A korszakos költőt Újlipótváros jobb pitvarában fekvő magyaros vendéglőben várom. Minden olyan, ahogyan a nagykönyvben is írva vagyon. Az asztalon piros kockás terítő, az étlapon klasszikus fogások. Csípősek, szaftosak, rántottak, galuskások. Kemény Istvánnak még negyedórája van rá, hogy megérkezzen. A tüneményes pincérnőtől viceházmestert kérek. Két deci Balaton-felvidéki olaszrizling, három deci szóda, aranymetszést idéző tökéletes arány, a száraz november tudatában utat engedek a hidratálásnak. Csupán két percet késik, az asztalhoz zaklatottan, mégis őszinte mosollyal ül le.

„István, te mit iszol?” – teszem fel a prózai kérdést, amit a pincérnő a távolból is hall, hangsebességgel érkezik. „Egy nagyfröccsöt kérek szépen, száraz fehérborból” – mondja a költő, aki azzal nyitja a beszélgetést, hogy milyen nehezen beszél kész műveiről.

Hogyan beszéljek arról, amit a tőlem telhető legjobban és legpontosabban megírtam?

– kérdezi izgatottan, és örülök, mert az interjúktól hírhedten szorongó szerzőnek láthatóan meglepetésszerű magabiztosságot ad a terített asztal. Szerencsére öt perc alatt elfelejti, hogy végtére is interjúhelyzetben van. Túl gyorsan fogy a vice, nem csinál savat, mégis kissé meggondolatlanul provokálom, és azzal operálok, hogy beszédképtelensége értelmiségi gőgnek, átlátszó póznak hat.

„Szerinted van ilyen? Valaki direkt eljátssza a beszédképtelen hülyét azért, hogy okosabbnak tűnjön? Én örülnék a legjobban, ha tudnék kommunikálni” – mondja. Válaszul felvetem neki, hogy a mai világban aligha úszhatja meg, hogy kötete népszerűsítése közben összefoglalja mondanivalója lényegét.

Tudja jól, de folyton elbizonytalanodik. Lehet, hogy hatodjára mást kellene mondania, mint a bejáratott panelek, vagy amit máskor elmondott. Úgy érzi, folyamatosan sarokba vagyunk szorítva, miközben olyan teszteket kell kitöltenünk, ahol rendre csak négy lehetséges válasz van, a rendszer képtelen átvenni egy ötödik vagy tizedik megoldást.

Folyamatosan panelek között élünk, többek között erről szól az új kötetem, a Lovag Dulcinea is. Mindig olyan helyzetekbe kerülünk, hogy vagy-vagy, válasszak: vállaljam fel az egyik opciót teljes egészében. De nekem van saját válaszom, ami talán senkit sem érdekel. Mintha elfelejtettük volna, hogy nemcsak skatulyák, hanem rengeteg árnyalat is létezik. Ebből a rendszerből próbál kitörni a lovaglány, Lovag Dulcinea, a könyvem hőse

– mondja.

A családregény, a cigánymeggy és a barack

Még nem ettünk semmit. Ráérünk. Rengeteg időnk van filozófiai kérdéseket feszegetni, ezért egy bodicsekkel az aperitifek felé irányítom a beszélgetést. Nem mintha tudnám, hogy milyen aperitifet kéne választanunk, de jöjjenek hát a szaftosabb, gasztronómiai kérdések.

Hamar kiderül, hogy enni szerető, de korántsem gourmet férfiak ülnek az asztalnál. Kemény István a röviditalos felvetésemre reagálva bevallja, hogy mindig az adott szituációtól függ, hogy iszik-e töményet. Főzni nem szokott, háztartást gyakorlatilag nem vezetnek, napi egy bagettel is elvan, mióta a Pannónia utcában rátalált a világ egyik legjobb pékségére. „Vannak kifőzdés és vajas kenyeres, sajtos napok.”

– István, lehet, hogy pálinkát kéne innunk?

– Egy barackot kérek.

– Négycentest? – szúr közbe a felszolgáló.

– Ha már lúd, legyen kövér. Cigánymeggyet kérek, köszönjük.

Az előétel a kétely romjain bukik el. Nehéz eldönteni, hogy melyikünk választ bizonytalanabbul. Kemény István elképesztő gyorsasággal mond le – az alapvetően kitűnő kezdésnek tűnő – erőleves tojással tételről. Hat az aperitif, a főételt már játszi könnyedséggel választjuk ki: pecsenyekacsa lila káposztával, hagymás tört burgonyával. Szótlan egyetértésben elutasítjuk a különböző rántott húsokat. Nem.

Miközben az omlós kacsasültre várunk, lánya (Kemény Lili) Margó-díjas regényéről beszélgetünk. A műben megelevenednek a Kemény család tagjai. Csodálja a kötet gondolatmenetét, nyelvi megoldásait, érzései mégis ambivalensek. „Ez egy nagy regény, olyan, ami a Nagy Irodalom nyelvén íródott. Azt is tudom, hogy egy önéletrajzi regénynek ugyan kötelező eleme a család, de mégsem a családról szól. Csak annak nem örültem, hogy az olvasóknak a leírt szöveg – mert mi más – jelentheti a teljes valóságot rólunk, vagyis a mi családunk és én ennyik és ilyenek vagyunk, nem többek és nem másak. És persze, lehet, hogy nem vagyunk többek, de másak azok vagyunk, szerintem” – mondja.

Elárulom, hogy már végtelenül unom, túlzásnak és sehová sem tartó kortünetnek tartom az önéletrajzi regények garmadáját. Az írók miért nem működtetik a fantáziájukat, mi lesz így a fikcióval?

A világ arra kényszeríti az embert, hogy minél inkább visszameneküljön önmagába. Gyakorlatilag mindenhonnan megkapjuk, hogy semmiben sem vagyunk kompetensek, ebbe és abba se szóljunk bele, ne sértsünk más érzékenységeket, foglalkozzunk kizárólag a saját egónkkal

– jegyzi meg, és megérkeznek a ropogósra sült pecsenyekacsák. Komfortos csend következik. Az étkezést csak újabb fröccsök rendelése töri meg.

Eddig idegen pincérnő is asztalunkhoz téved. Láthatóan fáradt, szigorúan csak a rendelés felvételére koncentrál. „Nehéz kapcsolatba lépni a másik emberrel.” „Ha meg igen, akkor feljelent” – replikázik Kemény István, és gyermeki örömmel konstatálja, milyen eltérő megküzdési stratégiát választottunk. Ő a combtól a szárny irányába, én szárnytól a comb felé haladok. Puszta kézzel is ehetnénk, mégsem tesszük.

Digitális, demens és gyermeki

Nem akarok sok időt fecsérelni arra, hogy a digitális világtól való viszolygásáról faggassam, de az okostelefonhoz tapadt társadalomban élve érdekes és aktualitását sosem vesztő téma. „Nem szeretnék hülye vénembernek látszani, látom a digitalitás hasznát és előnyeit, de a csapdáját is. Minden új applikáció azzal fogja meg az embert, hogy most majd mennyivel jobbat kap, és az esetek száz százalékában tényleg jobbat ajánlanak, ezért mindig elfogadjuk az ajánlatot, és végül száz százalékig függővé válunk egy csapdától” – fogalmaz.

Nem teljesen értjük, hogy miért nem vörösbort ittunk a kacsasült mellé.

Újabb nehéz döntés előtt állunk: palacsinta vagy somlói galuska. Örökkévalóságnak tűnő tanácstalanságunknak ő vet véget. Nemzedéke legjelentősebbnek tartott költője barackos és kakaós palacsintát kér. Vele tartok, és szégyenkezve osztom meg vele rapszodikus diétám történetét. Meglepő módon érdekli.

Azt tanácsolja, ne foglalkozzam az életmód-tanácsadók fenyegetéseivel, amelyek középkori dörgedelmeknek tűnnek a pokolról és a bűnök következményeiről. Szerinte lelki igényeket elégítenek ki azok a cikkek is, amelyek hosszasan és rendre a rák tüneteit taglalják. Kérdés, hogy nem éppen a szorongás győzedelmeskedik-e végül, leszünk a kibillent lelkiállapot miatt betegek. „Hajlamosak vagyunk önmagunk és mások visszafogására is, ha az egyén túl szabad, akkor korlátokat állítunk fel.”

A könnyű desszerthez dukál a legsúlyosabb téma. A költő közelmúltban megjelent, Lovag Dulcinea című kötetében visszatérő motívum a demencia. Miért? „Az anyukám miatt: most jöttem tőle a kórházból. Ezért kezdtem évekkel ezelőtt jobban figyelni a betegségre. De nem csak én: úgy tűnik, hogy a demencia alapproblémává vált. Sokkal több szó esik róla, mint régebben. A társadalomnak eddig nem volt kapacitása és figyelme, hogy érdemben foglalkozzon vele. De most már muszáj lesz, mert Magyarországon is százezres esetszámokról beszélhetünk, és ez már gazdasági szinten is látszik. Eddig el lehetett sunnyogni a dolgot, elhanyagolni a demenseket ápoló családtagokat, akik magukra hagyatva küszködnek, és örülnek, ha egyik napról a másikra átvergődnek: esélyük se volt saját érdekképviseletre: bezuhantak a nagy semmibe, a szakadékba a demensek és a társadalom között. A jövőben még több demens ember lesz.

És most visszatérnék a digitális világhoz: folyamatosan próbáljuk elérni egymást, de folyton elérhetetlenek vagyunk, mert élnünk is kell, nemcsak kommunikálnunk, de ezt a másik, aki éppen keres minket, úgy éli meg, hogy lelassítjuk őt, visszafogjuk, visszafogja a közeg: vagyis mi, többiek. Mintha egy demenssel beszélgetne az ember: lassú, értetlen, mindig visszakérdez, vagy nem reagál. Mint amikor a tizedik pontosító SMS-t és e-mailt váltjuk valakivel. Vagy egy hivatallal, egy céggel, egy MI-vel. És amikor már azt hisszük, hogy végre tisztáztunk mindent, jön egy másik ügyintéző ugyanazzal az üggyel, mert nem olvasta végig a levelezést, nincs neki arra ideje. Úgy viselkedik a digitális külvilág, mint egy demens, aki végre megért valamit, bólogat is, látod, hogy most tényleg érti, de fél perc múlva elfelejti az utolsó szóig. És kezdhetjük elölről. És akkor még a téveszmék, a fake-ek, a hazugságok, az agymosási kísérletek tömkelege... Ebben élünk. Tényleg olyan a társadalmi kommunikáció, mintha egy demenst ápolnánk.

Az utolsó kört kérjük és emlékeztetem, hogy évekkel ezelőtt, egy másik asztalnál arról beszélt nekem, hogy nem szereti, amikor a költészetet valamilyen fennkölt, a világtól elrugaszkodott művészetnek tekintik. Azzal érvelt a költészet hétköznapi praktikuma mellett, hogy a kamaszok kivétel nélkül írnak verseket, főleg, ha szerelmesek. De felnövünk, nem írunk többé verseket.

– A költészet nem infantilizmus? Nem szoktál elbizonytalanodni?

– Dehogynem. Sokszor én is ezt kérdezem magamtól. De mi a baj az infantilizmussal? A gyerekek mindig az igazat mondják.

– Persze, megint csak provokállak.

– A gyerek erős. Egy költő is akkor erős, ha azt tudja mondani, amit gondol.

– Őszintén akarsz beszélni?

– Persze, folyamatosan.

Meglepő lehet, de Kemény István új kötetében nincsenek sorvégi írásjelek. Vele ellentétben nekünk muszáj kitennünk a mondatvégit: pont.

(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)