Tomboló siker fogadta a Fitos Dezső Társulat legújabb bemutatóját: a Bernarda ballada című előadás Federico García Lorca utolsó művét, a Bernarda Alba háza című háromfelvonásos drámát dolgozza föl a tánc nyelvén elbeszélve. Csak azt mondják ki a szereplők, amit nem tudnak eltáncolni, és ezáltal olyan mély és sűrű szövésű színpadi mű született, hogy drámai ereje a Hagyományok Házában a nézőtéren is tapintható volt.
Fekete ruhás nők a színpadon, vállukon horgolt kendő, amelynek a mintázata kirajzolódik a díszleten, hatalmasra nő, mintája betölti a teret – és egy börtön négyzetrácsos falaivá válik. Hét nő áll a színpadon, és bár hatan fekete ruhát viselnek, azonnal tudjuk, ki kicsoda.
Az anya ruhája és fejéke a legdíszesebb, tartása, tekintélyparancsoló alakja azonnal kitűnik a szereplők közül. Négy lánya egyforma feketében, mégis mindegyiküknek saját karaktere, egyénisége van, és ezt az anyával szemben is próbálják megmutatni: amikor anyjuk férje halála után nyolc év gyászra és szobafogságra ítéli eladósorban lévő lányait, párbajra hívják, a tánc nyelvén szállnak szembe vele, de alulmaradnak. „Asszonynak, lánynak ez a sorsa…” Nem juthat tér a zsarnok anya velük élő édesanyjának és egy idősebb szolgálónak sem.
A bezárt lányok aztán a varrógépek melletti munkára kárhoztatva élik a mindennapjaikat, egyre inkább elfojtva vágyaikat, mígnem egy napon egyikük életében megjelenik a férfi. A hírre felbolydul a ház, felszínre törnek az érzelmek, a másik három lány utat enged a dühének, csalódottságának, irigységének, féltékenységének: ha ők nem lehetnek boldogok, akkor a testvérük se legyen az. A szabályok nem lazulhatnak, a pattanásig feszült helyzet „megoldása” csak az lehet, hogy
a bezártságra és boldogtalanságra ítélt lány kilép ebből az életből.
A Fitos Dezső Társulat anyanyelve és a mű kiindulópontja a magyar néptánc, de a színpadkép, a zene és a mozgás sem hagy kétséget efelől, hogy Andalúziában vagyunk: a spanyol flamenco elemei, a legyezők, a temperamentumos lépések finoman, de egyértelműen jelzik a környezetet, miközben a táncosok egyetemes emberi érzésekről mesélnek, elképesztő intenzitással.
A díszlet egyszerre letisztult és rafináltan összetett. A dráma átélhetőségét számos színpadi megoldás segíti, mégsem válik zsúfolttá a tér, a guruló varrógépek, a vetítés, az árnyjátékok, a magasba nyúló állványok és a két deszka – amelynek ötletes felhasználásával a táncosok hol csúszdáznak, hol egyensúlyoznak – szépen belesimul a történetbe, a szálak összefutnak, akárcsak a varrógépen. A férfi például csak árnyként jelenik meg, illetve valahol a magasban fütyörészve, mintha a vele való jelenetek – vagy talán ő maga is – csupán a képzelet szüleménye lenne.
A bemutatót rendhagyó módon kerekasztal-beszélgetés követte, ahol megismerkedhettünk további – női – alkotókkal és az alkotói folyamattal. A rendező-koreográfus Kocsis Enikő a házastársa, Fitos Dezső mellett a társulat vezetője is, és nagyon érzékletesen beszélt arról, hogy neki először le kellett válni a férjéről ahhoz, hogy önálló színpadi művet tudjon létrehozni.
Lenyúztam a bőrömet, csupasz testtel kellett beleállnom a munkába.
A beszélgetésen részt vevő Fitos Dezső is beismerte, hogy neki vissza kellett húzódnia, és művészi tanácsokat, ötleteket se igen adott. Viccesen azt mondta, hogy ő díszítő és kellékes volt az előadásban, de az nyilvánvalóan érződött, hogy ő is nagyon szorított a produkciónak.
Az előadás dramaturgja Pallai Mara, akinek egy háromfelvonásos drámát kellett néhány mondatnyira meghúznia úgy, hogy a történet megmaradjon, és még a legfontosabb mondatok száma is csökkent a próbák során.
Tényleg azt mondjuk csak ki, amit nem tudunk eltáncolni
– avatta be a közönséget, és ezek a szövegek is inkább rigmusok (sokszor egyébként García Lorca verseit felhasználva), mintha csak egy ballada siratóját, átkait vagy szívszaggató szerelmes betéteit hallanánk csoda szép énekhangon. A dalokat szintén a táncosok adják elő, ami – a beszédtanuláson túl – újabb kihívások elé állította őket.
Az énekeket Paár Julcsi tanította be, a mű zeneszerzője, akinek a munkáját – a táncosok teljesítményén túl – nem lehet kisebb szavakkal méltatni, mint hogy lenyűgöző. Úgy használ fel ősi, népzenei elemeket, hogy közben gazdagon hangszerelt kortárs művet hallunk, és ez igaz az egész előadásra is: a sok-sok elemből összeálló színpadi mű egységes, egynemű kortárs alkotás, amely az ősi dallamokkal, mozdulatokkal lesz csontig hatolóan fájdalmas és hiteles.
Federico García Lorca Bernarda Alba háza című drámáját korábban Foltin Jolán, a magyar néptánc egyik meghatározó alakja is feldolgozta: a nagy elődhöz méltó koreográfia született Kocsis Enikőtől ebben a férfi koreográfusok által uralt néptáncos világban. A bemutatón jó volt látni ezt a közeget, a néptánc élő hagyományát továbbvivő fiatalokat és a nagy öregeket, akik eljöttek megnézni egy jelentős alkotás megszületését és – első egész estés előadásával – egy jelentős női koreográfus színre lépését.
Kocsis Enikő fogta össze a majd egy évig tartó alkotói folyamatot, ő kérte fel az alkotótársakat és koordinálta a munkát. Elmondása szerint ők a táncban tudják kiforogni magukból a feszültségből fakadó energiát is, és azt mesélte nevetve, hogy most a vezérlőben mozdulatlanságra ítélve annyira izgult a táncosaiért,
annyira megfeszültek az izmai, hogy a sípcsontja beleszúródott a térdkalácsába.
Mesélt még a nyolcórás, kemény próbákról, a mentális fáradtságról, a néha bizony előtörő sírásról, az éjszakai levelezésekről és zenehallgatásról, a családtagok türelméről. De mindezt persze nem kell tudnia annak, aki beül az előadásra; a sok munka, könny és veríték ott már csak abban mutatkozik meg, hogy a székhez szögezve ámulunk, és még napok múlva is a dalokat énekelgetjük.
(Borítókép: A Bernarda ballada című előadás. Fotó: Éder Vera / Fitos Dezső Társulat)