2024-et írunk, kedd van, november, délután három óra. Budapesten, a Balassi Bálint utca és a Stollár Béla utca sarkán kisebb tömeg, mintegy harminc ember jelenlétében felavatják az egyik legjelentősebb magyar költő, Kántor Péter emléktábláját. Talán nem kell megmagyarázni, mekkora dolog ez, és történetünk még csak ekkor kezdődött.
Kántor Péter a barátom volt – csak ő nem tudott róla. A valóságosnak tűnő illúzió gyakran előfordul, főként amikor a pesti rakparton sétálva a Dunát nézem. A verseit olykor magamban mormolom, máskor hangosan olvasom. Ilyenkor mindig egy kedves és egyenes emberrel beszélgetek, közvetlenül szól hozzám. Stílusa és mondanivalója egyedi, nem beszél mellé, az időnként kócos gondolatvilágomat segíti kifésülni. Tisztábban látok.
Izgatott lettem, amikor megtudtam, hogy a Kántor Péter Alapítvány két programmal is tiszteleg a 2021-ben, 71 éves korában meghalt legendás költő előtt, aki 2024. november 5-én lett volna 75 éves. Az emléktábla-avató és az irodalmi est a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) számomra egy csapásra az év legjobban várt eseményei közé emelkedett.
A Jászai Mari térnél szállok le a hatos villamosról, elindulok a Parlament irányába, s pár perc elteltével önkénytelenül is mosoly ül az arcomra, amikor látom, hogy a Balassi Bálint utca és a Stollár Béla utca sarkán kisebb tömeg, mintegy harminc ember az emléktábla-avatásra vár. Kedves olvasó, 2024-et írunk, kedd van, délután három óra. Talán nem kell magyaráznom, mekkora dolog, hogy ebben az időpontban ennyien összegyűlnek csak azért, hogy az egyik legjelentősebb magyar költőre, Kántor Péterre emlékezzenek.
Mi ez, ha nem a magyar költészet ünnepe?
Arról nem is beszélve, hogy szellemét korunk másik költőlegendája, Parti Nagy Lajos idézi meg a kiváló Fodor Tamás színművész közreműködésében. A Kossuth-díjas költő figyel a megjelenésre: fekete szövetkabátot és ugyanilyen színű sálat és cipőt visel, az emléktábla alá s a közönség elé lépve fehér lapot vesz elő, és így szól a megjelentekhez. „Én már minden megírni valótól tartok, de hogy fejből beszéljek, attól még jobban. Ültem szombaton kora este az asztalomnál, egy megállónyira innen, s próbáltam legalább elkezdeni, megütni a hangot, hogy kedves egybegyűltek, nem tudom, milyen egy emléktábla-avató beszéd, kisforma, az biztos, nem hosszú, viszont kötetlen, van benne némi emelkedett lazaság,
ennek Péter nagymestere volt, s ezt a legjobb helyen mondom, a ház előtt a Stollár–Balassi-sarkon, hol élete nagyobb részét leélte, művei többségét megírta, ahonnan nézte a Dunát. Egyébként az a nézés nem múlik el, a közös Duna-part ilyen nézésekből áll, a többi vízgazdálkodás.
Parti Nagy Lajos beszéde alatt a tömegközlekedéssel is számolni kell, ezzel ő is tisztában van, készült rá. Mondja is, hogy próbál „rövid lenni, hátha két járat közé befér ez a beszéd, legföljebb szünetet tartok, ha hosszúra nyúlt, sárga folyami tigrisként, elsuhan a kettes villamos. Egy ilyen avatóbeszéd arra elég, hogy röviden méltassa tárgyát, és a konkrét műtárgyat, mely körül összegyűltünk, mely immár a falon is hordozza a költő emlékezetét”.
Kántor Péter nagy költő volt és van, ezt, úgy hiszem, nem kell magyarázni, kifejezni annál inkább, itt és most Polgárdi Ákos grafikus és Szabó Levente építész munkájával, ezzel az elegáns, különlegesen szép műtárggyal. Ami, idézem: »maga sem egyéb, mint a jövőre vetülő emlék«.
Rengeteg pályatárs, barát és ismerős van jelen az emléktábla-avatáson. Mások mellett Várady Szabolcs, Závada Pál, Vörös István, Peer Krisztián és Radnóti Sándor.
De így van ez egy nappal később, a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) megrendezett irodalmi emlékesten is, amelyen Várady Szabolcs költő, Turi Tímea szerkesztő, költő és Bazsányi Sándor kritikus mesél a legendás költőről. A színpadi asztaltársaságot Szegő János szerkesztő kérdezi. Eredetileg úgy volt, hogy Radnóti Sándor művészetfilozófus, kritikus is bekapcsolódik a pódiumbeszélgetésbe, nagy bánatunkra azonban nem tudott eljönni az eseményre.
Az érdeklődés ezen a helyszínen is magas, a PIM bársonyos falú helyisége színültig megtelik. A megérkezésélmény hibátlan, Kántor Péter hangját is halljuk felvételről, egyik versét szavalja. Ez jó, ez kell, hála istennek meg a Digitális Irodalmi Akadémiának (DIA). Az érzést Csalog Gábor zongoraművész játéka és Für Anikó színművész felolvasása tovább mélyíti.
Szegő János mindenre figyel. Egyből kiszúrja, hogy a vendégek előtt nincs víz, pótolja. „Folyami költőhöz méltóan” tölt vizet az asztaltársaságnak, és észreveszi az asztalon heverő követ, amelyet Bazsányi Sándor tett oda. Reggel találta. Szép gesztus, szép szimbólum. És ekkor eszünkbe jut a szerző Kavics című verseskötete.
A kerekasztal-beszélgetés első blokkja a Kántor Péter a barátunk címet viseli. Szegő János nevezte el. Várady Szabolcs kutakodik az emlékei között, az első találkozás pillanatát nem tudja felidézni, azt viszont igen, hogy valamelyik irodalmi rendezvényen ismerkedhettek össze. Szorosabb kapcsolatba később kerültek: a Holmi folyóirat 1989-es indulásakor. „Eleinte rengeteg írónak és költőnek írtunk, hogy küldjön írást a lapnak. Kántor Péter volt az egyetlen, akinek nem kellett, mert az egyik szerkesztővel egy házban lakott.” Várady ekkor Radnóti Sándorra utalt. Így esett meg, hogy a Holmi második számában három darab Kántor-művet is közölt.
Milyen ember volt Kántor Péter? Az ismerős idegen. Jó tudni, hogy olyan emberek beszélnek róla, akik hús-vér valójában élvezhették társaságát. Bazsányi Sándor fontos emberi értékeire hívja fel a figyelmet. „Péter az egyetlen olyan barátom, aki a lehető legkomolyabb értelemben teszi próbára a barátságot. Neki fontosabb volt, hogy elmondja az igazat, amit gondol, amely sokszor keménységgel, érdességgel járt együtt. De egyszer sem feltételeztem, hogy meg akarna bántani. Ezt a tiszta, egyenes beszédét értékeltem, ami ritka madár világunkban” – fogalmaz az irodalomkritikus.
Megpörgetve az idő kerekét újra a novemberi napsütésben találjuk magunkat. Emlékszem, egyre inkább elszorult torkom, miközben Parti Nagy Lajos fájdalmasan gyönyörű beszédére figyelek. „Ha az ember barátai emléktáblává lesznek – ezt a mondatot nem lehet jól folytatni –, szóval, ha így történik, az felemelően leverő érzés, persze, meghalni összehasonlíthatatlanul rosszabb. Nyáron, július 21-én volt három éve, hogy meghalt, ma, épp ma, november 5-én volna 75 éves.”
A Kossuth-díjas művész rátesz egy lapáttal, és konkrétan arról a napról szól, amikor Kántor Péter hamvait örök nyugalomra helyezték. Nem voltam ott, de most úgy érzem, hogy Parti Nagy szemüvegén keresztül beleesek a múltba.
Tulajdonképpen a sírköve előtt állunk most, dunai sírkő, nem tudok úgy rágondolni, hogy ne jusson eszembe a nap, mikor a temetési hajó, jóval az Árpád híd fölött, a hamvak kiszórása után némán lebeg a szürke-barna-zöld vízen, végül széles balkanyarral irányt vesz a jobbpart felé, és a hamvak, a virágok, e ritkás bójasor nyomában elindul vissza.
Vörös István cuki, barna kutyája ekkor megszagolta a lábamat, és úgy érzem, hogy egy Kántor Péter-versben vagyok, amelyben az élet mindig megsimogat. (A legendás költő műveiben az ebek is gyakran megfordulnak.) Pont olyan váratlanul, mint a Megtanulni élni című költeményben.
S milyen érdekes, az emlékest résztvevői egyebek mellett ezt a művet – amelyből három is született – is széles közönség előtt elemzik. Turi Tímea számára az első abszolút kedvenc, az életművet olvasva aztán azzal szembesül, hogy van második is, ami már nyomasztotta. „Lám-lám, nem lehet elégszer megtanulni élni” – sóhajt fel, de csak egy pillanatra, mert gyorsan hozzáfűzi, hogy amikor a szerző harmadjára is visszatér, akkor ő is felszabadult. „Nem baj, ha eddig nem sikerült. Újra hozzá lehet látni. A maga szomorúságában felszabadító, hogy vannak dolgok, amelyekre készül, nem sikerül, de ez nem jelenti azt, hogy a készülést abba kellene hagyni” – fogalmaz Turi.
Várady Szabolcs ekkor a mikrofonhoz nyúl, és elmondja, hogy a három verset tíz év választja el egymástól. Arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos dolgokkal időnként újra és újra szembe kell nézni. „Megtanulni élni nem igazán sikerül, a világ akkori állapotából mégis beszűrődik valami.” A gondolatmenetet Bazsányi azzal egészíti ki, hogy ő a Hirtelen hetven című versre a verstrilógia – ha létezik ilyen – folytatásaként tekint.
Bízunk a folytatásban, már csak azért is, mert a nemrégiben alakult Kántor Péter Irodalmi Alapítvány elsődleges céljának tűzte ki Kántor Péter páratlan életművének, megkerülhetetlen irodalmi hagyatékának gondozását, ismertségének ápolását. Emellett pedig a költő édesanyjának, Kántor Zsuzsának az irodalmi örökségével is foglalkozik.
Parti Nagy Lajos megfogalmazása szerint egy „ilyen nagyszerű emléktábla alatt érdemes bizakodnunk, hogy ez csak az első lépcső, lesz monográfia, lesznek összegyűjtött versek, és – nem utolsósorban – sokan fognak találkozni vele”.
Télen, ha elhagyják lombjukat a fák, a túloldalról is látni, a villamosról is, te, ki is az a Kántor Péter, kérdik majd a nagy lomha gimnazisták, hát nem tudod? Ő a költő, Kántor Péter, aha, mondják majd, és tanulják majd, és érettségiznek belőle, ha lesz még ilyesmi, s mért ne lenne. Ide, a végére azt írtam tegnap: »esetleg kis szünet«, föltételezve, hogy eddigre, illetve most, bejön a képbe, s völgy- vs. hegymenet – »mind elmegyünk« – elmegy a kettes villamos, ami a folyami költészethez e tájon, a pesti parton messzemenően hozzátartozik.
Reméljük, minél többen olvassák majd Kántor Péter verseit. Érdemes, szívből ajánljuk. Költészete segít élni.
(Borítókép: Kántor Péter-emléktábla avatása 2024. november 4-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)