Esős, szombati nap volt, amikor Szakonyi Károly 16 évesen, búbánatos hangulatban megírta az első novelláját. És jobban lett. Felismerte, hogy az írásnak csupán az egyik része, hogy a közönségnek mondjon valamit, a másik, hogy általa önmagát próbálja megmenteni. Amikor igazán elkezdett írni, rájött, arról kell szólnia, amit átélt, és azokat a figurákat „mozgatta”, amelyeket ismert. A siker is mellé szegődött, olyan értelemben, hogy az első megjelenése után a novellái egymás után jelentek meg a különböző lapokban. S olyan helyzet állt elő, hogy nem neki kellett kopogtatnia a szerkesztőségek ajtaján, hanem rendszeresen kértek tőle írásokat.

A Kossuth-díjas író erről a közelmúltban, a budapesti Nyitott Műhelyben megrendezett telt házas irodalmi esten beszélgetett Petőcz András, József Attila-díjas íróval. A két szerző időnként találkozik, kávéznak, és elmerülnek a múltban. Ilyenkor Szakonyi a régi időkről, irodalomról, kávéházakról, az ott zajló életről mesél Petőcznek, most azonban széles közönség előtt emlékezett.

Nem voltak finnyáskodások

Szakonyi Károly elmesélte, hogy írói karrierje mások mellett Gyurkovics Tiboréval, Lázár Ervinével, Bertha Bulcsúéval, Szabó Istvánéval, Kiss Dénesével együtt indult. „Egyívású, részben baráti, részben szellemi kör volt ez”, tudtuk meg a Kossuth-díjas írótól.

Az akkori irodalmi élet azért is volt érdekes, mert nem voltak szekértáborok, mint ahogy most vannak. 1957-ben, amikor mi is elindultunk, a lapokban mindenféle író szerepelt, nem voltak finnyáskodások. Nem volt olyan hangulat, ami ma van, hogy mindenki ellenséges szemmel nézi a másikat.

A Mesterházi Lajos felelős szerkesztése által irányított Élet és Irodalom első számában mindjárt olyan írók kaptak lehetőséget, akik korábban mellőzve voltak, mint Németh László, Heltai Jenő és Szabó Lőrinc, amellett, hogy Bölöni György volt a főszerkesztő.

Mesterházi pártos író volt, képzelhetjük, de az írások minősége döntötte el, tetszik-e, vagy sem. A Százéves vendéglőben pedig rendszeresen asztaltársaságot szerveztek a szerzőknek, ahol olyan írók is együtt voltak, akik politikailag nem értettek egyet egymással.

A kávézók amúgy is gyülekezőhelyei voltak az íróknak, majdhogynem kihelyezett szerkesztőségekként működtek. „Részben, mert ott volt a kifizetőhely” – tette hozzá.

Egy kávé szódával

Szakonyinak a Rákóczi úti Marika presszóban volt a törzshelye. Általában nyitáskor, reggel kilenc körül már ott volt, kikért egy kávét szódával, és az egyik belső sarokban írni kezdett. Csendben dolgozhatott, mert napközben nemigen tértek be oda, így délután kettőre kész volt a novella. Fejes Endre egyszer ezt mondta neki: „Úgy blokkolunk itt, mint egy gyárba.” Az élet délután kezdett felpezsdülni a Marikában, érkeztek a barátok, kollégák, kitárgyaltak mindent, az irodalmi pletykákat. S érezték, ahogy tematizálták a közbeszédet.

Egy novellával az egész várost fel lehetett piszkálni.

Az íróknak nagyobb volt a megbecsülése, lehetősége, mint napjainkban. A lapok mellett rádiók, televíziók és színházak is foglalkoztatták őket. Arról nem is beszélve, hogy műhelyek voltak, megjegyezve, nem tudja, hogy a mai fiataloknak van-e ilyen. Petőcz szerint online van, de az semmit sem ér. „Ettől még létezhetnek.”

Az est alatt szóba került a szigligeti Írók Alkotóháza, amely évtizedekig szolgált szinte otthonként a magyar szerzőknek. Szakonyi is élt a lehetőséggel, ő ősszel, októbertől karácsonyig tartózkodott ott. Elmondása szerint jól tudott dolgozni, reggeltől délutánig, vacsoránál pedig összejött az épületben lakó társaság. S mivel tévé nem volt, így a szellemi játékokkal és beszélgetésekkel teltek az esték. S minden korosztály együtt volt, anekdoták tömegével, ahol a fiatalok és az idősebb írók kölcsönösen tisztelték egymást. 

Amikor Szabó Magda olvasott valami jót, egy postai lapot írt, gratulált, s így írta alá: A Szabó.

Petőcz maga elé nézett, úgy mondta, hogy már nincsenek ilyen helyek, ahol találkozni lehet. A közel kétórás diskurzust szerencsére nem a régen minden jobb volt feeling itatta át, ezt Szakonyi Károlynak köszönhettük, aki humorát többször is megcsillogtatta. Egyszer például így szólt. „Ha mindent elmesélnék, nem megyünk haza.” Legyen így, gondoltuk, miközben hallgattuk, ahogy a több mint hat évtizedes írói pályafutására emlékezik vissza. 

„Pályám kezdetén Móricz Zsigmond hatott rám, annak ellenére, hogy a stílusunk eltérő, mégis tőle tanultam meg, hogyan kell az életet ábrázolni. Mi az, amit meg kell látni és meg kell írni. Csehovtól pedig azt lestem el, hogy kell az életet tisztelni.”

(Borítókép: Szakonyi Károly 2024. november 4-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)