Történetfüzérből áll Rényi Ádám második színházi darabja is, amelyet a saját novelláiból írt Enyedi Éva dramaturggal. A Kapuzárási pánik nem véletlenül kapta ezt a címet, mert mindez talán jól összefoglalja az ötvenes éveit taposó X generáció lelkiállapotát – az előadás leginkább róluk szól. A tizennégy novellát négy színész kelti életre a 6SZÍN-ben, Lengyel Andor rendezésében. A bemutatón jártunk.
A történetmesélés ősi műfaj, a legszórakoztatóbb elfoglaltság, önmagunkról és a világról való legjobb tapasztalás, tudásátadás. Ha kellőképpen érdekes, meghökkentő és az életünkre reflektáló sztorikat látunk, hallunk, akkor szinte megunhatatlan.
Rényi Ádám mesélőkedve évek óta töretlen, egyedi hangulatú novelláiból eddig három kötet jelent meg, és már a második színházi előadás született. Ám míg eddig valahogy mindig az írások meghökkentő volta ragadta meg az ember figyelmét, a Kapuzárási pánik című produkcióban sokkal inkább az dominál, hol élünk, kik vagyunk, milyenek a kapcsolataink. Persze ezekben a történetekben is vannak csavarok, váratlan fordulatok, de az inkább már csak hab a tortán, ahhoz képest, hogy milyen pontos tükröt tart elénk a szerző.
Számos művész, alkotó utasítja vissza, ha a közönség politikai áthallást vél felfedezni a művében – Rényi Ádám novellaszínházát ez a veszély nem fenyegeti:
itt nincs közéleti áthallás, ez maga a közélet.
Vannak olyan történetek, ahol csak úgy röpködnek az összetéveszthetetlenül egy irányba mutató kifejezések: az üzletember a Karmelitában tárgyal, a Félixben ebédel, közbeszerzésekről beszél. Az államtitkár pedig, amikor arra akarja rávenni a Kossuth-díjjal már eléggé megpuhított írót, hogy írja át a Bibliát, hátha úgy jobban passzol majd a kormány kereszténységfelfogásához, ezt találja mondani: Mert hol találkozhatnak az emberek a Bibliával? A templomokban, a könyvesboltokban és a szállodákban. „Mindhárom helyen jól állunk” – teszi hozzá elgondolkodva.
A közönség pedig, amely addig is vette és értékelte a poénokat, a bemutatón ekkor már nyílt színi tapsban tört ki.
Bár ezeket az utalásokat is pontosan értjük, a történetek második szintje közelebb visz a mindennapjainkhoz, társas kapcsolatainkhoz, de még mindig erősen beszüremkedik a magyar valóság. Olvasókörökbe szerveződünk, hátha úgy majd többször látjuk egymást, és a vacsora utáni beszélgetésben eltűnnek a társadalmi különbségek is, de nem tudjuk átlépni a saját árnyékunkat. Csípőműtétre utaznánk – végre! –, de belekerülünk a MÁV nevű pokol bugyraiba, ahonnan egykönnyen nincs szabadulás, és az úti célunkhoz sem jutunk el, természetesen. Megjelennek a pályaelhagyó orvosok, és egy pár, amely lakást szeretne, de ezt csak olyan áron tudja elérni, hogy..., de ez már tényleg maradjon meglepetés.
Az előadás harmadik rétege a párkapcsolatok szintje, és mondanunk sem kell, hogy ennek is inkább a fonákságait látjuk. Próbálunk a Tinderen ismerkedni, de kiderül, hogy a harmincas hegedűművész ÉS crossfitedző, aki Samantha Fox egy régi poszterével regisztrált, valójában egy ötven felé közeledő megbízott raktárvezető-helyettes, a wakeboardozó aranyifjú pedig egy hatvanas horgász (az nincs is olyan messze a wakeboardtól).
De ha már van párunk, akkor is bekavarhat a virtuális világ, akkor is előfordulhat, hogy nem tudjuk, ki kicsoda, illetve ki kivel csal meg kit. Szintén ide sorolható az a történet, amelyben egy életközepi válsággal küzdő férj különös bejelentést tesz a feleségének, de kiderül az is, hogy az özvegység nem is olyan rossz opció, sőt.
Így jutunk el végül a negyedik, legbelső réteghez: saját magunkhoz, és néha elég egy céges karácsony, vagy inkább úgy fogalmaznánk, hogy néha szükség van valami apró löketre, hogy elinduljunk az önismeret útján. A történet főhőse saját magát húzza a munkahelyi ünnepi ajándékozáskor, és a marhája ahelyett, hogy visszatenné a cédulát, ahogy ilyenkor kell,
elgondolkodik, hogy minek örülne.
Ez nem is olyan könnyű kérdés, mert sehova nem jár, nincs hobbija, tulajdonképpen nem vágyik semmire. De aztán – talán, hogy mindezt kiderítse, talán már a saját magának szánt ajándékként – elkezdi végigjárni az önsegítés ma divatos lépcsőfokait a jógától a kineziológuson át a kisegyházakig, és ezen az úton nincs megállás, ha feketeöves útkereső akarsz lenni, előbb-utóbb kell venned egy repülőjegyet Tibetbe.
A Kapuzárási pánik című novellaszínházi előadás olyan helyekre, olyan szituációkba visz, amelyeket vagy nagyon is jól ismerünk, és akkor azért nevetünk, vagy pontosan mégsem tudjuk, mi hangzik el, mondjuk, egy párterápián, és akkor azért nézzük érdeklődve. Mert minden történet valamilyen teljesen hétköznapi szituációból indul ki, és a helyzetek, a párbeszédek hihetők, életközeliek. Ebben nyilván nagy szerepe volt a dramaturgnak, Enyedi Évának, a nézőben mégis felvetődik a kérdés, honnan tudja Rényi Ádám ilyen pontosan, hogy
mi hangzik vagy hangozhat el az otthonok vagy az államtitkári irodák zárt ajtaja mögött.
A tizennégy történetet négy színész kelti életre, összesen harminchat szereplő bőrébe bújva: Mentes Júlia jól hozza az összetekert jógamatraccal közlekedő fiatal lányt, Parti Nóra karaktere már jóval dörzsöltebb, tapasztaltabb, és a helyzetet, az érzéseit a színésznő egy-egy grimasszal vagy szemvillanással is jelezni tudja. Dóra Béla fiatalabb férfiként néha tenyérbemászóan törtető, néha viszont – szintén tenyérbemászóan – lusta és buta, Lengyel Ferenc pedig elénk hozza a középgeneráció befutott vagy elbizonytalanodott figuráit. Ötödik szereplőként a színpadon ül Bartek Zsolt, aki basszusklarinéton válaszolgat vagy ad hátteret a színészeknek Márkus Albert zenéjével.
A díszlet és a jelmez is egyszerű (díszlet-és jelmeztervező Árva Nóra): a négy szereplő négy ajtókeretben jelenik meg először, mint négy archetípus, és végig egyszerű, hétköznapi ruhát viselnek. Olyanok, mint mi, akik összetekert matraccal rohanunk munkából jógára, olvasókörbe tömörülünk, ami aztán mégsem működik, a Tinderen tesszük ki magukat az átverés lehetősének, és családi titkok után kutatunk, hogy megértsük az összefüggéseket. Rényi Ádám élesen, mégis szeretettel mesél a hőseiről – legyünk mi is kedvesek, elfogadók és szeretetteljesek önmagunkhoz.
(Borítókép: Szkárossy Zsuzsa)