November 14-én, életének 88. évében meghalt egy Los Angeles-i idősek otthonában elhunyt Vic Flick, a termékeny session-gitáros, aki hozzájárult a James Bond-franchise jellegzetes hangzásához, és aki a 007-es téma  gitárriffjét játszotta. Fia, Kevin Flick szerint Alzheimer-kórban szenvedett – számolt be a Washington Post.

Monty Norman zeneszerzővel és John Barry hangszerelővel együtt Flick kulcsszerepet játszott a „James Bond-téma” kialakításában, a jazzes fanfárban, amely ugyanolyan szorosan azonosíthatóvá vált a 007-es ügynökkel, mint a klasszikus fekete szmoking és a martini, „rázva, nem keverve”. A dal, amelyet kürtök, szving stílusú dobtéma és Flick gitárszólója hajtott előre, megadta a filmsorozat alaphangját, és az első rész, az 1962-es Dr. No nyitó pisztolycsöves jelenete és a főcímdalok alatt szólt.

A hangzás szempontjából mindent képviselt, amit a karaktertől elvárnánk. Pimasz volt, hencegő, magabiztos, sötét, veszélyes, szuggesztív, szexi, megállíthatatlan

– mondta a Variety-nek 2008-ban David Arnold zeneszerző, aki öt Bond-film zenéjét komponálta.

„A zenészek zenésze”

Flick 25 éves volt, amikor néhány hónappal a film bemutatása előtt bevonták a téma feldobásához. Norman már megkomponálta a zenét, a dallamot a Bad Sign, Good Sign című dalból adaptálta, amelyet V.S. Naipaul A House for Mr. Biswas című regényének egy még meg nem jelent musical adaptációjához írt. De a Dr. No filmkészítői és maga Norman is egyetértettek abban, hogy meg kell találniuk a módját annak, hogy „feljebb tornázzák az izgalom szintjét” – írta Jon Burlingame újságíró 2012-es The Music of James Bond című könyve.

A Bond-csapat Barryhez fordult, aki a John Barry Seven vezetőjeként a pop és a jazz hangzásokat ötvözte, és olyan filmek zenéjét szerezte, mint például a Beat Girl, egy 1960-as tinifilm, amelynek fő témája gitárral szólalt meg. Hamarosan felhívta Flick-et, aki Barry zenekarában játszott, egy találkozóra a lakásán, ahol megbeszélték a gitárszólamot és a hangszereléssel kapcsolatos ötleteket.

Azt mondtam: »Vigyük le egy oktávval. Csináld olyan durván, mint a Beat Girlben. Hozd ezt a hangzást.« Ez és a rézfúvósok sikerre vitték a Bond-filmeket

– mondta Flick a Guitar Player magazinnak.

Flick akkori gitárját, egy Fender Stratocaster-t, ellopták, ezért egy akusztikus Clifford Essex Paragon gitárt vitt a stúdióba, és a Bond-téma jellegzetes „kerek hangzását” ezzel hozta létre. „A legfontosabb hangzás szempontjából a Vox AC15 erősítő volt” – mondta a Guitar Playernek 2021-ben. „Ezt használtam a turnékon. Nem hagyott cserben – egészen addig, amíg métereket nem zuhant egy zenegödörbe, és szét nem esett.”

A James Bond Theme egy verzióját mind a 25 Bond-filmben használták, amelyeket az Eon Productions, a Dr. No mögött álló brit filmvállalat adott ki. Flick visszatért a stúdióba, hogy féltucatnyi filmen dolgozzon, többek között Shirley Bassey énekesnő Goldfinger témáján, és gitáros társával, Eric Claptonnal közösen dolgoztak A magányos ügynök címadó dalán, a Licence to Kill-en. A producerek ehelyett azonban Gladys Knight dallamát választották, nem pedig az övékét.

Flick évekig keresett session-zenész maradt, olyan énekesekkel dolgozott együtt, mint Bassey, Petula Clark, Engelbert Humperdinck, Cliff Richard és Dusty Springfield, valamint a Beatles producere, George Martin. Játszott Tom Jones korai slágereinek felvételein, köztük az It's Not Unusual-on, és időnként segített egy Jimmy Page nevű session-gitárosnak kottát olvasni, amíg a stúdióban voltak, mielőtt Page elment, hogy csatlakozzon a Yardbirds-hez és megalapítsa a Led Zeppelint.

Ő volt a zenészek zenésze. Az összes nagynak játszott, és rengeteg értékes felvételen szerepelt. Igény volt rá, és ő teljesített

– írta Justin Hayward a Moody Bluesból Flick 2008-as önéletrajzának, a Vic Flick, Guitarman előszavában.

„Amíg vérezni nem kezdtek az ujjaim”

Victor Harold Flick 1937. május 14-én született Worcester Parkban, egy londoni külvárosban. Apja iskolaigazgató, zenetanár és zongorista volt, anyja énekelt és vezette a háztartást. Önéletrajzában Flick felidézte, hogy korai éveit a félelem árnyékolta be: a család időnként vidékre költözött, hogy elkerülje a német bombatámadásokat a II. világháború alatt. Az iskolába menet az előző éjszakai harcok hátborzongató emlékeivel találkozott: „pilóták csizmái, az egyikben egy lábfej volt, amiből kilógott a lábszárcsont, repülőgépdarabok, szétszórt lövedékhüvelyek. Micsoda nevelés egy gyereknek” – írta.

Apja bátorítására 5 évesen kezdett zongoraleckéket venni, 14 évesen pedig gitározni kezdett, és egy olyan zenekarban játszott, amelyben apja zongorázott, bátyja basszusgitározott, a szomszédok pedig szaxofonoztak és doboltak.

Addig gyakoroltam, amíg az ujjaim hegye vérezni nem kezdett

– olvasható a könyvben.

A gimnázium elvégzése után Flick hegesztőként, valamint fűtés- és szellőző-szerelőként dolgozott, hogy eltartsa magát. Zenei karrierje azután indult be, hogy csatlakozott egy akusztikus együtteshez, a Bob Cort Skiffle bandához, amely Paul Anka társaságában turnézott, majd csatlakozott a John Barry Sevenhez. 1958-ra Flick már Barry zenekarában játszott, és az együttessel vált ismertté, miközben fellépett a BBC Drumbeat című tinédzser zenei sorozatában.

Flick 1960-ban vette feleségül Judy Reavilt. Ő és fiuk, Kevin, valamint egy unokája maradt életben. Volt egy lánya is, Jayne, aki 2000-ben halt meg.

Flick-et, mint kísérőzenészt szerződtették a Ringo's Theme (This Boy) című dalhoz, amely az 1964-es A Hard Day's Night című Beatles-filmben szerepelt. Ugyanebben az évben 12-húros gitáron játszott a Peter and Gordon A World Without Love című kislemezen, szintén egy Beatles-kiadványon – amelyet hivatalosan John Lennonnak és Paul McCartney-nak tulajdonítottak –, amely a brit és az amerikai slágerlisták élére került.

A legismertebb azonban a James Bond Theme maradt, amelyet 2008-ban beiktattak a Grammy Hírességek Csarnokába. Flick az NPR szerint csak az 1990-es évek közepén kezdett jogdíjat kapni a dalból, három évtizeddel azután, hogy szerény fizetést kapott a témán végzett munkájáért: 7 font 10 shillinget, azaz körülbelül 15 dollárt.