A Beliczay-családot rengeteg csapás érte, négy generáció alatt legalább nyolcra elegendő. Ennek ellenére mindig akadt egy dörzsölt legény, aki valahogy túljárt a balsors eszén, és lehetőséget kovácsolt a nehézségekből. A köznemesi család, amely több mint száz évig foglalkozott mézeskalács-készítéssel, végül szinte mindent elvesztett, de mégis hátrahagyott valami igazán értékest, ami kiállta majd kétszáz év próbáját. Az ő életükből nyílt most kiállítás a Kiscelli Múzeumban.
„Legalább jól ég” – gondolhatta magában az a néhány valaki, akiknek a kommunizmus alatt, 1949-ben parancsba adták, hogy az ország addig egyik legnagyobb mézeskalácsgyárát felszámolják. Nem is igazán törődtek azzal, hogy amit épp tűzre vetnek, az jobb esetben nemrég készült munkája lehet egy mesternek, rosszabb esetben pedig százéves hagyaték, ami már akkor is műtárgyi emléknek számított.
Az államosítási hullám alatt persze nem sokat vesződtek ezekkel a részletekkel, és Magyarország egyik legnagyobb nívójú mézeskalácsműhelyének majdnem minden tárgyi emléke odaveszett. Azonban a szerencse, ahogy azelőtt oly sok alkalommal, nem hagyta cserben a Beliczay-családot.
A Kiscelli Múzeumban megcsörrent a telefon, ismeretlen hang szólalt meg a vonal másik végén – azóta sem tudni, ki volt a névtelen hős. Seenger Ervin művészettörténész vette fel a telefont, és amikor megtudta az ismeretlen férfitől, hogy épp a Beliczay-műhely tárgyait kezdik tűzre vetni, hanyatt-homlok rohant, hogy mentse a menthetőt.
Az érdektelenség akkor sok mindent elpusztított, de a szakember közbenjárásával jó pár faforma túlélte, még ha ehhez a tűzből kellett is kipiszkálnia őket.
Az államosítás után 74 ütőfa és 20 viaszforma került a Kiscelli Múzeumba a Beliczay-hagyatékból, ezek közül néhányon még látszanak az égésnyomok. Többek között ezek is megtekinthetők most az intézményben, ahol a híres mézeskalácsműhelyt alapító család balsorssal átitatott életútját is megismerhetik az emberek.
A Beliczay-mézeskalács története majd kétszáz éves, és Beliczay Imrével indul. Apja lelkész volt, fiát pedig taníttatni szerette volna, de az ifjú Beliczay 13 évesen sógoránál ismerkedett a mézeskalács-készítés és -árusítás világával, ami aztán magával is ragadta. Apja kívánsága ellenére sosem tért vissza tanulmányaihoz, helyette inasnak állt, hogy kitanulja a mézeskalács és a viaszgyertya készítésének mesterségét. Hogy miért pont ezt a kettőt? Mert annak idején szinte elválaszthatatlan volt egymástól a két szakma, mivel a mézeskalácshoz való méz fontos mellékterméke volt a méhviasz, amivel ildomos volt kezdeni is valamit.
Beliczay Imre a legjobbaktól akart tanulni, így járt Pozsonyban, a kor legnagyobb mézeskalácsos céhében, majd tanult a pesti céhben is, amit Horváth Imre vezetett. A gyertyakészítést Rozsnyón tanulta a kor egyik legnagyobb mesterétől, Fialka Sámueltől. Elszántan próbált a lehető legtöbb és legismertebb mestertől tanulni, és szerencsére érzéke is volt a szakmához. Híres volt faforma-bökésben, vagyis ütőfák faragásában – az ütőfa az a faforma, amivel annak idején a mézeskalácsok mintáját adták,
ezekből mentett meg többet a Kiscelli Múzeum történésze az elégetéstől.
1831-ben, mindössze 25 évesen kérvényezte a pesti céhben, hogy mester lehessen, de mivel már így is nyolc mézeskalácsos működött Budapesten, ezt csak 1833-ra engedélyezték neki. Be is rendezte első műhelyét a Király utcában, innentől pedig elindult a kitartás és furfang csatája a balsorssal.
Az első csapást már az 1838-as árvíz okozta, ami elmosta műhelyét, így átköltözött a Csányi utcába, ahol üzletét újból elkezdte felvirágoztatni. Beliczay Imre magánéletét tekintve sem volt egyszerű helyzetben, mivel háromszor is nősült, korábbi feleségei meghaltak. A tárlaton látható egy 1860-as kép, amely – akár egy korabeli Photoshop- alkotás – számos embert helyez egy fotóra, akik feltehetően sosem álltak össze közös portréra. A családkép szó szerint összeollózott alkotás, amit két képből szerkesztettek össze. Ezen látható harmadik felesége és rengeteg gyermek, de sok esetben valakinek a fejét a másik ember nyakára illesztették – valószínűleg Beliczay Imrét csupán rárajzolták a képre.
Az 1840-es évekre a Beliczay márka már ismert volt, ráadásul a mester nemcsak foglalkozásában lett népszerű, de nemesként aktív közéleti szerepet is vállalt. Önálló pesti céhet alapított Horváth Imrével, ami hamarosan az ország legnagyobbja lett, ráadásul elsőként tértek át a magyar nyelvű adminisztrációra. Támogatta Kossuth Lajos ipartestületek létrehozására tett törekvéseit, többször felszólalt, hogy Magyarországnak természeti adottságai miatt méznagyhatalomnak kellene lennie – ami a középkorban így is volt –, plusz a méhviasz jótékony hatásait is hirdette.
Nem győzök tsudállani azon a gazdasági rendszeren, midőn hallom, hogy mindenféle növényből a’mibe tsak édességet fedez föl a’ Chemia, azt abból tűzzel vassal ki fatsarni készülnek, nem kímélve se pénzt, se fáradságot, pedig össze véve, távulról sem közelíté meg a mézet édességre, se egészségre nézve
– olvasható a tárlaton Beliczay Imre 1843-as levele.
Hogy pontosan miről volt szó? A 19. század közepén kezdett elterjedni a cukorrépából készült cukor, hogy a drága nádcukor helyett azzal édesítsenek, ami azonfelül, hogy Beliczay hitvilágával szembement, gazdaságilag sem lehetett egyszerű, mivel kezdte lassan felváltani a mézet.
Szintén kihívás elé állította a családot, hogy a viasz is egyre kevésbé volt kelendő, ahogy a 19. században a különféle világítási módok lassan kezdték felváltani a gyertyákat. Így hiába ért el a piac csúcsára a Beliczay márka, a kor máris új kihívások elé állította. Ezt tovább nehezítette, hogy a szabadságharc után Beliczay Imrének bujkálnia kellett,
mivel aktívan kiállt a magyar érdekek mellett, és csupán 1851-ben térhetett vissza Pestre.
Az iparosodást igyekezett a legjobban kezelni, egészen annyira, hogy idővel a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara ipari osztályának elnöke is lett. Országgyűlési választásokon is indult Terézváros jelöltjeként, ahol Jókai Mórt és Gorove Istvánt is maga mögé utasította, végül mégis visszalépett barátja, Deák Ferenc kérésére. A céhes kötöttségek eltörlését nem élvezhette ki, mivel épp abban az évben halt meg (1872), amikor eltörölték a céhes rendszert.
Apjától fia, Beliczay Béla vette át a stafétát, aki még Németországban járta végig a céhes ranglétrát, és hozta haza az ottani tudást. Ekkortájt terjedtek el a különféle élesztők, a térfogatnövelés miatt pedig az addigi, kézzel faragott ütőfák és klasszikus mézeskalácsok háttérbe szorultak. A 19. század végére pedig már az új, díszes, cukormázas változat lett divatos.
Beliczay Béla a viasz szerepváltozásának kihívásával is megbirkózott. Padlóápolót készített belőle, ami a bővülő fővárosban hatalmas keresletnek örvendett.
Ekkor vette fel a cég a Beliczay Mézeskalács és Viaszgyertyaöntő nevet, ami az államosításig meg is maradt. A mester annyira továbbfejlesztette apja hagyatékát, hogy a kor legnagyobb méz- és viaszkereskedőjévé váltak, utóbbiban egyeduralkodók is voltak.
Valamit azért megtartott a céhes közegből: 10-15 főt foglalkoztató üzemében a dolgozók együtt ettek a tulajdonosokkal, többükkel ráadásul együtt is laktak. Ez a közeli kapcsolat áthatotta a cég teljes működését, amit a kiállítás több ponton is felidéz, akár fél évszázadon át ott dolgozó gondnokukról, „Stefi bácsiról” szóló néhány történettel és az úr mellszobrával, amelyre meghatódottságában az idős férfi csupán annyit tudott mondani:
Szép, szép, de én sohasem leszek ilyen ráncos.
Persze a legtöbb aranykor után egyszer csak elérkezik a hanyatlás, s ezt a cégnek az első világháború és Trianon okozta. Miután elszenvedtek egy rövid államosítást, azzal kellett szembenézzenek, hogy a szétszakadt országban rengeteg beszerzési területük a határon túlra került, így nyersanyaghiány alakult ki. Ezt tovább nehezítette, hogy Beliczay Béla 1920-ban meghalt. A vállalkozást fiára akarta hagyni, de Beliczay Endre jobb szeretett volna mérnöki végzettségével kezdeni valamit, mintsem a kézműves mesterséget kitanulni.
A fiúnak a családi feljegyzések szerint mentális zavarai is voltak, így leginkább lánytestvérei, Etelka és Mária vezették a céget. A nehéz gazdasági helyzetben és a magas infláció miatt a vállalkozás eladósodott, végül Beliczay Endre öngyilkos lett, ami súlyos válságot jelentett a családnak, miközben nem sokkal ezután akarták megünnepelni a Beliczay mézeskalács százéves fennállását.
1936-ban azonban újabb fordulóponthoz ért a család története. Beliczay Endre fia, László belépett a cégbe, ezzel a negyedik generációt indítva el a vállalkozás életében.
Bár apjához hasonlóan jogi diplomát szerzett, mégis végigjárta a mézeskalács-készítés szakmai útját, hogy hasznos tagja legyen a családi vállalkozásnak. Elkezdték bővíteni a forgalmazott termékeket mind a mézeskalács, mind a viasz oldalán, igazodtak a kor kívánalmaihoz, és újra talpra állították a Beliczay Mézeskalács és Viaszgyertyaöntő céget.
Bár Beliczay László mindent megtett, hogy az addigra már több mint százéves családi vállalkozást felvirágoztassa, egy dologgal nem tudott mit kezdeni: a második világháború után jött a kommunizmus, az államosítás.
1949. december 27-én az akkor 117 éves Beliczay Mézeskalács és Viaszgyertyaöntő üzemet elvették a családtól.
Ez nem csupán a cégnevet jelentette, hanem a hatalmas házat is, amit generációkkal korábban ők építtettek, s ahol nem csupán az üzem, de az otthonuk is volt, ahol együtt éltek az alkalmazottakkal. Ebből egy apró lakást Beliczay Mária megtarthatott magának, mindössze ennyi maradt.
Bár a történet nem zárult happy enddel, Beliczay László nem tört meg. Jogi diplomáját használva több hivatalban is főkönyvelőként dolgozott, később könyvkiadóhoz került, közben a mézes szakma közelében maradt, mint az Országos Méhészeti Szövetkezet tanácsadója.
1960-ban könyvet is adott ki, amiben közkinccsé tette családja évszázados tudását a mézről és a süteményekről.
Később, 1980-ban Vásárhelyi Judit és Vásárhelyi Tamás, akiknek családjával Beliczay László jó barátságot ápolt, könyvet adtak ki a mézeskalácsokról, s ebben először tették közzé az eredeti, titkos Beliczay-receptet. Azóta ez már nem titok, bárki, aki ellátogat a Kiscelli Múzeumba, ennek egy másolatát hazaviheti.
A Mézes élet – A Beliczay mézeskalácsos és viaszgyertyaöntő műhely története egy átfogó tárlat, jóval részletesebb és gazdagabb, mint az ember elsőre hinné. Ennek egyik oka, hogy a Beliczay-család leszármazottja, Beliczay Erzsébet is segített, a múzeum rendelkezésére bocsátva azt a rengeteg feljegyzést és emléket, az örökséget, amit a család nagy nehezen megőrzött az elmúlt évszázadok során.
A kiállításon nem csupán a család történetét ismerjük meg, hanem a foglalkozást is, amit a korai években még „mézesbábosnak” neveztek,
utalva a sütemények tradicionális formáira: huszár, pólyás baba, férfi, nő, kard, szív, nyúl, olló, munkaeszközök, szerencsehozó figurák. Ezekből számos ütőfát találni, de néha a zarándokhelyeken a sztenderd formákat felváltották a vallási szimbólumok – a kiállított ütőfák közt is látni keresztre feszített Jézust vagy mellette síró Máriát. Sokszor viaszformákat, -tárgyakat is készítettek talizmánként vagy „offerként”, hogy az emberek ezeket felajánlva kérhessék a mennyei segítséget valamilyen bajukra.
Külön izgalmas, hogy a tárlat nagy hangsúlyt fektet a méz szerepére is, így rengeteg kis táblával találkozni, amelyek a méhekről és a mézről osztanak meg izgalmas információkat. Akár azt, hogy a méhviasz nemcsak ápolja a fabútort, de fertőtleníti is, vagy hogy a méhek miként képesek tánccal bemutatni, hogy a következő virágmező 75 méterre található, és milyen esetekben tartanak szavazást.
Több mézeskalácskészítő szakember is segédkezett, így Seregély Mirtill, Milner Angéla és Szmelo Judit mézeskalácsait is láthatjuk a tárlaton, de a Beliczay család két leszármazottja, Beliczay Erzsébet és Beliczay Zsófia is közreműködtek a kalácskészítésben. A kiállítás, amelynek kurátora Maczó Balázs etnográfus, történész, 2025. február 23-ig tekinthető meg Budapesten, a Kiscelli Múzeumban.
(Borítókép: Kiscelli Múzeum)