.
Hogy elüssék az időt, mindenféléről beszélgetnek, és főleg Vladimir szórakoztatja történetekkel és példázatokkal a társát, neki van több muníció a fejében. És ezek a történetek azok, amelyek betalálhatnak úgy, hogy utána „ottragadunk”, lemondva a továbbgördülő mondatok egy részéről.
Ahogy például Seress Zoltán elkezd beszélni a két latorról, azonnal felkapjuk a fejünket:
figyelj csak, hogyan történhetett meg az, hogy a Jézus melletti egyik lator pokolra került, a másik üdvözült? Csak ezen az egy kérdésen el lehetne gondolkodni egész este, és ha ez fogott meg minket, akkor már jobban kihalljuk a többi bibliai utalást is, és talán erre leszünk fogékonyabbak, bár ez csupán az egyik rétege a színműnek.
Az alapvetően két főszereplőre írt drámában három további karakter jelenik meg. Pozzo (Sorbán Csaba) és Lucky (Pál Hunor) az úr és a szolga szerepében látható, és ebben sincs nagy varia, Szabó K. István a klasszikus felállást hozza: Pozzo kötélen vezeti végletekig elgyötört szolgáját, aki bőröndöket és egy széket is cipel, ha a gazdája netalán le akarna ülni. Kissé görnyedt, kiszolgáltatott testtartásán már akkor sem tud változtatni, ha megállnak, és leteszi a terheit. A vállát akkor is felhúzza, és fájdalmasan néz, várva az újabb megaláztatást.
A néző önkéntelenül is felhorgad ennyi kegyetlenség és igazságtalanság láttán, de hát mi tartja vissza Luckyt, hogy otthagyja irritálóan felfuvalkodott gazdáját?
Újabb gondolkodnivaló, egészen addig, míg vissza nem térnek: Pozzo addigra megvakul, kiszolgáltatottabb lesz, mint anno Lucky volt, de ugyanolyan türelmetlen, az életről mit sem tudó, sekélyes figura marad. A szolgája pedig megnémul, nem tudja már Pozzo produkáltatni, talán már nincs is benne élet.
Ekkor hangzik el a dráma egyik kulcsmonológja a tönkrement gazdától:
Meddig akar még gyötörni az idővel, hogy ekkor így, akkor úgy! Őrület! Mikor! Mikor! Hát nem elég önnek, hogy valamelyik nap történt, olyan napon, mint a többi, egy nap megnémult, egy nap megvakultam, egy nap megsüketülünk, egy nap megszületünk, egy nap meghalunk, ugyanazon a napon ugyanabban a percben, ez nem elég önnek? Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovaglóülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik
– üvölti Pozzo a kérdezősködő Vladimirnek, aki nem érti, hogy vakon miért érzékeli valaki kevésbé pontosan az idő múlását, amikor ő pont fordítva gondolná.
A nézőnek feltűnhetett, hogy az először 1952-ben Párizsban bemutatott művet Debrecenben nem abban a fordításban hallhatjuk, mint amit esetleg megszoktunk. Először Kolozsvári Grandpierre Emil fordította le a Godot-t, majd Pinczés István, a Csokonai Fórumban pedig az ELTE BTK francia szakos hallgatóinak magyar szövegét hallhatjuk.
Ami feltűnik például, hogy ebben a színpadi szövegben nem lovaglóülésben, hanem guggolva szülnek a nők a sír fölött – sokkal kevésbé „elegáns”, eufemisztikus megfogalmazás ez, és ahogy Seress Zoltán elismétli, hátborzongatóan eszünkbe jut napjaink minden háborúja: a sírok fölött guggolva szülnek a nők,
hát hiszen halálra vannak ítélve a háborús régiókban a gyerekek is, ki tudja, kinek mennyi élet adatik a születés és a sír között.
Az ötödik szereplő a darabban a fiú (Sinka Márton Milán), aki minden este megjelenik, és az értelmesebb Vladimir kérdéseire válaszolgatva elmondja, hogy ő Godot úrnál dolgozik, de Godot nem jön, ma biztos nem, talán holnap. A fiú Debrecenben valóban fiú, a hangja még gyerekesen cseng. Engedelmesen végrehajtja a felnőttek utasításait, és bár úgy tűnik, ő „bent van a tutiban”, hiszen Godot-nál dolgozhat, a helyzete cseppet sem tűnik jobbnak, mint a két csavargóé.
Klasszikus és egyben – már csak a magyar szöveg miatt is – újszerű előadást láthatunk Debrecenben. A színpadkép szimbolikusan idézi meg a darabbeli országutat, az út menti fa itt minibonszaj egy aranyozott zongora tetején, és a csavargók mintha egy pincébe lennének bezárva
csövek, csöpögő csapok, kisebb-nagyobb kövek és sehova nem vezető lépcsőfokok közé,
egy csak kívülről nyitható bádogajtó mögött. Országúton várakozni is reménytelennek tűnő vállalkozás, de egy pincébe zárva? A két csavargó az országúton sem biztos abban, hogy egyáltalán jó helyen várakoznak-e, a perspektíva zárt térben még ennyire sem belátható. Mozdulni, váltani viszont nem mernek, és talán már nem is tudnak.
Egy pincében nagyobb a kényszer arra, hogy unalmukban megfejtsék az életet, erre matematikai képleteket is találhatnak a falakon, de a világ működését leíró egyenletnek nincs megoldása. A táblaként is funkcionáló falon továbbá ez olvasható:
A halogatott reménység beteggé teszi a szívet.
Hm. Ezt aztán egész este olvasgathatjuk, nagy betűkkel ott áll a szemünk előtt, nem lehet századszor is nem elolvasni, az embernek állandóan odatéved a tekintete. És látjuk, ahogy a halogatott reménység beteggé teszi a két csavargó szívét, a szemünk előtt zajlik a tragédia.
Szabó K. Istvánnak ez az egyik utolsó rendezése a – szépen felújított – debreceni Csokonai Nemzeti Színházban. Tízévente megrendezi a Godot-t, és mint a darab ismertetője szerint mondta, a 2004-es színre vitele az értelmetlen várakozás abszurditását kutatta, a 2014-es az elkerülhetetlen megsemmisülésre való várakozás fájdalmas folyamatát vizsgálta, a mostaniban pedig az identitáskeresés vált fontossá, az egyéni és kollektív memória faggatása, valamiféle isteni restitutio reményében.
A jórészt fiatalokból álló debreceni közönség pedig értőn követte végig az előadást a színházhoz tartozó Csokonai Fórum modern épületében. Együtt lélegeztek a szereplőkkel, értékelték a kiváló színészi alakításokat – már ezért megérte Debrecenbe menni színházi előadásra.
(Borítókép: Gálos Mihály Samu)