Úgy érdemes, úgy lehet, úgy kell a klasszikus zenét népszerűsíteni, ahogy Eckhardt Gábor Liszt Ferenc-díjas zongoraművész teszi. A Zenélő városok, városi zenészek: Velence című egyórás ifjúsági program annyira szépen komponált, hogy nemcsak minket, hanem a nézőtéren ülő tizenéveseket is lekötötte – nem is akárhogy.
A XVI. századi Velencét úgy képzeljük el, hogy bárhol járunk az utcán, a város minden szegletében élő muzsikaszót lehetett hallani. Az emberek számára természetes volt, hogy ha kedvük úgy tartotta, akár táncra is perdülhettek az utcán.
Erről Eckhardt Gábor Liszt Ferenc-díjas zongoraművész beszélt a Müpa Zenélő városok, városi zenészek: Velence című családi és ifjúsági programján. A budapesti intézmény kínálatából rendre kiviláglik az elmúlt években, hogy a fiatalokkal igyekeznek megkedveltetni a (magas) kultúrát. Ezen programokra jellemzően 10 és 16 év közötti diákokat várnak, és az osztályok élnek is a lehetőséggel.
Mi meg kíváncsiak voltunk arra, hogy a „képernyő-simogató” generáció figyelmét mennyire sikerül lekötni – ha csak egy órácskára is. Eláruljuk, Eckhardt Gábor megtalálta a receptet, aki a zenetörténetet a jelenbe emelte. Saját fotókat és videófelvételeket vetített, és élő zenei minikoncerttel is szórakoztatta közönségét. A diákok pedig úgy lettek részesei az egyórás programnak, hogy szinte észre sem vették.
A rendhagyó délelőtti előadáson megtudtuk, hogy Európában néhány városnak kiemelt helye van a klasszikus zenetörténetben. Ezek közé tartozik Velence. Eckhardt megkérdezte, mi jut eszünkbe az olasz városról. A diákoknak elsőre a karnevál és a színes csónakok, vagyis a gondolák ugrottak be. Szóba került a galamb, amelyről kiderült, hogy
az itáliai város fontos szimbóluma.
Nemcsak Velence terein hemzsegnek százával, de évszázadokkal ezelőtt a Szent Márk-bazilika mennyezetére is felfestették, amelyen Noé egy galambot fog a kezében.
A Liszt Ferenc-díjas zongoraművész ezután rámutatott, mitől volt újító a velencei szentély. A Szent Márk-bazilikáról készült fotókat nézegetve megtudtuk, hogy rengeteg zeneszerző dolgozott ott az elmúlt évszázadokban. Ugyanazokon a köveken járkáltak, ahol mi is, ha tehetjük. Mások mellett a flamand zeneszerző, Adrian Willaert is, akit 1527-ben neveztek ki a bazilika kórusvezetőjévé.
A tapasztalt mester újító szemlélete nyomán a zenei együttes más helyre került a templom falain belül. Elsőként tehát Velencében vezették be azt, hogy két kórus szólt, amelyek innentől nem lent, hanem fent, kétoldalt, a karzaton foglaltak helyet. Hangzásban pedig szinte párbeszéd alakult ki közöttük, olyan hatást elérve, mintha egymásnak „felelgetnének”.
Adrian Willaert reformja abszolút forradalmi, zenetechnikai újítás volt a XVI. században.
Maradva a Szent Márk-bazilika falai között, Willaert után sem állt meg az élet, sőt utódja, Giovanni Gabrieli megfejelte elődje teljesítményét. Vagy fogalmazzunk úgy, szintet lépett azzal, hogy a két kórust néhány zenésszel egészítette ki, amivel erősödött a hangzás. „Majd ezt is továbbgondolta, hogy az énekesek mellé rezes hangszerek kerültek. Aztán az énekeseket hazaküldte, és csak a hangszeres muzsikusok maradtak.”
Eckhardt Gábor valósággal megbabonázta a diáksereget. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy a fiatal hallgatóság jelentős része fegyelmezetten hallgatta az előadást, fókuszáltan, érdeklődően. Még azok a fiúk is, akik korábban valami miatt röhögőgörcsöt kaptak, ki tudja, miért.
Az előadás közben átevezett a barokk korszakba, amelyről megtudtuk, hogy Claudio Monterverdi Orfeo című operájával kezdődik. Egy rövid részlet erejéig egy koncertfelvételen is felcsendült a klasszikus. Ezután arra kerestük a választ, hogy milyen rézfúvós hangszereket láthattunk. A válaszok, ha nem is záporoztak, de szépen lassan érkeztek: trombita, kürt, Eckhardt pedig bőkezűen osztogatta az ötösöket. Bízik benne, hogy ezeket a kiváló érdemjegyeket a diákok beválthatják majd az egyik órán.
Ezután ismét a korabeli Velencében találtuk magunkat, amikor a Liszt Ferenc-díjas zongoraművész a halpiacról kezdett mesélni. Szinte hallottam az árusokat, döbbenten figyelve, ahogy a portékájukat próbálják értékesíteni: nem túlkiabálták, hanem leénekelték egymást. A népek pedig odagyűltek, ahol csábítóbb volt az ének. De nemcsak ők tudtak isteni hangon megszólalni, hanem a gondolások is – nem csupán akkor, ma is, de még hogy. Leéneklik a csillagokat is az égről. Persze manapság ez nem olcsó mulatság, megkérik az árát.
Szeretik lenyúlni az embereket. Tízszer annyit kérnek, mint amennyit ér. De például ha az ember megnősül, akkor nászúton belefér, és szép emlék marad
– mondta Eckhardt Gábor. Örök élmény nyújthat a velencei karnevál is, amikor a hagyomány szerint elhagyjuk a húst. A húsvét előtti nagyböjt időszakára tehető ez a télbúcsúztató, ami azért arról is szól, hogy
hamarosan érkezik a tavasz, s mielőtt elkezdődik a munka a természetben, melózni fogunk, sokat, de előtte tomboljuk ki magunkat: vidámkodjunk.
Velence a kereskedelméről és a háborúról is híres volt. S mi maradt az utóbbi után? Hát árvák. De senkit nem hagytak az utcán, a gyerekeket összegyűjtötték, egészségileg helyrehozták, és szakmát adtak a kezükbe.
Ezt a célt szolgálta a Pio Ospedale della Pietà kolostor, árvaház és konzervatórium is, ahol zenére tanították a fiatal lányokat, majd életkezdési járadékot adtak nekik, amikor a felnőtt életüket elkezdték. Ezt az intézetet Antonio Vivaldi vezette. A zeneszerzőt úgy hívták, hogy a vörös pap, mert vörös volt a haja, és mert majdnem pap lett.
Ha valaki zeneszerzőként misét celebrál, s közben eszébe jut egy dallam, nyilván nem szalad ki a sekrestyébe, hogy feljegyezze, attól tartva, hogy elfelejti. Nos, Vivaldi így tett. Az eredménye az lett, hogy egészségügyi okokból alkalmatlanná nyilvánították. Ennek valószínűleg örült, bár az életét mégis papi reverendában élte le.
A jól elsült történet mellé meghallgathattuk az olasz zeneszerző egyik legismertebb művéből, A négy évszakból a Tavaszt, a gyerekek pedig már bátrabban válaszolgatták, hogy nagybőgő, hegedű, cselló és brácsa szólt. A pontot már csak az tette fel az i-re, amikor Mizuno Kaisei, a Zeneakadémia növendéke virtuóz előadásában Felix Mendelssohn Bartholdy és Liszt Ferenc zeneműveit élvezhettük.
Kaisei előadása mindenkit magával ragadott, egyszerűen csak rá tudtunk figyelni. Ezt Eckhardt Gábor aztán meg is köszönte, zárójelesen megjegyezve: „Jó közönség. Szép viselkedés, örülök neki. Egy művész számára ez a legnagyobb jutalom.”
(Borítókép: Eckhardt Gábor 2024. november 19-én. Fotó: Mult Roland / Index)