Finy Petra magával ragadó regénye, az Ultramarin egyszerűen letehetetlen. Lehet itt különféle ideológiákat gyártani e mondat indoklása gyanánt, citálni az irodalmi előképeket, a történelmi és popkulturális áthallásokat, de fölösleges. Az Ultramarin olvastatja magát, és ennél nagyobb érdeme aligha lehet egy könyvnek. A figurák hús-vér emberek, az egyik szerethető, a másik gyűlöletes, de legtöbben ilyenek is, olyanok is, mint a jó regényekben. Időutazás a Prágai tavasz hónapjaiba a Rózsadomb alján.
Aki sakkbarbár – márpedig én gimnazista korom óta az vagyok –, azt már a nyolcadik oldalon beszippantja az Ultramarinból, Finy Petra legújabb regényéből áradó mágikus hangulat. A Mechwart téren vagyunk, 1968-ban, történelmi idők ezek, akkor rohanják le Prágát a Varsói Szerződés tankjai, köztük a Magyar Néphadsereg dicső harckocsijai, de Kelement és Tömpét, a Rákóczi Ferenc Gimnázium diákjait csak két dolog izgatja, teljesen érthető módon: az egyik a Kockás Gizi körzővel megrajzolt segge, a másik pedig az a pénz, amit elnyerhetnek a tér sakkozó pancsereitől, hogy megvehessék a jegyet a Brancaleone ármádiája című filmre a Május 1. moziba (a mai Átriumba, ami már színház, nem is mozi).
A film nem is elsősorban Vittorio Gassman miatt izgatja őket, a vonzerőt a női főszereplő, Catherine Spaak hátsója jelenti, amit ugyanazzal a körzővel rajzoltak meg, mint az osztálytársukét, a Kockás Giziét.
Szóval, a Tömpe öngyilkos fogadást ajánl a tér legjobb(nak hitt) sakkozójának, az Ezredesnek, hogy vakszimultánban megveri őt és két társát, háttal a tábláknak, bekötött szemmel, természetesen pénzben.
És akkor elkezdődik a játszma. A három játszma. Pattognak a lépések, Tömpe izzad, mint az igásló, nála csak Kelemen jobban, Tömpe visszakérdez, mi is volt az utolsó lépés, az Ezredes arcán undorító vigyor terül szét, már zsebében érzi a díjalapot. (Tömpének és Kelemennek egy vasa sincs, va banque-ra megy a parti, legfeljebb otthagyják a bőrdzsekijüket meg a becsületüket, ha minden kötél szakad.)
Hogy mi lesz a parti(k) sorsa, azt nem spoilerezzük el, de a happy endbe belerondít, hogy bent a moziban, néhány sorral előrébb, hőseink felfedezik Kockás Gizit. Ez még nem lenne baj,
de azt a bizonyos körzővel megrajzolt tomport egy férfikéz simogatja.
És az a kéz nem Tömpéé, de még csak nem is Kelemené.
Ilyen felütés után már nem lehet rossz könyv az Ultramarin, és nem is az. Finy Petra, aki jóval a prágai bevonulás után született, olyan biztos kézzel vetíti elénk az új gazdasági mechanizmus végül is hamvába holt kísérletének éveit, tétován bolyongva a Rákóczi Ferenc Gimnázium – Mechwart tér – Május 1. mozi Bermuda-háromszögében, mintha legalábbis ő maga lenne Nyers Rezső, e sajátos ökonómiai – és továbbgyűrűzve természetesen társadalmi – kísérlet atyja. Finy Petra nagyszerű író, remek meséket is ír, például a nemrégiben publikált Almás pitét.
Az Ultramarin egy kicsit Iskola a határon, egy kicsit Abigél, de nyugodtan átevezhetünk a film világába is: Török Ferenc Moszkva tere is felsejlik a háttérben, igaz, jó két évtized különbséggel. Még a helyszín is majdnem ugyanaz, kőhajításnyira az egykori Kaleftől.
Kissé bajban lennénk, ha be kéne skatulyáznunk az Ultramarint. A felnőtté válás története, coming of age sztori? Igen, az is. Korrajz? Hajjaj, de még mennyire, különösen nekünk, hatvanasoknak, akik kamaszként éltük át azokat a viharos éveket. Szerelmi történet? Persze, hiszen mutasson nekem valaki egy tinédzserekről szóló regényt, amely nem szerelmi történet! Ráadásul dupla csavar is van benne, hiszen
két fiú egymás iránti tragikus szerelméről is szól az Ultramarin,
abban a korban, amikor az ilyesmi még bűncselekménynek számított, ráadásul egy katonai középiskola dermesztő kulisszái között.
Az Ultramarin tipikusan egyéjszakás könyv, addig nem tudja letenni az ember, amíg el nem olvasta. A szerző olyan bravúrosan festi fel a karaktereket, hogy a pozitív hősökkel – például Kelemennel vagy Kockás Gizivel, akiről idővel kiderül, hogy nemcsak bitang jó csaj, hanem remek ember is – könnyekig tudunk azonosulni, a negatívakat pedig meg tudnánk fojtani egy kanál vízben, kezdve a Pásztorokkal és rendőrkapitány apjukkal.
Persze nem csak fekete és fehér figurákból áll a Finy-univerzum.
Az Ezredesről, Belphégor apjáról például kiderül, hogy van szíve, de még mekkora, és Tömpe is annyira összetett jellem, hogy mellette még Raszkolnyikov is egydimenziós papírmasé figurának tűnik.
A legkomplexebb jellem azonban Belphégoré, a könyv tulajdonképpeni hőséé. Ennél többet azonban nem árulhatunk el róla, mert akkor végképp lelőnénk a regény csattanóját.
(Apropó, tudja-e még valaki, hogy ki volt Belphégor? Ha nem, akkor az olvasó még nincs hatvanéves, és nem élt, amikor az egyetlen magyar tévécsatornán ment a kultikus francia szofthorror Juliette Grécóval a főszerepben.)
Az Ultramarinban felbukkannak történelmi szereplők, például Kathrine Switzer, aki 1967-ben első nőként lefutotta a bostoni maratont, jóllehet egy túlbuzgó versenybíró ki akarta rángatni a mezőnyből, vagy éppen Rotschild Klára, a létező szocializmus Váci utcai Coco Chanelje. És persze Jan Palach is, de ennél többet nem mondok róla. Aki tudja, ki volt ő, az tudja, aki meg nem, annak nem magyarázom, mert ezzel is spoilereznék.
Inkább tessék elolvasni az Ultramarint, és akkor minden feltoluló kérdésre megérkezik a válasz. A szerző pénteken 16 órakor dedikál a BookUp Könyvesboltban, a Pozsonyi út 23-ban.
Finy Petra: Ultramarin
21. Század Kiadó, 303 oldal
Kiadja: 21. Század Kiadó