Petőfiről nevezték el a legtöbb utcát Magyarországon, ha egymás mellé tennénk mind a 2800-at, az Atlanti-óceánig is eljuthatnánk. A Pictorial Collective dokumentarista fotós kollektíva kilenc tagja a Petőfi utcák 266 ezer lakójának világát örökítette meg, akik főként a fővároson kívül, vidéken élnek. A fényképeiken kirajzolódó, a határon túlra is átnyúló képzeletbeli Petőfi utca a mai magyar társadalomról, azon belül is leginkább a nem létező, de mégis sokat emlegetett „átlag magyarról” kísérel meg szubjektív látleletet adni.

A Capa Központban 2023. június 22. és október 1. között látogatható Petőfi utcák népe című kiállításán már meg lehetett csodálni a műveket, amelyekből azóta külön válogatás született, Petőfi utcák népe címmel idén jelent meg ugyanis a fotóalbum, amelynek célja szintén nem kevesebb, mint hogy bemutassa, hogyan élnek ma a magyarok.

A beszélgetésen Bácsi Róbert László, Bődey János, Hirling Bálint, Mohai Balázs, Pályi Zsófi, Urbán Ádám, Végh László, Virágvölgyi István vett részt, a társaságot Szálinger Balázs költő moderálta. Nem mindennapi pódiumbeszélgetésre készültünk, bevalljuk, picit kétkedve vártuk, mi sül ki abból, ha mintegy egy óra leforgása alatt a moderátorral együtt kilenc embernek kell szóhoz jutnia, mindannyiuk szóhoz juthasson, kifejthesse véleményét, mondhassa el élményeit. Ezúton jelezzük, sikerült. 

Ebédre is meghívták

Virágvölgyi István, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ kurátora, az album szerkesztője elmondta, a bevezetőjének írása közben azt érezte, hogy szegények vagyunk, de jól élünk.

Megpróbálunk jobban kinézni, a maximumot kihozni a társadalom tehetségéből meg abból, amit adott az ország.

De ami igazi kihívást jelentett, egyenesen nehéz volt, hogy ne csak a nehézségeket mutassák meg, mert nem csak arról szól Magyarország. Miközben az ország mintegy 80 százaléka eléggé nehéz körülmények között él, de azt sem mondhatjuk, hogy az emberek feltétlenül boldogtalanok lennének ettől. Mindenkinek más a szép.

A képeken nem a mélyszegénység és a nyomor a szembeötlő, mert nem is ezzel találkoztak leggyakrabban a fotósok országjárásuk során, hanem a szürkeséget szépítgető népi barkácsesztétikával, ami gyakran a létbizonytalanságot hivatott elfedni. Pedig környezetünk folyamatosan visszahat ránk. De vajon a név tényleg kötelez, és működik a genius loci, a hely szelleme? Fontos, hogy kiről nevezzük el az utcáinkat? Hatással van Petőfi szellemisége egy Petőfiről elnevezett általános iskola tanulóira?

A könyvbemutatón elhangzottak szerint a válasz igen. Ez igazán akkor derült ki, amikor a fotóművészek egyebek mellett arról beszéltek, mennyire volt egyszerű – vagy éppen nehéz – fotókat készíteni a Petőfi utca lakóiról. Kiderült, szinte mindannyian azzal nyitottak, hogy a fotósorozat, majdani kiállítás a Petőfi 200 bicentenárium égisze alatt készül. Petőfi nevét szinte útlevélként tudták használni, mintha mindannyian egy közös ismerősre hivatkoztak volna. Urbán Ádám esetében ez működött, ami részben meglepte, mert állítása szerint mindig a bejutás a legnehezebb.

Volt olyan család, ahol mindenki tanár volt, így még örültek is a lehetőségnek. Ebédre is meghívtak.

Hirling Bálint egyetértett az előtte szólóval, aki szerint Petőfi Sándor neve valóban jó nyitány volt, megkönnyítette a helyzetüket. De még ez sem volt biztosíték, mert Somogy vármegyében például sokkal zárkózottabbak voltak az emberek, ott kevésbé jártak sikerrel. 

De nemcsak az utcák jelzik Petőfi Sándor emlékét, hanem szobrok, no meg emléktáblák is. Az utóbbi esetében olyan is akad, amely azt hirdeti, hogy „Petőfi Sándor ezen ház alatt sétált el”. Ez is jól ábrázolja, mennyire fontos az embereknek a költőlegenda szellemisége, s hogy valamilyen módon kötődni tudjanak hozzá.