A női szerzős művek megítélésében még mindig nem történt meg a rendszerváltás. A hetvenes, nyolcvanas években már elismert női alkotók életműveit mára szinte teljesen kirostálta az új irodalmi kánon. Kiss Noémi új kötete az irodalmi teljesítményt a mindenkori kultúrpolitika erőterében vizsgálta, és – mint beszélgetésünkből kiviláglik – elkedvetlenítő következtetésre jutott.
A késő kádári időszakban, a ’70-es, ’80-as években kifejezetten élénk irodalmi élet zajlott Magyarországon. Az akkori időkre visszatekintve látható, hogy a női szerzőség meglehetősen izgalmas hagyományokkal rendelkezik. Kiss Noémi maga is női esszéista, kritikus és író lévén kezdte kutatni annak okait, hogy a rendszerváltást követően miért nem jelennek meg az irodalomoktatás törzsanyagában a nők. Azt tapasztalta ugyanis, hogy gyermekei szinte ugyanazt tanulják középiskolásként, mint ő a ’80-as években. Alig változott az irodalmi kánon, pedig a maguk korában rendkívül népszerű és olvasott női szerzők formálták nem csupán az irodalmi életet, de a közbeszédet is.
Kiss Noémi, Utazás a vasfüggönyön túlra – írónők és szerepek a Kádár-korban című, a Líceum Kiadó gondozásában megjelent kötete az említett hagyományokat Nemes Nagy Ágnes, Polcz Alaine, Galgóczi Erzsébet és Janikovszky Éva kultúrpolitikához fűződő viszonyán, illetve alkotói teljesítménye mentén vizsgálta.
Én már ahhoz az írógenerációhoz tartozom, akik nagyobb külföldi kiadóknál publikálhatnak, van fogadókészség az írásaikra, nagyobb portálokon is publikálhatnak – gondoljunk csak Tóth Krisztinára, Erdős Virágra vagy Bódis Krisztára –, ők a kortárs magyar irodalom vezető írói, eredeti témákkal, nem véletlenül komoly példányszámban is fogynak a könyveik. Ebből látszik, hogy mennyire fontos, hogy a női témák jelen legyenek. Engem ebben a tekintetben azonban az érdekelt, hogy mi az örökségünk, honnan eredeztethető mindez.
Nagyon izgalmas kérdés, hogy a rendszerváltás előtt a kultúrpolitika miként formálta az irodalmi kánont, és abban a viszonyrendszerben alkotó szerzők közül – akik között újszerű témákkal jelentkező nők is voltak – mégis miért inkább a férfiak – Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Parti-Nagy Lajos, Nádas Péter– újrafelfedezése vált dominánssá ’90 után. Miért épp Ottlik Géza vagy Kertész Imre köré épült kultusz, miért ők válhattak az iskolai tananyag részévé? Kiss Noémi alapállítása szerint ennek intézményes okai vannak, legalábbis ez olvasható ki az Aczél-korszak kultúrpolitikáját meghatározó figurák (Király István, Pándi Pál, Ortutay Gyula, Réz Pál) feljegyzéseiből. A ’70-es, ’80-as években sem volt minden fekete-fehér (Mészöly Miklós írásait például betiltotta, darabjait lemondatta Pándi Pál, miközben Királlyal karöltve Szabó Magdát támogatta), és azon sem lepődünk meg, hogy alapvetően patriarchális szemlélet határozta meg az akkori kultúrpolitikát. Ennél érdekesebb azonban, hogy miért maradhatott fenn töretlenül a rendszerváltást követően is e patriarchális szemlélet.
Az Újhold szerzői közösségének tagjai közül Örkény vagy Pilinszky újrakanonizálása zökkenőmentes volt, miközben a ’70-es években legalább ilyen meghatározó szerepet játszó pályatársuk, Nemes Nagy Ágnes újonnan megtalált versei vagy amerikai naplója ellenére is alig-alig tudja áttörni a hallgatás falait, miként Gergely Ágnes sem. Pedig magán az irodalmi teljesítményen túlmutató jelentősége is lehet a női szerzők mélyebb megismerésének. Nemes Nagy naplója visszaigazolja például, hogy a hidegháború évtizedeiben miként használta a vasfüggönyt az írók előtt felemelő USA az irodalom színtereit (de a jazzt is) a kelet-európai blokk fellazítására.
Az irodalmi kánon nem csak esztétikai szempontokon alapul, legalább ennyire politikai – egyes elemeiben akár kultúrharcos – termék is, ezt ma már ki merem jelenteni. Ha ebből kimarad egy egyébként művészeti teljesítménye alapján oda való női szerző, azt meg kell indokolni. Ilyen indok lehet Galgóczi Erzsébet esetében, hogy vezető szerepet vállalt a kádári állampártban, amely az írószövetség vezető testületében is erősen támogatta őt. Másrészt gyakorlati akadályokra is lehet hivatkozni, ugyanis a családja nem járul hozzá, hogy (Ménfőcsanakon fellelhető) levelezése kutatható legyen. Ennek a hátterében pedig az a fajta szemérmesség állhat, mely elleplezné a leszbikus kapcsolatának részleteit.
Míg tehát Galgóczi, Palotai Boris és Janikovszky Éva kelendők, de emellett az állampárt „dísz női írói” is voltak, Nemes Nagy rendszerellenes beállítottságú alkata miatt inkább csak tűrt, Polcz Alaine pedig egyenesen tiltott.
A kortárs kánon alakulása azonban nem függ sem világnézeti rokonságtól, sem a szerzők egykori magánéletétől. Kiss Noémi tapasztalata szerint egyébként azt legalább három fórum együttese alakítja és szelektál, ezek közül a hivatalos állami intézmény, a Petőfi Irodalmi Ügynökség – amely Demeter Szilárd alá tartozik – nem különösebben érdeklődik a szocializmus időszakában alkotók iránt, ők egyszerűen nincsenek a radaron. A másik kettő a két írószövetség, amely szintén egy-egy zárt buborék, illetve a Nemzeti alaptanterv fogalmazói.
Galgóczi példájánál maradva: őt az LMBTQ-korszellem időnként ugyan felemeli, ám ennek vajmi kevés köze van az ennél a tematikánál sokkal komplexebb irodalmi munkásságához. A jelenkori, fősodratú irodalom értékítéletét pontosabban jelzi, hogy egyetlen jelentősebb művét sem adták ki újra.
Kellene egy újszerű irodalomkritikai, nyitott kutatói közeg, amely komolyabban foglalkozik ezzel a témával. Mi Egerben nemrég rendeztünk egy konferenciát a témáról, és nagy volt az érdeklődés. Jelenleg nem látok olyan kutatói csoportot, amely a Kádár-rendszer női szerzőivel alaposan foglalkozna. Pedig épp itt az ideje.
Hogyan lehet úgy közel 500 év magyar irodalmát tanítani, hogy nincsenek benne az egyébként nagyon is létező női szerzők: Bethlen Kata, Czóbel Minka, Lesznai Anna, a női protestáns hagyomány képviselői. Vagy ott van a Szent Margit legendáját papírra másoló Ráskay Lea, aki a magyar női gondolatiság paradigmájának megalkotója. Olyan testkép, házasságról, párkapcsolatról alkotott kép, olyan társadalomkritika jelenik meg írásában, amelyet bármelyik mai kortárs női író megirigyelhetne – hangsúlyozta Kiss Noémi, hozzátéve, hiába jöttek az elmúlt évtizedekben új elméletek és eszmeáramlatok, az irodalmi kánont illetően még mindig nem történt meg a rendszerváltozás: nem sikerült a női szerzős hagyományunkat az irodalomtörténet polcain az őt megillető helyre állítani, nem sikerült az oktatási törzsanyagba beépíteni.
Persze az oktatási kánon felfrissítésekor azt is figyelembe kell venni, hogy könnyebben érthető, olvasmányos művek kerüljenek be. Nemes Nagy vagy Galgóczi esetében számos ilyen mű található, Janikovszkyról nem is beszélve. Az erdélyi Hervay Gizelláról, a Kobak könyve szerzőjéről alig esik már szó, holott azok közé tartozik, akik alapjaiban újították meg a magyar lírát.
A podcastok, a különböző közösségi csatornák tematikus oldalai kifejezetten jót tesznek a női irodalom megkapaszkodásának. Ezek közül én Valuska László könyves blogját emelném ki, ahol női szerzők műveit ajánlva nagy felhajtóerőt generált számukra. A testiség és anyaság kérdéseit feszegető oldalak és könyvek (számos ilyennel találkozhatunk) nemcsak az érdeklődést keltik fel, de igényt is teremtenek az olyan művészi megfogalmazásukra, amilyen például Terék Anna költészetében vagy Tóth Krisztina írásaiban, Bódis Kriszta szociografikus munkájában tetten érhető. Ezek elemeiben pedig mind-mind megjelennek a jellegzetesen Galgóczi-féle valóságérzékelés és társadalomrajz lenyomatai.
A női hagyomány a kanonizálás hiányában is felszínre bukkan. Erdős Virág karakteres versei széles körben ismertté váltak, s talán nem csak azért, mert a politikum olykor saját céljaira is használja. És ott van persze Szabó T. Anna, Szvoren Edina, Szécsi Noémi, Kiss Judit Ágnes jellegzetesen női írásokkal.
Bár én tradicionálisabb szemléletű vagyok, az aktivista jellegű irodalomban nagyon sok epigonizmust is látok. Sok mindent nyugatról vesznek át (esetenként az Amnesty International által ihletve), de ezzel együtt is úgy vélem, még ez is jót tesz a női irodalomnak. Persze vannak olyan amerikai eszmeáramlatok – például az LMBTQ- és különböző transztematikák –, amihez ha találnak is irodalmi szerzőt, nem ver gyökeret a társadalomban.
A női témák gyökerei Kiss Noémi szerint organikusan a Kádár-kori hagyományból erednek, a rendszerváltást követő új impulzusok ezeket inkább csak kiegészítik. A mai kultúrpolitika is inkább hasonlít arra, semmint a nyugati típusúra. Tulajdonképpen amellett, hogy a maga szűk területén elismeri a női szerzők teljesítményét, megjelenhetnek a könyveik, akár külföldön, fordításban is, ugyanakkor marionettfigurákként rángatja is őket. Épp úgy, mint Nemes Nagy Ágnest, aki kimehetett 1979-ben Amerikába, utána pedig még Kossuth-díjat is kaphatott, miközben az akkori, igencsak hazug kultúrpolitika teremtette viszonyokba belerokkant. Altatókon élt, és elmagányosodott. Az akkori zártság vagy belterjesség ma is béklyóként van jelen az irodalmi színtéren, miközben az anyaság, a férfinak való kiszolgáltatottság és a pénztelenség folytonos témaként hatja át a női szerzős műveket már a ’60-as évek óta. Kovács
Ákos a női princípium emlegetésével olyan kreált nőszerepet vetített a társadalom elé, amelyen a női szerzők már legalább 100 éve túl vannak.
Ha mégis nemi szerepekkel foglalkoznak, azt inkább az ilyen jellegű elvárásokból fakadó frusztrációk alapján teszik. Nem önmagával az anyasággal, szüléssel és gyermekneveléssel van gond, még csak nem is ezek támogatásával, hanem a béklyózó keretezésével.
A sémákból való kiilleszkedést pontosan reprezentálja például, hogy az említett öt szerző: Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Polcz Alaine, Galgóczi Erzsébet és Janikovszky Éva kapcsolataiból összesen egyetlen gyermek született (Janikovszky János). A háborús generációhoz tartozás, az erőszak, illetve az abortuszkérdés mind olyan impresszió, amely idegen a ma is idealizált nőképtől, ugyanakkor nagyon is valóságos, és éppen ezért hatott inspirálóan a szerzőkre. A női szexualitás témája akkor teljes tabunak számított, s bár azóta oldódott, Hervay Gizellától Pilinszky Jánoson, Bodor Ádámon, Szánthó Piroskán, Vas Istvánon át Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs kapcsolatáig ma már világosan látszik, miféle pusztítást végzett az e témát körüllengő elfojtás és a belőle következő szorongás.
Kiss Noémi úgy véli, az olvasottság ellenére a női szerzős irodalom azért nincs még mindig az őt megillető polcon, mert az írószervezetek ahelyett, hogy oldalfüggetlenül egyfajta szakszervezetként kiállnának a közelmúlt és a jelen szerzői mellett, az ő jogdíjaikkal és külföldi megjelenésükkel foglalkoznának, inkább nyílt leveleket írnak, reprezentánsaik pedig a médiában üzengetnek egymásnak. A Szépírók gyakorlata világított rá a megbecsülés problematikájára azzal, hogy kiderült, 13 éven át összesen egy női író részesült a szervezet évente odaítélt díjában. A küzdelmek során mintha az újrakanonizálás folyamata fel lenne függesztve, maga a díjazás is az irodalmi szcéna szűkösségéről és kapcsolati rendszerek működtetéséről szól.
Már a fiatal írók szervezeteinél is látható, hogy miként reprodukálódik az irodalom patriarchális megközelítése. Nem azt szeretném, ha minden fontos pozícióba nők kerülnének be, de azt igen, hogy a teljesítményük polgárjogot nyerjen.
Minden állami díjnak van kuratóriuma, amelyben az írószervezetek delegáltjai is ott ülnek. A Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjában aránytalanul alulreprezentáltak a nők, annak ellenére, hogy maga Térey kifejezetten személyes, jó viszonyt ápolt a női pályatársakkal.
Illendő lenne, ha a kultúrpolitika minderre változtatással reagálna. Például úgy, hogy megvizsgálja, a jól olvasott, idegen nyelvekre fordított, sokat elemzett művek miért nem kapnak komolyabb, kanonizáló művészeti elismerést.
Kiss Noémi könyvének alcíme egyébként: Szabó Magda és Nemes Nagy Ágnes, az elismeréspolitika hálójában. Ebben egyebek mellett az olvasható, hogy kiket, miért és hogyan díjaztak a Kádár-rendszerben. 1979-től elindult Szabó és Galgóczi hivatalos elismerése, Nemes Nagy 1983-ban – rendszerellenes alapállása ellenére – a Kossuth-díjat is megkaphatta. Ha a hatalommal vitatkozó, áthallásos írásokat megfogalmazó szerzők tükrében a Kádár-kori gyakorlatot összehasonlítjuk a mai Kossuth-díj vagy az irodalmi József Attila-díj kultúrharcos adományozási konstrukciójával, azt kell mondjuk, ma még rugalmasságban és teljesítményértékelésben sem tartunk ott, ahol 1980-ban Kádárék – húzta alá a kötet szerzője.
(Borítókép: Kiss Noémi. Fotó: Szollár Zsófi / Index)