2025. április 6-ig a hétfők kivételével minden nap látogatható a Kiscelli Múzeum új kiállítása, a Bolyongások – Ország Lili Kiscellben című tárlat, amely az alkotó mintegy 50 festményét és 70 grafikáját mutatja be az érdeklődőknek, miközben illeszkedik a Fővárosi Képtár gyűjteményéből kiinduló, azt feldolgozó kiállítások sorába.
Ország Lili munkáiból nem egyszerű feladat kiállítást rendezni, mert nehéz témákkal dolgozott, ami Árvai Mária kurátor szerint sokakat meghatott. A szakember szerette volna ezt a pátoszos megközelítést lehántani az alkotóról, és elérni, hogy a látogatók kicsit közelebb engedjék őt magukhoz. A kiállítás látványtervezője Kálmán Eszter volt, aki eredetileg színházban dolgozik, de most kirándult egyet a képzőművészet területén, és segített a kurátornak abban, hogy a templomteret még otthonosabbá és befogadhatóbbá tegyék.
Ország Lili művészetének központi témája a múlthoz való összetett viszonyulás, életművében különös hangsúlyt kap a történelem és az emlékezés kapcsolata. A művésznő 1950-ben végzett rajztanárként a Képzőművészeti Főiskolán, de ugyanebben az évben megszűnt az oktatás a középiskolákban, így Ország kénytelen volt új munka után nézni. Egy bábszínházba ment dolgozni, bekötötték a fejét, és beköltözött a Fiáth János utca 16. szám alatti garzonba. Ezt az apró lakást imitálja a kiállítás bejáratánál felállított installáció vagy téridézet, amelynek falain kollázsok és grafikák váltják egymást.
Az alkotó ezen művei borzasztóan modernnek hatnak, ami Ország fiatalkori traumáinak tudható be. A művésznőnek töredezett identitása volt, hiszen Ungváron született egy magyar anyanyelvű családba, ráadásul ekkoriban terjedt el itthon az antiszemitizmus is, ami zsidó származása miatt őt és családját is érintette. Bár túlélte a holokausztot, a túlélők bűntudata őt is kínozta.
„Műveiben egyfelől folyamatosan jelen van egyfajta gyászmunka, egy emlékezés, amit kötelezettségének érzett, másrészt az 1945 és 1948 közötti években úgy tűnt, lehet demokrácia, de aztán mégsem lett: ennek a kiábrándulásnak is nyoma van képein. És akkor van az ötvenes évek világa, amit kafkai világnak hív. Németül olvassa Kafkát, nagyon szereti őt. Ezen felül van egy építészeti érdeklődése is, lenyűgözik az ókori romvárosok, amik a színházi tervein is látszanak” − fogalmaz a kurátor.
Kollázsai úgy vannak megalkotva, hogy egységes képnek tűnnek, elemei nagyon pontosan illeszkednek egymáshoz annak ellenére is, hogy teljesen különböző helyekről származnak. Több kollázst egyébként később meg is festett.
Az 1960-as években még nem utazhatott a határon túlra, ezért tudatosan próbálkozott a nemzetközi kapcsolatépítéssel. Az itt szolgálatot teljesítő diplomatákkal járt követségi fogadásokra, eseményekre, így került kapcsolatba külföldi művészekkel, akik szintén hatással voltak nemcsak a stílusára, de a világlátására is.
Bár az életműve kicsi, alig több mint ezer darabból áll, Ország Lili mániákus festő volt,
ha foglalkoztatta egy probléma, akkor sorozatban festette a képeket egészen addig, amíg ki nem adta azt magából. Életműve éppen ezért nagyon jól korszakolható, hiszen egy alkotói korszakban egy problémával foglalkozik, és amint áttér a következőre, az egy erős váltás a festői kifejezőeszközökben is.
Minden alkotói periódusában tetten érhető volt valamilyen keresés, ami a túlélő traumájából is fakadt. Hadakozott a halál véglegességével, ugyanakkor egyfajta hitkeresés is kiérezhető a munkáiból. Ahogy a kurátor is hangsúlyozta, a kiállítással azt próbálták érzékeltetni, hogy Ország Lili műveiben nemcsak a szomorúság, a depresszió és a súlyos mondanivalók vannak jelen, hanem a reménykedés, és persze a humor is.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)