Nem tudom, mikor ültem utoljára olyan előadáson, ahol a saját fülemmel hallottam, hogy mögöttem sír valaki. A Már nem álmodom velük alatt azonban, meg mernék rá esküdni, hogy volt, aki elsírta magát. Legalábbis ezt feltételezem, hiszen november végén aligha a szénanátha miatt szívja az orrát és törölgeti a szemét az ember lánya. 

Hanem – minden bizonnyal – az előadás üzenete miatt. Farkas Ádám rendezése ugyanis még annak is facsart egyet a szívén, aki egy érzéketlen tuskó. 

(Sajnos) mindig aktuális

A gyermekvédelem forró téma a magyar közbeszédben, idén meg aztán különösen nagy médiavisszhangot kapott (és kap). Nem csoda, hogy színdarab készült a témáról, méghozzá olyan eseteket is beépítve a forgatókönyvbe, amelyektől hangos volt a sajtó. Sőt, kimondottan olyan eseteket: ahogy azt már az előadás előtt megtudtuk, a darabban elhangzó dokumentarista szövegek mind a gyermekvédelmi rendszerben érintettek beszámolói. A szövevényes emberi kapcsolatok és humoros mindennapi helyzetek árnyalják a hazai gyermekvédelem médiából megismert képét.

Az intézetek egykori lakói, fiatalkorú anyák, szakemberek járultak hozzá, hogy mélyen személyes és vállaltan szubjektív történeteiken keresztül a nézők megismerhessenek egy olyan világot, amit a mai napig tabuk és titkok öveznek. A történetből összeálló kép bemutatja, hogyan termeli újra ugyanazokat az élethelyzeteket a rendszer nemzedékről nemzedékre.

A szöveget interjúk szó szerinti felhasználásával Zsigó Anna, Hárs Anna és Farkas Ádám állította össze, a szereplők, Simkó Katalin, Török-Illyés Orsolya, Szamosi Zsófia és Dénes Viktor pedig két témát dolgoznak fel az előadásban:

Láthatjuk ugyanis, hogy nemcsak a felügyelők, a gyámok vagy az igazgatók ejthetnek fizikai és lelki sebeket a gyerekeken, hanem társaik, más állami gondozásban élő fiatalok is. 

A színpadkép egyszerű, mégis beszédes, már ha az ember belelát dolgokat. Márpedig miért ne láthatna bele: egyetlen hatalmas, színes játszóház áll csak a pódiumon, amit néha darabjaira szednek, máskor felépítenek, megint máskor belerúgnak vagy belebújnak a szereplők. Úgy bánnak a stabilnak tűnő, mégis törékeny „berendezéssel”, ahogy kedvük tartja, nem gondolva a következményekre: mi van, ha a sok rángatástól maradandó károkat szenved a berendezés? Mert a színpadon megelevenedő fiatalokban bizony maradandó nyomokat okozott az állami gondozásban való felnövés…

Török-Illyés Orsolya karaktere egy kamerával áll a színpadon, és veszi a jeleneteket, a közönség pedig real time-ban, a háttérben kivetítve látja a felvételt, amely ráközelít, már-már intim kontextusba helyezi a szereplők szituációját. Kényelmetlenül bensőségesnek érezzük a történeteket, mégsem tudunk elfordulni, nem odafigyelni, ignorálni, amit látunk és hallunk.

Az ismétlődő élettörténeteket és -helyzeteket a jó minták hiánya teremti újjá a mindennapokban, így nemcsak a botrányos, kirívó esetek, de a komplexebb és általánosabb problémák is megjelennek az előadásban. 

A produkció rövid, de indokolatlanul hosszúnak érződik: talán az ismétlődő borzalmak miatt telik ilyen lassan az idő? Mintha mi is valaminek a végét várnánk, ami, úgy tűnik, soha nem érkezik el. Valahogy így várhatták a fiatalok is, hogy végre felnőjenek, és „kiszabaduljanak”.

Várjuk, hogy vége legyen, mert egyrészt borzalmas, amit közvetít, másrészt sajnos semmi olyan újdonságot nem mutat be, amiről ne lenne tudomásunk. Eszem ágában nincs elbagatellizálni a dolgot, de ismét felmerült bennem a kérdés, valójában elérhető-e bármiféle változás egy újabb gyerekvédelem témájú előadással, vagy mindez csak az ember tehetetlenségérzetét növeli. Hiszen annyian felszólaltak már az ügyben, annyi módon, annyi platformon, mégis napi szinten hallani hasonló rémtörténeteket…

Az előadás 2024. december 12-én és 2025. január 12-én is látható.

(Borítókép: Mult Roland / Index)