A kötethez hárman is előszót írtak: Karácsony Gergely, Budapest jelenlegi főpolgármestere, Kőszeg Ferenc egykori SZDSZ-es országgyűlési képviselő, a Magyar Helsinki Bizottság volt elnöke és Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség alapító lelkésze.

Karácsony Gergely szerint a szabadság és a szolidaritás egyik legfontosabb záloga a szabad fővárosi önkormányzat, amelynek „megteremtése és két évtizedes működtetése miatt Budapest örökké hálás lesz Demszky Gábornak”.

Megfigyelték, leütötték, bevitték

A visszakapcsolt diktafon a Demszky-családfával kezdődik, majd a családi háttér bemutatása után már a volt főpolgármester életútja áll a beszélgetések fókuszában.

Számomra 1968 a létező szocializmus valamennyi alakzatából való korai kiábrándulás éve volt

– vallotta meg Demszky, aki a „prágai tavasz” idején töltötte be 16. életévét. A kommunizmussal szembeni csehszlovák demokratizálódó kísérletnek a végére a Varsói Szerződés csapatai tettek pontot. Demszky számára 1968 után a „kommunista” szó már csak a hatalom emberét jelentette:

Én a párizsi diákmozgalmak résztvevőivel és a kommunistáknak ellenálló csehekkel nyíltan szimpatizáltam. Rendkívül kritikus voltam, lenéztem a kommunista vezetőket, mert műveletlennek tartottam őket, és tudtam róluk, hogy nem beszélnek idegen nyelveken. És ezek a bunkók akarják megmondani, mi helyes és mi helytelen, és abba a kicsi világba akarnak bezárni bennünket, amit maguknak alakítottak ki? – mondogattam.

Akkoriban azonban, diákként, még nem a későbbi demokratikus ellenzék liberális gondolatai álltak közel hozzá. A vele egykorú fiatalok inkább az „igazi” Marxhoz visszanyúló, belőle kiinduló „eredeti” utópiát kérték számon a rendszeren. Szellemi fejlődésében az igazi változás csak a hetvenes években következett be: „A baloldaliságból a szolidaritás eszméjén kívül szinte semmi nem maradt. Kijelenthetem, hogy a hetvenes évek második felében már nem volt semmi közöm a marxizmushoz.”

A benne végbemenő változást a magyar valósággal, társadalommal, illetve szegénységgel való találkozása okozta: „A szocializmus vallott elvei és a valósága közötti feloldhatatlan ellentmondás megingatott és megrázott.”

Demszky szerint egyébként a magyar '68 csak a kultúra területén jött létre, míg politikailag közel egy évtized késéssel érett be, „és akkor is inkább csak a demokratikus ellenzék pár ezres szimpatizáns táborában – ám addig is erősen hatott a filozófia és a művészetek közvetítésével”.

Fiatalemberként a 80-as évekre már aktív ellenzékiként volt számontartva, szamizdat lapok szerkesztésében, nyomtatásában és terjesztésében vett részt. Társaival presszókban és vendéglőkben ültek össze, mert szabadon tudtak beszélgetni, ott ugyanis nem voltak lehallgatókészülékek. Állítása szerint egyes időszakokban állandó megfigyelés alatt állt.

Ebben az időszakban világos volt, hogy mire számíthatunk: házkutatás, előállítás, szabálysértési bírság, útlevélelkobzás.

A zaklatásokat úgy tudta elviselni, hogy arra a meggyőződésre jutott: az államszocialista rendszer még az ő életében össze fog omlani. 1983 őszén egy igazoltatás közben gumibottal leütötték, mert nem akarta megengedni, hogy elolvassanak a rendőrök egy nála talált, Konrád Györgynek írott levelet. Tarkón ütötték, elvesztette az eszméletét és napokra kórházba került agyrázkódással. A hírről még a BBC is beszámolt, Demszky ellen eljárás indult, a rendőrök azt állították, hogy ő támadott rájuk. A nemzetközi visszhangnak köszönhetően felfüggesztettet kapott. Ebben az is közrejátszott, hogy ügyében az Egyesült Államok akkori elnöke, Ronald Reagan is nyilatkozatot adott ki. (A könyvből kiderül, hogy ki hívta fel rá az amerikai elnök figyelmét.)

Később, már a rendszerváltás után, megválasztott főpolgármestereként találkozott Reagannel, aki viccet mesélt neki (elolvasható a könyvben), és Demszkyt azok közé sorolta, akik felgyorsították a rendszerváltást.

A rendszerváltáshoz vezető úton 1988 a fordulat éve volt, Demszky ott volt június 16-án a Batthyány-örökmécsesnél, amikor vagy kétszázan Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 30. évfordulóján megemlékezésre gyűltek össze. A rendőrség erőszakkal oszlatta fel az egybegyűlteket, itt vették például őrizetbe a fiatal Orbán Viktort, erről a momentumról fénykép is készült. Demszkyt egy rendőr elgáncsolta, és elesett:

Eléggé megsérültem, dőlt belőlem a vér, fehér ing volt rajtam, eléggé durván néztem ki.

Akárcsak a fiatal Orbánt, őt is bevitték, de mindketten megúszták börtönbüntetés nélkül, és csak ügyészi figyelmeztetést kaptak.

Csak azt tudta, hogy új valóság születik

1988 augusztusában ösztöndíjjal tíz hónapra Amerikába utazott Demszky, ez év novemberében jött létre a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ). A Szabad Kezdeményezések Hálózatát 1988-ban alapították Demszkyék, ez alakult át párttá.

Az Egyesült Államokban töltött időszakban gyakran volt vendég Soros Györgynél. Demszky az első találkozásukat is felidézte, erre korábban került sor, 1982 nyarán, Rajk László lakásán. Soros egyszer csak becsöngetett, mikor Demszky egyedül tartózkodott ott. Az üzletember megnézte a szamizdat kiadványokat, elkezdtek erről beszélgetni, és a segítségét is felajánlotta. Soros és Demszky között a későbbi években is megmaradt a jó kapcsolat. A 90-es évek elején együtt nyitották meg a CEU-t (Közép-európai Egyetem) Budapesten.

Ennél az egyetemnél fontosabb dolog számára akkoriban nem létezett. Az ő gyereke, az ő fő műve a CEU. Amit a jelenlegi rezsim száműzött Budapestről, ez talán az egyik legnagyobb bűne. Megbocsáthatatlan

– vélekedett Demszky.

Hazatérve az SZDSZ testületeiben viselt pozíciókat, 1989 már részt vett a kerekasztal-tárgyalásokon, az egyik albizottságnak volt a tagja. A 1990-es első szabad választásokon bejutott képviselőként a parlamentbe, de összeférhetetlenség miatt lemondott, miután 1990. október 31-én megválasztották Budapest főpolgármesterének (akkor még a Fővárosi Közgyűlés választotta meg). Hogy miért ő lett a szabaddemokraták jelöltje? A visszakapcsolt diktafonból az derül ki, hogy többen is elzárkóztak a jelöltségtől az SZDSZ-ben, és Demszky is csak hosszas győzködés után vállalta el, így lett belőle aztán a „tettek embere” (ez volt a főpolgármester-jelölti szlogenje a kampányban).

Ki tudhatta akkor azt, hogy működik egy nagyváros, hogy milyen feladatokat ad? Hogy miként folyik a döntések előkészítése? Hogyan lesz egy gondolatból realitás? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én bármit is tudtam ezekről. Annyit tudtam, hogy itt most valami új valóság születik

– emlékezett vissza megválasztására Demszky, aki az első főpolgármesteri ciklusát (1994–1998) a „kreatív káosz” időszakának nevezte. Ezt részben azzal magyarázta, hogy hiányzott a működéshez a megfelelő jogi környezet, a fővárosi törvény csak majdnem a ciklus közepén született meg. Ezzel kapcsolatban Demszky úgy véli: gyengítette Budapestet, hogy a kerületek önállóságát illetően az előző rendszer szélsőséges centralizációját a teljes decentralizáció követte.

A főváros kétszintű önkormányzati rendjének nyomorúsága ma is megoldásra vár.

A második ciklusát (1994–1998) Budapest „aranykorának” tartja, mert szerinte a főváros akkoriban „rohamléptekben fejlődött”. Az utolsóról (2006–2010) azonban azt mondta, hogy „ördögi körré” vált:

Bárhol igyekeztem kitörni belőle, újabb problémahalmaz, konfliktusok újabb darázsfészke várt. Az öt ciklus közül ez volt önkormányzati szempontból is a legkomplikáltabb, a leginkább átpolitizált; az utolsó évben pedig egyenesen kriminalizálttá vált.

Demszky ugyanakkor azt is hozzátette, hogy húsz év sok idő, bőven elég volt neki a főpolgármesteri posztból, és liberális városvezetőként nyugodtan állt fel. Bár a sajtóban és a politikában Demszky-korszaknak nevezik a városvezetői húsz évét, de szerinte újabb húsz év is eltelhet, míg eldől, hogy történelmi viszonylatban pozitív jelentéstartalmat kap-e az ő nevével fémjelzett időszak.

A mai helyzet kulcsát is Budapestben látja

Demszky Gábor városvezetői húsz évéről sok mindent megtudhat az olvasó a volt főpolgármester szemszögéből, és persze rengeteg érdekességet is megosztott politikai életútjából.

A rendszerváltás éveiben háromszor is találkozott a tavaly 100 éves korában elhunyt Henry Kissingerrel. 1993-ban a volt amerikai külügyminiszter arról beszélt neki, hogy a diktatúrákat Kelet-Európában megdöntötték, de a stabilitásuk számos eleme hiányzik még. „Bizony, akkoriban még nem tudtam helyén kezelni és helyesen értékelni Henry Kissinger aggodalmait, és ezzel nem voltam egyedül.”

1993 nyarán kereste meg Müller Péter Sziámi a Diáksziget ötletével (ebből lett aztán Sziget Fesztivál), aki később bemutatta neki az „alulöltözötten” megjelenő Gerendai Károlyt.

Tehát ez a kamaszos külsejű, pelyhedző szakállú srác fogja a nagy bulit megszervezni. Furcsa páros, gondoltam, de Péter körül mindig furcsa emberek voltak.

Demszky, mielőtt beadta volna a derekát, amiatt aggodalmaskodott, hogy a Hajógyári-sziget nem megfelelő helyszínnek, mert ott nincs se ivóvíz, se áram, se csatornázás. De attól is tartott, hogy esetleg mámoros fürdőzőket sodorhat el a Duna.

Péter rám emelte a tekintetét, és azt mondta, hogy ez elképzelhetetlen, és fogadjam már el, hogy számukra nincs alkalmasabb helyszín.

Idővel a Sziget a politika figyelmét is felkeltette, Demszky több sztorit is elmesélt, hogy Tarlós István milyen kifogással élt a fesztivál ellen.

Tarlós István még a szomszédos Óbuda polgármestereként minden lehetséges alkalmat kihasznált, hogy a Sziget gonosz mostohájának a szerepében jelenjen meg. Szerintem úgy gondolta, hogy ha egyszerűen csak engedélyezi a rendezvényt, azzal nem kap helyet a médiában. Minden évben kitalált valamit a Sziget ellen.

2002-ben Demszky szerint részben az ellenzéki vezetésű önkormányzatok kiszárításának politikája miatt vesztett országgyűlési választást a Fidesz. Orbánéknak az önkormányzatokhoz való hozzáállása sértette a választók igazságérzetét az erős politikai aktivitást mutató urbánus közösségekben. A fővárosi polgárok szavazták ki a hatalomból a Fideszt, és ezt Orbánék soha nem felejtették el.

A mai helyzet kulcsát is ebben látom: Budapest és az agglomeráció meg tudja fordítani egy választás kimenetelét. Azért, mert kulturálisan, történelmileg, ha lehet így fogalmazni, az euroatlanti kultúrához való viszonyában Budapest egy másik régió. Itt él a legtöbb diplomás, az ország legjobb egyeteme itt van, itt az a szellemi bázis, amelyik képes egy olyan változás szellemi hátterét megteremteni, amelyre szükség volna.

Demszky úgy véli, Orbán Viktor legnagyobb tévedése az volt '98 után, és ebben áll a mai helyzettel való hasonlósága is, hogy azt gondolta, le lehet váltani ezt a budapesti és városi értelmiséget, meg lehet változtatni a politikai, kulturális karakterét, hogy szét lehet zúzni – de nem lehet.

Gyurcsány Ferenc őszödi beszédéről akkor értesült először 2006-ban, amikor Molnár Gyula szocialista polgármesterrel egy tandemen bicikliztek az Andrássy úton, és megállította őket a sajtó kamerákkal, hogy mit szólnak a kiszivárgott felvételen elhangzottakhoz.

Abban a helyzetben még nem láttam világosan, de azt tudtam, azonnal éreztem, hogy itt valami alapvető fordulat lesz, hogy ezután nem lehet ugyanúgy politizálni, ugyanúgy kormányozni, mint addig. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy most egy új korszak jön.

Gyurcsány Ferenc beszédét ambivalensen ítélte meg. Demszky tisztában volt vele, hogy mekkora feladat egy reformidegen frakcióval elfogadtatni a megszorításokat, de azt is gondolta, hogy miniszterelnök nyilvánosság előtt így nem beszélhet, még egy korlátozott nyilvánosság előtt sem.

Olaj volt a tűzre, hogy a 2006-os őszi eseményeket követően – a Gyurcsány-kormány ellen tüntetőkkel szemben brutálisan lépett fel a rendőrség – Demszky kitüntette Gergényi Pétert, a Budapesti Rendőr-főkapitányság akkori vezetőjét.

A volt főpolgármester erre azt mondta, hogy azt a döntést nem lehetett nem végrehajtani. Gergényi kitüntetéséről még jóval az őszi tüntetések előtt a közgyűlés teljes egyetértésben döntött, az akkori ellenzék lelkes helyeslésével. A főkapitánynak azért akartak kitüntetést adni, mert Budapest közbiztonsága jelentősen javult, és nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó eredményeket ért el.

Persze, utólag visszagondolva a történtekre, úgy látom, a kialakult botrányt azzal lehetett volna elkerülni, ha Gergényi nem veszi át a kitüntetést. Vagy ha azt mondtam volna neki akkor, hogy a kitüntetés átadását halasszuk el egy későbbi időpontra, hogy gondoljuk ezt át együtt. Ez sajnos nem történt meg.

Orbán Viktorról és Magyar Péterről

Hogy mit gondol Demszky Gábor a jelenről? Az életútinterjú még az amerikai választás és Kamala Harris jelölése előtt készült, Donald Trump győzelmét látta esélyesebbnek Bidennel szemben, aki szerinte már nem sugárzott tekintélyt:

Minden eddiginél valószínűbb Trump visszatérése és Amerika kivonulása Európából. Az EU-nak pedig fel kell készülnie arra, hogy szuverén szereplő legyen. Európának képesnek kell lennie arra, hogy megvédje magát, és túléljen bármilyen fenyegetést.

A belpolitikában Magyar Péter felbukkanásával és a Tisza Párt megerősödésével kapcsolatban úgy látja, hogy Orbán Viktor „varázsa megkopott, az ő csillaga lemenőben”, „már nem a jövőt, hanem az elveszett illúziókat képviseli”. Szerinte Magyar Péter sikerének az az oka, hogy ki merte mondani azt, amit sokan gondolnak: „a magyar óbaloldal pártjai haldokolnak, és nem fognak feltámadni”.

Az interjúban adott utolsó válaszában bizakodva úgy fogalmazott:

A fővárosra és az agglomerációjára támaszkodó ellenzék, egy új erővel, a Tisza Párttal megerősödve megismételheti azt, persze szélesebb, országos bázist teremtve, amit egyszer, 2002-ben elért. Leválthatja, elzavarhatja azt a rezsimet, amely Európa második legszegényebb országává tette hazánkat. Ez bizony jó érzéssel tölt el. Hajrá, Budapest!

Idén szeptemberben egy Facebook-bejegyzésében azonban éppen Magyar Pétert kritizálta a budapesti politikai elképzelései miatt:

Abban bízom csak, hogy környezete leállítja a – napóleoni szerepben – tetszelgő vezér ámokfutását. [...] A nemzetvezető OV a tragédia, MP pedig, ezzel a nyilatkozatával, a humortalan, veszélyes komédia főszereplőjévé vált.

Augusztusban a Blikknek arról beszélt, úgy érzi, megcsömörlött Budapesttől, ezért úgy döntött, hogy a továbbiakban Horvátországban él majd tartósan, és havonta csak három-négyszer tér vissza a magyar fővárosba.

Az életútinterjú-kötet végén, utószavában Demszky többek között amellett foglalt állást, hogy míg a kétpólusú rendszer állandósított ideológiai háború, ezzel szemben a szolidaritás, a jogtisztelet, a magántulajdon és az egyéni szabadság védelme azok a polgári értékek, amelyekből semmilyen körülmények között nem lehet engedni, és amelyek a magyar demokrácia fundamentumát képezhetik. Nem hisz abban, hogy ma választáson győzni lehet, szerinte logikailag egyetlen út marad: a polgári engedetlenség. Ehhez az ellenzéknek el kell határoznia, hogy nem fogja betartani a szabadságjogokat korlátozó törvényeket, és ha kell, „elmegy a falig”.

A visszakapcsolt diktafon egyrészt a rendszerváltás előtti Magyarország egy politikai szemtanújának értékes visszaemlékezése, másrészt a rendszerváltás utáni Budapest húsz évének krónikája, a város akkori vezetőjének szemszögéből, harmadrészt egy gazdag életút tapasztalatainak és intelmeinek gyűjteménye. Függetlenül attól, hogy egyetértünk-e következtetéseivel, a magyar politika és közélet iránt érdeklődők számára ajánlott, tartalmas olvasmány az interjúkötet.

Demszky Gábor: A visszakapcsolt diktafon – Életútinterjú
Multiverzum Kiadó, 2024
Az interjúkat készítették: Maróti Zsolt és Dr. Szőts Zoltán Oszkár 
368 oldal

(Borítókép: Demszky Gábor 2017. február 13-án. Fotó: Bődey János / Index)