Egyszerre lehangoló, festőien szép, mégis kissé vérszegény Pedro Almodóvar új filmje, egyben első angol nyelvű rendezése, A szomszéd szoba, amely 2024. november 28. óta a magyar mozikban is látható. Bár vizuálisan kiemelkedő mű, a történet több sebből is vérzik.
A film alapjául Sigrid Nunez Egy életen át című regénye szolgált. Amennyire nagyszerű kötetről beszélünk, annyira nehezen lehet rásütni A szomszéd szobára, hogy hasonlóan jó film lenne. Mert nem az, és talán pont azért, mert egy ennyire átütő erejű regény nyomán készült.
Ingrid (Julianne Moore) és Martha (Tilda Swinton) régi barátnők, akik évek óta nem tartják a kapcsolatot, de egy betegség miatt újra egymásra találnak. Miután kiderül, hogy Martha rákos, a barátság újjáéled közöttük. Igen ám, csakhogy Martha furcsa dologra kéri meg barátnőjét: szeretné, ha Ingrid asszisztálna illegális eutanáziájához. A rémisztő felkérés után a két nő kapcsolata szokatlan irányt vesz.
A szomszéd szoba papíron klasszikus Almodóvar, vizuális téren legalábbis biztosan. A rendező előszeretettel játszik a színekkel, erre már a film elején felfigyelünk. Ingrid rózsaszín sminkje visszaköszön a rózsaszín havazásban, és az életerőt jelképezi, míg Martha egyre halványuló, már-már szoborszerű bőrszíne és öltözékei belesimulnak a felhőkarcolók és a szürke ég hangulatába.
A filmben a kórházon kívül két helyszín kap központi szerepet: a New York-i apartman, ahol Martha élt, valamint a brutalista nyaraló, ahol meghalni kíván. Az eredeti lakás vibrál, tele van élettel, festményekkel, színekkel, ablakából pedig egy nyüzsgő város képe tárul elénk. A zsúfolt, már-már túlburjánzó berendezés, valamint a zajos metropolisz tökéletes kontrasztban áll a letisztult vidéki épülettel, ahová közösen utaznak el.
A modern házba való költözés a két nő között kialakuló bensőséges viszony kezdetét szimbolizálja. A komoly beszélgetések színteréül szolgáló ház hatalmas üvegablakai a szereplők közötti falak leomlására, valamint a transzparenciára utalhatnak. Nyugalom és egyszerűség sugárzik ezekből a jelenetekből, a környezethez való kapcsolódás előkészíti az elmúlás, a földdel eggyé válás gondolatát.
Kár, hogy ez önmagában vajmi keveset ér. A mozi a nagy elvárások ellenére csak nehezen behatárolható, hangvétele és stílusa is furcsa, csapongó és gyakran megfoghatatlan. Talán pont azért, mert túlságosan direkt. Témaválasztását tekintve egyértelműen a barátságot állítja a középpontba, ám a történet súlyosságához fel nem érő, gyakran túl egyszerű, már-már elcsépelt párbeszédekkel operál.
A színésznők erejükön felül játszanak,
látszólag próbálják kihozni a lapos dialógusokból a maximumot. Nemcsak szavaikkal, de viselkedésükkel is kifejtik, hogy kik ők valójában, egyetlen percig sem tűnik úgy, hogy bármit is titkolnának – különösen Martha. Mindketten egyenesen kommunikálnak egymással, és a közönség előtt is hamar megnyílnak. Sajnos pont ezért nem marad bennük semmiféle misztikum, semmi titokzatos, olyan átlátszók, mint az óriási ablakok.
Nunez előszeretettel asszociál, utal és idéz a regényeiben, nemcsak híres írókat és költőket, de más művészeket is emleget. Sok ismert ember neve és/vagy munkássága felmerül a könyveiben, ezt pedig Almodóvar is átvette. Nem is kicsit.
A James Joyce A holtak című művéből szakított idézet többször elhangzik a filmben, sőt kiemelt szerepet kap a fináléban is. A kulturális utalások sora végeláthatatlan, Almodóvar Leonora Carringtont és Edward Hoppert is megemlíti a filmben. Hopper festményei valósággal életre kelnek, hiszen a film képi világa, különösen a szabadtéri jelenetek megszólalásig hasonlítanak a realista festő világára. Mintha a napozóágyon reflektáló Swintont maga Hopper festette volna oda...
A filmben egyébként van valami borzasztóan hitchcocki is, a piros ajtós jeleneteknél nem tudunk másra gondolni, csak arra, hogy akár az angol rendező fejéből is kipattanhatott volna valami hasonló.
A filmben sok idő- és térbeli ugrás van, Martha fiatalkorára többször is visszautal a rendező, így némi hátteret kapunk arról, miért is lett olyan felnőtt, amilyen. Bár a lányával való kapcsolata értelmet nyer, háborús visszaemlékezései némileg kilógnak az összképből, nem mozdítják előre a történetet.
Martha karaktere egyszerre szimpatikus, néhol mégis ellenszenves, tettei morálisan megkérdőjelezhetők, pláne, hogy értelmezhetjük úgy is, hogy egy bizonyos fokig kihasználja Ingridet. Betegsége miatt azonban sajnálatot érzünk iránta, és könnye(bbe)n szemet hunyunk negatív énje felett.
Ingrid ezzel szemben melegebb személyiség, ugyanakkor bizonyos szempontból sokkal előítéletesebb nőnek tűnik. Bár más értékrenddel bír, mint barátnője, esetében nagyon igaz, hogy a szeretet hajtja előre.
A két nő közötti harmóniát néha megszakítja egy harmadik, férfi karakter:
John Turturro játssza Damiant, egy másik írót, aki egyfajta kapocsként működik a szereplők között, hiszen Ingrid és Martha szeretője is volt. A filmben azonban csak Ingriddel találkozik, így a néző kizárólag kettejük kapcsolatának lehet szemtanúja. Bár a történetben nem sokat nyom a latban, minimális jelentőséggel azért ezt a karaktert is felruházták: akármennyire kicsinek is tűnik a szerep, Damian léte mégis hozzáad némi pluszt a sztorihoz.
Almodóvar igyekszik egy-egy nevetést kicsikarni a közönségből, nem sok sikerrel. A fekete poénok működhetnének, de ebben a filmben sajnos nem sikerül, túlságosan komor az atmoszféra, amit a humorosnak szánt jelenetekkel sem képes teljesen feloldani.
Szép, hiányos, erőltetett. Talán ezekkel a szavakkal lehetne jellemezni a filmet. Akármennyire is próbálja a néző elé tárni, mégis hiányzik belőle az élet értelméről, az elmúlásról való mélyebb elmélkedés, hát még a borzasztóan megosztó eutanáziáról folytatott párbeszéd: utóbbi egy ilyen kaliberű filmnél azért mégiscsak elvárás lenne.