Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni címmel jelent meg Csáki Judit legújabb könyve, amelyet Cserhalmi György életéről, a vele való beszélgetésekből írt. Az Open Books által kiadott kötetben az életrajzi elemek mellett kemény sztorik is szóba kerülnek, amelyekről a Nemzet Színésze a tőle megszokott kendőzetlenséggel beszél.
„Bátor könyv” – mondta Mácsai Pál az Örkény István Színházban tartott könyvbemutatón Csáki Judit újságíró, színikritikus legújabb életrajzi-beszélgetős kötetéről, amelyet ezúttal Cserhalmi Györggyel készített Nem lehet mindennap meghalni címmel. Az Örkény igazgatója arra utalt, hogy a könyvben névvel mesélnek el olyan sztorikat, amelyeket mások esetleg elhallgatnának, de Cserhalmi az igazságérzete és – részben a kaszkadőrségből eredő – bátorsága miatt egy az egyben elénk tárja. Talán azért is, hogy rögzítse az utókor számára.
Néhány ilyen történet Vidnyánszky Attilához köthető. A Nemzeti Színház vezérigazgatójáról ezt írja:
Az utolsó tíz-tizenöt év, az nagyon betett neki. Pár évvel ezelőtt azt mondta, amikor én még ott tanítgattam a gyerekeket, hogy az a legszarabb az igazgatásban, hogy meg kell tanulni hazudni. Hát sikerült.
Szerinte Vidnyánszky az indulatait sem bírja kezelni, és a könyvben elmeséli, hogy tartott egy olyan évadzáró beszámolót, ahol ordított. „Ordítva bizonygatta, hogy márpedig akármit mondanak, ez a színház a legjobb Magyarországon, sőt a nemzetközi élvonalban van. És azok, akik elhagytak minket, azok árulók, és azoknak a szekértolói, akik már a régi Nemzetit is felrobbantották.”
Ennél is keményebb azonban, amit Cserhalmi Szász Júliáról mesél, aki Horváth Lajos Ottóval szenvedett előadás közben súlyos balesetet, ahogy arról az Index elsőként beszámolt. A színésznő egyszer bement a színházba, hogy elbúcsúzzon a kollégáitól, ott állt a folyosón, és amikor arra ment Vidnyánszky, köszönt neki.
Ő meg végignézett rajta, és azt mondta, te azokhoz tartozol, menjél hozzájuk. És mutatott kifelé.
Szász Júlia egyébként „Giottóval” együtt a Centrál Színházba megy, mert Puskás Tamásnak, az ottani igazgatónak, „mint másban is, ebben is van töke”.
A Nemzeti Színház Rómeó és Júlia című előadásán történt beleset az Örkényben tartott könyvbemutatón is szóba került. Ez ügyben Cserhalmi Györgynek és Mácsai Pálnak is egyértelmű az álláspontja:
minden ilyen balesetért a színház igazgatóját terheli a felelősség,
főleg, ha ő az adott darab rendezője is. A díszletet át kell nézni, át kell venni, és ha az előadást premierre bocsátja, az azt jelenti, hogy szerinte minden rendben van. „Az a díszlet, amiről le lehet esni, az nincs rendben, ez evidencia” – vélte Mácsai. „Hogy mit tennék, ha én lennék az igazgató, és történne egy ilyen baleset? Kirúgnám magam” – mondta Cserhalmi Csáki Judit kérdésére válaszolva.
A beszélgetésen Csáki Judit rákérdezett az értelmiségi lét elutasítására, ami Cserhalmit mindig is jellemezte. A Kossuth-díjas színész, a Nemzet Művésze szerint a szakmájában is vannak olyanok, akik fent hordják az orrukat, de „a fél Szadesz” ide sorolható. Felemlegette azt az SZDSZ-től eredeztethető listát, amin őt ügynökmúlttal vádolták meg, tévesen, de azóta sem kért tőle bocsánatot senki. Pedig ebből számos kellemetlensége származott, egy taxis például ezt mondta neki:
Magának nem állok meg, rohadt besúgó.
A könyv tele van ilyen történetekkel, és Cserhalmi, miután Csáki Juditnak sikerült rábeszélni, nagy kedvvel mesél az életéről, debreceni gyerekkoráról, a legnagyobb színészekkel való kapcsolatáról, filmforgatások és raportra hívások kulisszatitkairól. Szó esik szerelmekről, szakításokról és újrakezdésekről is. Kiderül, miért lett a beceneve Tyutyu, és a kötetből egy gyakran öntörvényű, de lelkében mindvégig szabad ember képe rajzolódik ki, aki akkor is vállalta a véleményét, ha abból kellemetlensége támadt. A színházakból például, ha ki nem is rúgták, de nem marasztalták, amikor „balhés ügyekbe” keveredett, és szívbaj nélkül mondott nemet szerepekre, ha valamiért aggályosnak találta.
Az Örkény Színházban mesélt arról is, hogy verekedni már gyerekkorában meg kellett tanulnia a debreceni galerik „jóvoltából”, aztán sokáig versenyszerűen vívott, és lovagolni is tudott, nem véletlen, hogy kaszkadőrként szintén megállta a helyét. Ez a munka, ahogy fogalmazott, nem tett neki rosszat, a fizikai erőnlét, az edzések és a helyzeteket jól felmérő bátorság az élet más területein is előnyére vált.
Cserhalmi György több mint kétszáz színházi előadásban és több mint kétszáz filmben szerepelt. Az összeset még a könyvben sem tudták összeszedni, de a legfontosabbakról mind szó esik: Amerikai anzix, Az ötödik pecsét, 80 huszár, Hajnali háztetők, Szirmok, virágok, koszorúk, Tiszta Amerika, hogy csak a filmeket említsük. Az utóbbi időben betegségekkel is bajlódó színész – ez az egy, amiről nem szívesen beszél – Csáki Juditnak az Örkényben bevallotta:
hiányzik neki a színpad, máskor viszont úgy gondolja, jó, hogy mindezeken már túlvan.
Az esten szóba került 1989. március 15. is, amikor kihajtott gallérú fehér ingben elmondta azt a bizonyos 12 pontot – utólag tudta meg, hogy akkor neki valóságosan is „célkeresztben volt a feje”. A Fekete Doboz korabeli felvételén látszik, micsoda éljenző tömeg vette körül, és bár úgy véli, az a 12 pont ma is szóról szóra aktuális, 76 évesen már nem állna oda. „Ez a fiatalok ügye.”
Csáki Judit: Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni
Open Books, 2024, 240 oldal
(Borítókép: Cserhalmi György 2019. február 21-én. Fotó: Zih Zsolt / MTI)