„Megvan a könyv. Azt mondta az eladó, ez most a bestseller, de már a bejáratnál láttam, ott is kint volt” − újságolja a telefonban az ismerősöm, aki pont néhány nappal azután utazott a brit fővárosba, hogy Samantha Harvey Orbital című regénye megkapta a Booker-díjat.

Mivel a kötet Magyarországon nem kapható, a szállítás pedig hetekig is elhúzódhat, megkértem, ha úgyis angol földön jár, hozzon nekem egy példányt. Aggódtam, hogy a díj miatt elkapkodják az összeset, szerencsére azonban a könyvet árusító Waterstones felkészült a hatalmas érdeklődésre, és a budapesti újságírónak is maradt egy a puha fedeles kiadásból.

A minden és a semmi is benne van

Samantha Harvey a yorki és a sheffieldi egyetemen filozófiát tanult, ez az első pillanatban lerí a könyvről: a regény már a bevezető fejezetben egzisztenciális témákat feszeget, azonnal felteszi a kérdést, tulajdonképpen mit is csinál a hat központi hős a világűrben. Hogy mit, azt most nem spoilerezzük el, elég annyit tudni, hogy akarva-akaratlanul is az élet nagy kérdéseiről elmélkedik.

Az Orbital a díj történetének második legrövidebb regénye a maga 136 oldalával, mégis több szempontból felér egy 400 oldalas kötettel. A feldolgozott témák túlzó általánossága miatt sokkal lassabban és nehezebben olvasható, mint azt a hosszából ítélnénk. Persze a hossz nem feltétlenül függ össze az olvashatósággal és a közérthetőséggel, de egy alig több mint 100 oldalas könyvön általában hamarabb átrágja magát az ember, könnyebben feldolgozza a tartalmát.

ha kalandozó figyelemmel olvassuk, érdemes azzal számolni, hogy bizony sokszor vissza kell majd lapoznunk, hogy felvegyük a szálakat. A monotonitás sem könnyít a dolgunkon, a könyv zöme nem más, mint a Föld leírása az űrből szemlélve.

Nem mondhatnánk, hogy mozgalmas regényről van szó, a narratíva a „tájleírásokon” kívül emberi törekvések és küzdelmek, vágyak és sérelmek elegyét teszi elénk. Az olvasó az űrhajósokhoz hasonlóan inkább csak szemlélődik és rácsodálkozik a körülötte láthatatlanul zajló dolgokra, semmint aktív résztvevője a történetnek. Aki arra számít, hogy egy akciódús jelenetekkel telepakolt regényt kap, az tegye le a könyvet.

Kihagyott ziccer

Samantha Harvey hat űrhajós egy napját mutatja be a világűrben. Az asztronauták és a kozmonauták közül ketten oroszok, a másik négy pedig amerikai, angol, japán és olasz: a történet tehát, bár első ránézésre színesnek ígérkezik, ahogy feljebb is írtuk, alig kel életre, a szereplők jellemfejlődése és drámai elemek szintúgy hiányoznak a kötetből, amelynek tulajdonképpen a Földet nevezi ki főhőséül.

A regény tulajdonképpen nem más, mint bolygónk szépségéről, illetve sérülékenységéről való meditálás, és ennyiben nagyjából ki is merül a dolog. A lassú történetvezetés ellenére a szerző csoda szép, hangulatos és elgondolkodtató mondatokkal dolgozik, ami mindenképp elismerendő, ám sokszor filozofikus elmélkedésbe fordítja át az egészet, amitől időnként kliséssé és túlírttá válik a szöveg – meg persze az üzenet is.

Sekélyes és általános gondolatok 

Az észlelés és az obszerváció központi témaként vonul végig a köteten. Mindegyik szereplő az életét és földi otthonát szemlélve elmélkedi végig azt a 24 órát, amit a kötet megörökít, az ő gondolataikon keresztül vonhatók le a témával kapcsolatos következtetések.

sokkal inkább egy univerzális áttekintés, amely a bolygónkhoz való hozzáállásunkat igyekszik pozitív irányba terelni, miközben emlékeztetni próbál arra, hogy a törekvés ellenére tanuljunk és okuljunk abból, ami a jelenben körülvesz minket.

A regény legnagyobb problémája azonban, hogy világméretű jelentőséget ad minden − alapvetően sekélyes és általános − emberi érzésnek és értelmetlen gondolatnak. Díj ide vagy oda, sokkal mélyebb, különlegesebb és értékesebb alkotásként jegyzik, mint amilyen valójában…

(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)