Gyermekkorunktól belénk ivódik, hogy különleges alkalmakra virágot szokás adni. Legyen az ballagás, randevú, évforduló, anyák napja, színházi bemutató vagy akár temetés, több száz vagy akár több ezer éves hagyományról beszélünk, ami az emberiséggel együtt alakult. Az igazi kérdés viszont megmaradt: Honnan ered a szokás, hogy virágot adunk egymásnak?
Az eredetről számos történet és kutatás fellelhető. Van, amelyik a az ókori Egyiptomhoz, Kínához és Görögországhoz vezeti vissza a virágajándékozás hagyományát, más elméletek szerint már a neandervölgyiek is ezzel emlékeztek meg halottaikról több tízezer évvel ezelőtt.
Mivel már az őskorban is temették a holtakat, legyen szó férfiakról, nőkről, gyermekekről, gyakran előkerül az a kutatási téma, hogy vajon milyen rítusok is övezhették a temetéseket, milyen tárgyakat helyeztek a halottak mellé, valójában mi volt a temetkezést kiváltó ok az ősemberek között.
A kutatások közül az egyik legjelentősebb felfedezés az iraki Shanidar-barlang régészeti feltárása volt, ahol Ralph Solecki professzor az 1950-es években Neander-völgyiek maradványaira bukkant csapatával. Több holttestet találtak a barlangban eltemetve, amelyek közül kiemelkedő volt a négyes számú lelet, ami kompozícióját tekintve „virágos temetés” néven is elterjedt.
A test mellett olyan pollenmaradványokra bukkantak a kutatók, amelyek vagy azt indikálták, hogy virágágyásra helyezték a testet, vagy azt, hogy számos leszakajtott virágot helyeztek el mellette. Az elmélet szerint a virágokat ráadásul nem véletlenszerűen választották ki, hanem közülük több is gyógynövény volt, így néhány spekuláció addig is elment, hogy a halott esetében
gyógyítóról vagy sámánról lehetett szó.
A maradványoknál többek közt olyan növények nyomait találták, mint cickafark, búzavirág, sáfrányos imola, szőlőjácint, lófark vagy mályvarózsa. Mivel más síroknál ez a növényválogatás nem volt jellemző, így kiemelt méltóságra gondoltak a halott személyében a tudósok. Ennek ellenére az évek során az elméletet megkérdőjelezték más kutatások, miszerint rágcsálók hordhatták be a növényeket, amiknek a pollenmaradványait megtalálták, és semmi köze nincs a virágoknak a temetéshez.
Hogy az ősemberek használtak-e virágokat a szertartásokhoz, vagy sem, továbbra is kérdés marad, de a virágajándékozás ókori mivoltát már jóval kézzelfoghatóbb tények támasztják alá. Az ókori Rómában, Görögországban, Kínában és Egyiptomban is megjelenik a virág különféle motívumként a művészetekben és a vallásban, legyen szó költészetről vagy vizuális alkotásokról.
Kínában mintegy 5000 évvel ezelőtt már voltak olyan rózsakertek, amelyeket mesterségesen gyarapítottak az emberek, miközben számos bizonyíték maradt fenn, hogy az egyiptomiak vallási célokra (temetésekre és isteni áldozatok bemutatására) használták a virágokat .Ráadásul a harci szekereiket is volt, hogy virággal díszítették, a különféle virágmotívumokat pedig díszítőeszközként vésték bele a tárgyaikba.
Ez a fajta felhasználás az ókori Róma és Görögország területén is megjelent, ahol egy-egy virágfajtát bizonyos istenek és istennők jelképeként tartottak számon, de fesztiválokra és rituálékra is felhasználták a növényeket. Japánban a középkorban (egészen pontosan a Heian-korban) vált kiemelt jelképpé a máig népszerű cseresznyevirág, aminek egyik oka rövid, látványos virágzása volt, így az élet mulandóságának metaforája lett. Hasonlóan kultúrspecifikus növény volt a körömvirág, ami a mai Mexikó területén volt kiemelten népszerű már az európai behatolást megelőző korokban is. A növény mintegy 350 évvel ezelőtt került Amerikából Indiába, az évek során pedig az egyik legkedveltebb esküvői virággá vált az országban.
Természetesen ez továbbra sem ad választ a kérdésünkre, hogy manapság miért olyan erős a virágkultusz, hogyan párosulnak bizonyos jelentéstartalmak különféle növényfajtákhoz és színekhez. Bár szinte minden kultúrában megjelenik a virágmotívum és a vele való ajándékozás, a modern megközelítésre és a köré szőtt gazdasági iparág kialakulására a választ a viktoriánus korban kell keresni. Viktória királynő idején, a XIX. században komplex nyelvezetet szőttek a virágajándékozás köré.
Elég volt egy csokor színeit és virágait rosszul összeválogatni, hogy valakit súlyosan megsértsen az ember az előkelőbb körökben, vagy hogy komoly félreértések történjenek.
Ennek a rendszernek a gyökere a reneszánszba nyúlik vissza, ahol a virágok művészi ábrázolását gyakran hozták összefüggésbe egyes tulajdonságokkal, érzésekkel, erényekkel. A XIX. századra a floriográfia, azaz a virágok nyelvezete egy komplex rendszerré fejlődött. Olyan kommunikációs forma volt, ahol szavak nélkül lehetett üzeneteket küldeni azáltal, hogy milyen virágokat milyen színben adunk ajándékba, sőt még a csokor kompozíciója is fontos volt, ha különféle növények kerültek bele.
Ez a fajta „üzenetváltás” lehetőséget biztosított, hogy az érzelmeit megmutathassa egymásnak két ember diszkrét és visszafogott módon egy olyan korban, ahol nem mindig volt könnyű ezeket nyíltan közölni. A témában különféle kötetek is születtek annak idején, mint például Kate Greenaway A virágok nyelve című 1884-es alkotása. Akadnak olyan virágok, amelyek mára átlagosnak tűnnek üzenet szempontjából, de akkor igen komoly tartalommal bírtak, akár a kék violák, amelyek a hűséget jelképzeték, vagy a fehér rózsák, amelyek azt üzenték, „méltó vagyok rád”.
Az évek alatt ezek a jelentéstartalmak sokat változtak, koptak, és hiába egyértelműek az olyan üzenetek, mint a vörös rózsa a maga szenvedélyes, romantikus tartalmával, a fehér virágok ma már sokszor temetési jelképek lettek, mivel színük a tisztaságot, becsületet, békét jelképezi. A fehér liliomok például értelmezéstől függően megjelennek temetésen és esküvőn is, mivel a kezdetet és az emlékezést is szimbolizálják.
A XX. század óta a vágottvirág-kereskedelem hatalmas iparággá vált, ami globálisan 2022-ben több mint 14 076 milliárd forintos értékig emelkedett, a számítások szerint pedig ez a szám 2027-re elérheti a 17 595 milliárd forintot. Csupán az Egyesült Államokban több mint 15 ezer virágüzlet van jelenleg, amelyek működését az olyan kiemelt ünnepek, mint a Valentin-nap és az anyák napja évről évre életben tartja és erősíti. Emellett az elektronikus kommunikációba is vastagon bekerültek a növények, így többek közt rózsa, napraforgó és cseresznyevirág emoji is található már a mobilos applikációkban.
Persze onnan is megfoghatjuk a témát, hogy miért is adunk egyáltalán virágot egymásnak.
Pszichológiai kutatások kimutatták, hogy akik virágot adnak a másiknak, sok esetben jobb színben tűnnek fel azon embertársaikhoz képest, akik másféle meglepetéssel készülnek. Sokan úgy érzik ilyenkor, hogy az ajándékozó fél intelligensebb, bátrabb, érzelmileg őszintébb, mint mások, ráadásul figyelmes, olyan ember, aki rászánta az időt, hogy kiválassza, milyen virág is illik az ajándékozotthoz.
A virágok úgy fejlődtek, hogy pozitív érzelmi reakciót képesek kiváltani az emberekből. Minden virágban megvan a potenciál arra, hogy mosolyt csaljon az arcunkra, és befolyásolja véleményünket egy barátról, kollégáról vagy szerettünkről. Ez igazán erőteljes dolog
– fogalmazott Jeanette Haviland-Jones, a New Jersey-ben lévő Rutgers Egyetem mára nyugalmazott pszichológiaprofesszora, az Emberi Érzelem Labor alapítója, egykori igazgatója.
Ettől függetlenül a legtöbb emberben szintén nagy hajtóerő a virágajándékozás terén a megszokás. A korábbi generációk hagyományként örökítették tovább, hogy mely eseményekre milyen virágot illik adni, ami beivódott a társadalom egészébe, és néha csupán azért is veszünk egy szál virágot, mert mindenki más is azt teszi. Ma már természetes dologgá vált ez a gesztus, sokszor pedig eszünkbe sem jut, miért tesszük, pedig valójában több ezer éves hagyományt, kultúrát örökítünk tovább minden megvett és átadott virágban.
(Borítókép: Kisfiú és édesanyja egy virágboltban Washingtonban, 2010-ben. Fotó: Buyenlarge / Getty Images)