Demjén Ferenc 2024. december 30-án huszonhetedik alkalommal tölti meg a Papp László Budapest Sportarénát. Ebből az alkalomból készítettünk nagyinterjút a Kossuth-díjas előadóval, aki kendőzetlenül beszélt művészetről, politikáról, ízléstelenségről és alkotásról.
Demjén Ferenc az Indexnek adott nagyinterjújában többek között arról is beszélt, hogy
A jelentős művészek egy része szándékosan sohasem politizál, nem nyilvánít véleményt közéleti kérdésekben. Ön viszont rendszeresen vállalta a közvélemény előtt a politikai nézeteit, miért döntött így?
Azért azt szögezzük le, hogy az én világom alapvetően nem a politikához, hanem a zenéhez kötődik. Akkor vállaltam fel nyíltan a véleményem, amikor nyilvánvalóan nem értettem egyet a fennálló rendszerrel, és úgy láttam, hogy változásra van szükség. Most is vállalom a nézeteimet, mert pontosan az történt, amit ígértek és reméltem. Nagyon csodálkozom azokon, akik mintha már elfelejtették volna mindazt, ami Magyarországon a rendszerváltás előtt és után történt. Úgy tűnik, most sokan bedőlnek annak, hogy változtatni kellene, pedig most épphogy fordult a kocka, szerintem jelen pillanatban a változás semmiféle jóval nem kecsegtetne. Miért változzon a véleményem, ha alapvetően pozitív felfogással állok a világ dolgaihoz, egészséges világnézetem van? Másrészt miért ne legyek rá büszke, hogy hova tartozom?
Ha az értékrendje nem is változik, az értékrendjét képviselő emberek változnak. Önnek például nagyon fontos 1956.
Igen, rendkívül fontos.
Éppen ezért szeretném megkérdezni, hogy amikor kormányhoz köthető szereplőktől úgymond félreérthető kijelentéseket hall '56-tal kapcsolatban, akkor nem bizonytalanodik-e el.
Ehhez hozzájárul, hogy akkor még nem éltek ezek a szereplők. A fiatalok néha megtévedhetnek ebben a kérdésben.
Nekem október 23-án színesebb lett a világ, még a nap is fényesebben sütött a szabadságfelhők között.
A belvárosban laktunk, közelről, volt, hogy az ablakból követtem az eseményeket. El sem tudom mondani, hogy mennyire felszabadító érzés volt. Apám sosem volt a rendszer híve, de vigyáznunk kellett, mert őt már egyszer kitették egy gyárból. Nem tartották politikailag okénak. Megfiatalodott, amikor megtudta, hogy mi történik a városban. Mai napig megvannak a korabeli tudósítások, kötegekben állnak, képzelje el, hirtelen annyira megváltozott minden, hogy a rendszer újságírói egyik napról a másikra elfelejtették, hogy ők egyébként a rendszer írói. Persze, maradtak a helyükön, miután leverték a forradalmat. Nézze, engem kirúgtak a KISZ-ből, a marxista órákat nem tudtam elviselni, valahogy nem hiányzik a Munkásőrség sem.
Sokan tanulhatnának abból, ami történt, de nem emlékeznek a demagógiára. Nem ismerik fel. Nagyon sajnálom, mert tényleg tanulságos lenne. Nézem a mai ellenzék terveit, szerintem egyikünknek se lenne jó. Az ország és az eddig elért eredmények ellen szól, ami nagyon veszélyes. Lehet úgy változtatni, hogy minden szebbé, jobbá és érthetőbbé válik, de tönkre is lehet tenni mindent. Persze megértem az embereket is, mert a nemzetközi politikai problémák erőteljesen hatnak ránk, emiatt sokan úgy érezhetik, hogy reménytelen a helyzetünk. De eszükbe kellene jutnia, hogy mennyi minden változott pozitív irányba, micsoda fejlődés történt, egyáltalán mekkora előrelépés, hogy bekerültünk a nemzetközi közéletbe. Magyarország már nem egy lezárt tábor, senki sem parancsolja meg nekünk, hogy mit tegyünk. Most mindent szabad. Engem egyébként nem az ideológiai kérdések, hanem a látható, elért eredmények foglalkoztatnak. Szabad vagyok, végre nem kell a hátam mögé figyelnem, hogy ki hallja, amit mondok, szabadon beszélhetek.
Vissza is kanyarodnék az előző kérdéséhez, azért vállalom a véleményem, mert végre szabadon elmondhatom.
Őszintén szólva abban bízom, hogy a fiatalabb generáció, az értelmiség is venni fogja lapot. Rájönnek, kiknek, mit és mennyi mindent köszönhetünk.
De kell-e egy művésznek oldalt választania?
Dehogy kell. De a művészet lényege, hogy pozitív irányba, előre lendítse a művész számára fontos értékeket. Másrészt egy igazi művésznek tisztában kell lennie azzal, hogy mi történik körülötte, és csak veszély esetén foglal állást. A rendszerváltás előtt sokaknak meg kellett játszaniuk magukat, álruhát öltöttek, vagy csak hallgattak az érvényesülés érdekében. Később is oda álltak, ahol az érvényesülést remélték. Néha még én is szégyelltem magam, hogy nem írtam rendszerellenes, forradalmian politikai dalokat, pedig elhiheti, hogy tudtam volna. De azért minden egyes dalban kódolva volt a véleményem – úgy, hogy a sanzonbizottság nehogy észrevegye, de még így is kihúztak olykor pár sort. Ilyen ma már elképzelhetetlen.
De kérdés, hogyan élünk a szabadsággal, mert ha jól hallom, akkor a trágárság tekintetében teljesen elszabadult a pokol.
A szabadosság nem egyenlő a szabadsággal. Az én dalaim általában pozitív dalok, jókedvre akartam deríteni az embereket, hiszen szórakoztató műfaj a miénk. Szerintem önnek is nyilvánvaló, hogy például sokszor az igaz szerelemről és romantikáról írtam. Több millió emberhez eljutott, az volt a cél, hogy az emberek felfrissüljenek, mélyebben meg tudják élni a saját érzéseiket. A szerelemben mindenki benne van, mindannyiunkban közös. Éppen emiatt fontos.
Amikor a hatvanadik születésnapját ünnepelte, adott egy interjút Friderikusz Sándornak.
Igen, az sem ma volt.
Akkor azt mondta, hogy abban a pillanatban inkább 35-40 évesnek érzi magát. Most hány évesnek érzi magát?
Sajnos nem volt időm felnőni, ez egy ilyen szakma. Érettségi után már hivatásos zenész voltam, és ebben a zenei világban éltem, ami valamiért mindig is gyermeteg, infantilis dolognak tűnt. Mindig azt mondtuk, hogy pár évig még zenélünk, megöregszünk és befejezzük. A rendszerváltás előtt az állam kézben tartotta a lehetőségeinket, és szűkmarkú volt. Nem akart egy olyan réteget létrehozni, amely képes akár milliókat is megkeresni.
Nem akarom sajnáltatni magam, mert akkor is megéltünk valahogy, de a szórakoztatóipar legalján voltunk. Nem voltak nagy karrierterveink. Éltünk, fiatalok voltunk és nagyon jól szórakoztunk. A rendszerváltás óriási lehetőség volt a szakmának. Tétje lett annak, amit tettünk, nagyon oda kellett figyelnünk, de nem a politikára, hanem arra, hogy minél professzionálisabb teljesítményt nyújtsunk a színpadon.
A közönség a rendszerváltás előtt is szerette önöket, más kérdés, hogy a szakmának nem volt megbecsültsége.
Igen, szerettek, de minket azért másképp szerettek, mint mondjuk egy politikai karrieristát, akinek ráadásul hülyeségeket kellett beszélnie ahhoz, hogy valaki odafigyeljen rá. Tudja, az a lényeg, a tanulság, hogy a rendszerváltás előtt sem tudtak elnyomni bennünket.
A huszonhetedik telt házas Aréna-koncertre készül, mi motiválja még mindig?
Ami eddig is: a közönség. Ha el akarnak jönni a koncertjeimre, akkor nem mondhatom azt, hogy köszi, de én nyugdíjazom magam, mert most már élni szeretnék. Mondhatnám, de ennek még nem jött el az ideje. Ameddig tudok járni, gondolkodni, és van annyi energiám, hogy a színpadra álljak és végigénekeljek egy kétórás koncertet, milyen mély indokom lenne rá, hogy abbahagyjam?
Van olyan fiatal magyar előadó, akivel szívesen játszana?
Nincs, mert a zene helyett a siker vált fontossá. De művészi értelemben sikert se nagyon látok, csak tömeget, majd az évek eldöntik, hogy mi marad belőle.
Amikor háromszor megtelik a Puskás, akkor az önt szerető, a zenéjét hallgató emberek is ott vannak.
Egész addig, amíg hozzám is eljönnek, teljesen oké (nevet). Mindig is azt mondtam, hogy nem csak egy korosztálynak írok dalokat, hanem azoknak, akik megértik és szeretik. Nem vagyok forradalmian újító, de ezzel nincs semmi baj.
De akkor, amikor ön elkezdett zenélni, akkor azért a beatzene forradalmi lépés volt.
Már önmagában az, hogy megjelentünk a színpadon, forradalmi tett volt. Először semmit sem értettek belőlünk. Volt, hogy egy gyárban játszottunk és közönség meg akart minket verni, mert nyugati nóták voltak a repertoárban. Mikrofonállványokkal fegyvereztük fel magunkat. És ez nem a rendszer, hanem az emberek akkori szűklátókörűsége miatt történt. De a rendszer nyomása is tapasztalható volt, egy zenekar csak akkor léphetett előre, ha jól feküdt a hanglemezgyárnál. A többi zenekar jóformán csak kegyelemből készíthetett albumot.
Mindenki Erdős Péterre mászott rá, nekem nincsenek rossz emlékeim róla, mert én mindig röhögőgörcsöt kaptam tőle, amikor bementünk hozzá Lerch Pistivel, hogy megbeszéljük a következő anyagot.
Azt mondta Erdős, hogy nekem nem tetszik ez a „piramis a babával”, csak röhögni tudtál rajta, mert az a Piramis zenekar borítója volt, nem a miénk. Zeneileg nulla volt, a szövegbe tudott valamilyen szinten beleszólni.
Egy politikai komisszártól nem várhat sokat az ember.
De mért kell nekünk komisszár? Miért kellene nekünk politikai keretek között állni? Miért kell az, hogy Bors Jenő, aki egy nagyon intelligens és tulajdonképpen szimpatikus valaki volt, azért kerüljön az élre, mert komoly munkásmozgalmi múltja volt neki és a családjának. Tudja, a zene csak szabadon szép.
A politika most nincs befolyással a zenére?
Nincs. Abban reménykedem, hogy visszatér a zene. Eljön a pillanat, amikor újra a zene lesz a lényeg, nem csak a buli. Én már kibuliztam magam, de nekem régen is az volt a bulizás, hogy összejöttünk és beszélgettünk.
Nem is vágyik ilyen jellegű kikapcsolódásra? Bulira.
Ez a korral is jár. De pontosan tudom, hogy nincsenek olyan szórakozóhelyek, amilyenekre én vágynék. Már nem olyan zenéket játszanak, hogy bele tudnék simulni a nagy diszkóéletbe. A zenei témák egysíkúak. Minden változik, én is, egy biztos azonban, ha ma lennék fiatal, akkor egészen más témákról írnék, mint ami most divatos, és nem oktató vagy propagandacélokkal.
Ír még mostanában?
Nem. Van négyszáz dalom, amiből körülbelül kétszáz ismert és sláger volt, vagy még ma is az. De így is marad még kétszáz dal, amiket most visszahallgatva még mindig eszméletlenül jónak találok, szeretném őket próbálni, de a közönségnek nyilván az ismert slágerekre van igénye. Mindenesetre szeretnék majd egy olyan koncertet, ahol a kevésbé játszott, ismert dalokat is előadhatjuk. Az „Ismeretlen Best of”-ot. Néha most is becsempészek egyet-kettőt a műsorba. Nagyon jó érzés, hogy a közönség ezerrel csápol a slágerekre, de hát azért van még pár fene jó dalunk.
Egyik, korábbi interjújában azt is mondta, hogy elrontották a közönség fülét. Hogyan?
Nem kell elrontani, olyan, amilyen. A közönség sok mindent elfogad, főleg, ha sokféle impulzust kap. De nagy dózisban kapja a nyelvtanilag helytelen, ízléstelen, végtelenül egyszerű dalokat. Félre ne értsen, nem vagyok minőségellenőr, de sajnos a kisgyerekek ízlésvilágába is beépülhetnek, megtanulhatják.
Meglepődne, hogy kinek a szavai rímelnek rá a mondanivalójára. Schiff András adott egy interjút a közelmúltban, és azt mondta, hogy ízléstelen világban élünk.
Ízléstelen és közhelyes. Sokszor csak zajos hatáskeltést hallunk, leginkább a nagy népi felvonulásokhoz és a népi őrjöngésekhez tudnám hasonlítani. Elveszni látszik az intimitás és a mondanivaló. Néha hallgatom a mostani dalokat és ott tartok, hogy még a 20-as évek dalszövegei is jobbnak tűntek, mert legalább szakmailag helyesen megírták őket.
Hamarosan a mozikba kerül az ön dalaira épülő Hogyan tudnék élni nélküled? Mennyire vonták be a film munkálataiba? Lesz-e bármilyen szerepe a moziban? Látta már?
Még nem. A jóváhagyásom után már nem avatkoztam bele a munkálatokba, mert a film és a zene mégiscsak két különböző dolog. Nem értek a színész- vagy történetvezetéshez, de tudom, hogy akik a filmen dolgoztak, pontosan tudták, hogy mit és miért tesznek.
Ez a szerkesztőségi tartalom a Régens Informatikai Zrt. támogatásával jött létre. A cikkhez az Alrite beszédfelismerő programot használtuk.
(Borítókép: Demjén Ferenc 2024. december 6-án. Fotó: Tövissi Bence / Index)