Kemény Lili Nem című kötete alaposan felkorbácsolta az indulatokat a magyar irodalmi életben. Imádják vagy utálják, nincs középút. Kíváncsiak voltunk arra, mi történik, ha négy, irodalommal foglalkozó szakember egy asztal mellett tárgyalja ki a mű sikerét, megosztottságát, és minden egyebet, ami maga az irodalom. Ezért elmentünk, és a helyszínen néztük végig az ÉS-kvartett legutóbbi eseményét az Írók Boltjában. Beszámoló.
Margócsy István tavasszal kezdte el olvasni Kemény Lili Nem című Margó-díjas könyvét, de kétszáz oldal után a falhoz vágta, „annyira untam, hogy azt el nem tudom mondani. A kritikák megjelenése után úgy gondolta, mégis végigolvassa, de továbbra is érdektelennek és unalmasnak találta „a szegény, nagy műveltségű hölgy énkeresését”.
Durva leszek, engem teljes mértékben a Bridget Jones naplójára emlékeztetett a könyv. »Keresem a tehetségem, isten bizony, azt mondták, hogy van nekem, de nem találom«
– fogalmazott a jeles irodalomtörténész az ÉS-kvartett című kerekasztal-beszélgetésen, amelyen Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese, Visy Beatrix és Márjánovics Diána irodalomkritikusok vettek részt, és szedték darabjaira Kemény Lili könyvét.
Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy az elmúlt évek egyik legmegosztóbb művéről van szó, amiről szinte mindenkinek van véleménye. Olykor azoknak is, akik nem olvasták. És olyan értelemben is a legmegosztóbb, hogy nincs középút: a kritikák vagy odavannak érte, vagy egyenesen utálják. Egyet viszont senki nem vehet el tőle, 2024-ben Margó-díjjal ismerték el.
Az Írók Boltjában megszervezett eseményen a csilláron is lógtak, nem viccelünk, többeknek nem jutott ülőhely, így voltak, akik állva, mások a padlón letelepedve hallgatták a diskurzust. A kritikusok a mű kapcsán először pontoztak, majd kifejtették, hogyan jutottak el odáig. Károlyi Csaba 6, Márjánovics Diána 8, Visy Beatrix 8, Margócsy István pedig 4 pontot adott. A helyszínen a közönség is szavazott, annak átlaga 7 pontot eredményezett.
Károlyi Csaba bevallotta, először nem akarta elolvasni a könyvet, mert attól félt, nehéz, idegesítő, rossz hatással lesz rá, majd pedig nem tudta letenni, olyan hatással volt rá. Mégis ambivalens érzésekkel olvasta. Egyes részeket egyesre értékelt, másokat ötösre. „Ennek öt volna a közepe, a plusz egy pontot azért adtam, mert ilyen ellenszenves főhőst – ilyen kiválóan és merészen – megcsinálni hatalmas teljesítmény. Ráadásul a főhős a szerző maga, és a család sem túl rokonszenvesen van bemutatva. Ha ezt nézem, dupla bátorság, ezért adtam plusz egy pontot. Furcsa, idegesítő, nem hagy nyugodni ez a könyv, amely öntörvényű” – tette hozzá.
Az ÉS főszerkesztő-helyettese úgy érzi, hogy az énközpontúságra nem reflektál a mű. „S nem lehet azonosulni a főhőssel. Egy önéletrajzi könyvnél azt várná az ember, hogy azonosulni tudjak a főhőssel, de nem tudok, mert eltaszít magától. Nem engedi, hogy így tegyek. S az önemésztő narcizmus, amit megmutat a szövegben, az tényleg önemésztő narcizmus, amit komoly problémának tart.”
Stilisztikailag kiváló mondatok vannak, de nincs szerkezet.
Margócsy István értékelését azzal kezdte, hogy olvasta a kritikákat, a Literán megjelentből idézett is: „Biztos vagyok benne, hogy akik bármi rosszat mondtak erre a könyvre, már kellemetlenül érzik magukat, és ez az érzés csak fokozódik minden egyes nap, egészen az életük végéig.”
A közönség hangosan nevetett. Margócsy pedig azt mondta, ő mélyen magába nézett, s máig nincsenek rossz érzései. Semmi felháborodás nem volt benne a könyvvel összefüggésben, ő egyszerűen egy nagyon gyenge műnek találja.
Tavasszal kezdtem el olvasni a könyvet, és kétszáz oldal után a falhoz vágtam, mert annyira untam, hogy el nem tudom mondani. Aztán amikor a recepciók elkezdtek gyártódni, úgy gondoltam, mégiscsak végigolvasom, de az unalmam nem szűnt meg. És a végén is ugyanolyan érdektelennek találom a szegény, nagy műveltségű hölgy énkeresését. Durva leszek, engem teljes mértékben a Bridget Jones naplójára emlékeztetett a könyv, hogy keresem a tehetségem, isten bizony, azt mondták, hogy van nekem. De nem találom. Rengeteg rossz művet produkálok, de annyira nem rosszak, hogy el ne mondanám most az olvasónak is, hogy milyenek. De elmondom, mert azok is értékesek. Az összes kudarcom, kellemetlenkedéseim is mind tökéletes önigazolásként működnek
– fogalmazott szarkasztikusan Margócsy István, úgy, mintha a főhős nevében beszélne.
Az ÉS-kvartett tagjai egyebek mellett azt is tisztázták, hogy önéletrajzi regényként olvasták-e a művet, vagy sem. Tehát azt keresték, vajon Kemény Lili a saját élettörténetét írta-e meg. Károlyi Csaba szerint sok gyanús elem van: a szülei nevétől kezdve a saját életútján keresztül erősen úgy tűnik, hogy róla volna szó. Márjánovics Diána szerint önéletrajzi regényként van jelölve, éppen azért, hogy az autofikció mostani hullámától elhatárolódjon. „Szerintem ezzel a gesztussal nem oldja meg az autofikciós hullám problémáját, mert szépen betagozódik abba, a 2010-től felfelé ívelő hullámba, ami most Magyarországon is tart.”
Márjánovics Margócsy István azon meglátására is reagált, amelyek az önreflexió hiányáról szóltak. Megfogalmazása szerint a Nem egy olyan pozícióból megírt regény, amelyben a felnőtt szól, beszél – mai tudásanyagával – a fogantatása pillanatától a gyerekkoráról is. „A gyerekperspektíva él, viszont egy felnőtt szavait és műveltséganyagát mozgatja az első szakasz is.” És bizonyos szövegrészekre ő nem tud nem paródiaként tekinteni, ezekben önirónát, önparódiát észlel. Visy Beatrix a szerző játékaként értelmezi, hogy a mű a fikció és a referencia határán mozog. Majd az önreflexióról vagy annak hiányáról is szólt, amelyről úgy gondolja, hogy az önirónia csak a mű elején jelenik meg, később aztán kikopik, az önreflexió azonban kerülő utakon megjelenik.
Margócsy István minden kételyt eloszlatva hangsúlyozta, hogy neki semmi baja nincs a szereplővel, de a mű megírásával van.
A könyvben főszerepet játszó Kemény Lili nevű hölgy nekem nem azért ellenszenves, mert nem szívesen enyelegnék vele Lacan keblén. Hanem azért ellenszenves, ahogyan meg van írva, és ahogy nincs megírva.
Visy Beatrix megfogalmazása szerint Kemény Lili könyve súlyos paradoxonokkal dolgozik, amelyeknek egy részével a szerző is tisztában van, de vakfoltok is akadnak. S mivel ezen paradoxonok feloldása lehetetlen, vagy akár következetes, végigvitelük is rendkívül nehéz, szükségszerűen kudarc a regény. Az önellentmondások szétfeszítik a művet, amely mellé az etikai dimenziók is bejönnek, amelyek az önéletrajziságból fakadnak.
Visy szerint a mű állandó kérdése, hogy elég tehetséges-e az elbeszélő, az írásképtelenségével le tud-e számolni, az alkotását tudja-e névvel vállalni. „Ebben az a paradoxon, hogy egy olyan provokatív művel áll elő, amelyet a várható botrány, a kultúrpletyka, a leleplezés miatt sokan kézbe vesznek majd. Tehát pont azt nem tudja bebizonyítani, hogy jó író-e.” Legalábbis ezekből ilyenformán nem derül ki.
A paradoxon az önmarcangoló, öngyűlölő, narcisztikus és különlegesség tudattal rendelkező elbeszélőt is hordozza, s mindezt izgalmas, többszintes, műfajilag, szövegtípusaiban hibrid narrációban követi el
– mondta Visy Beatrix, aki szerint a nagy formát kíméletlen, kegyetlen hangon viszi végig a szerző. „A végig kitartott hangon egy ember, a Kemény Lili nevű szereplő életének totálképét kapjuk, egy teljes átvilágítást. Olyan, mint egy MR-vizsgálat, amelyen az élet minden része megjelenik.” Visy Beatrix jelentős, kísérletező, a szokásos beszédmódokkal szembemenő könyvnek tartja, amit hibáival, kudarcával és sikertelenségével együtt egy jelentős irodalmi teljesítménynek gondol.
Károlyi megjegyezte, hogy vannak öntörvényű könyvek, amelyek remekművek, mint Nádas Péter Párhuzamos történetek című műve. És vannak olyanok, amelyek sajnos nem remekművek, mert az öntörvényűség önmagában nem érdem. „Azt kell mondjam, ez egy nagyszabású kudarc, ahogy Bea mondja. És halál komolyan gondolom: hihetetlen nagyszabású és hihetetlen kudarc, együtt a kettő.”
A teljes beszélgetésről készült videofelvétel hamarosan az Írók Boltja Facebook-oldalán lesz megtekinthető, illetve az eseményről az Élet és Irodalomban hosszabban olvashatnak.
(Borítókép: Margócsy István 2015. április 29-én. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)