Most, hogy tíz, extázis miatt szalonképtelen mondatot kitöröltem, talán képes leszek némileg tárgyilagosabban megfogalmazni, miért is gondolom az év legjobb koncertjének az előadást, amit a Les Amazones d'Afrique hozott el Budapestre, a Müpába.

Annyit mindenképp érdemes tudni a zenekarról, hogy egy folyton átalakuló formációról beszélünk, ahol egyedül a „királynő”, Mamani Keita alapító tag a fix pont – a közönség őt láthatta ikonikus, piros ruhájában középen a színpadon. A formáció folyamatosan változik, mindig más énekesek és zenészek színesítik, mindössze a központi üzenet és szellemiség az, ami megmarad.

Afrikában a mai napig számtalan erőszakos cselekedetet hajtanak végre nők ellen, és egyes helyeken továbbra is fájdalmas műtéteket végeznek a nők nemi szervein, arról nem is beszélve, hogy rengeteg előjog van, ami csupán férfiak kiváltsága – akár a kora nevű hangszer használata, amin egyes helyeken tradicionálisan csak férfiak játszhattak.

A Les Amazones d'Afrique Maliban alakult még 2015-ben, és az volt a céljuk, hogy zenével álljanak ki a nők mellett és biztosítsanak maguknak és gyermekeiknek is egy jobb jövőt. Összesen három lemezük jelent meg azóta, és első daluk, amelynek a címe I Play the Kora (Én játszok a korán), rögvest ezt a határozott üzenetet közvetítette.

Ennyi kell

És ezen a ponton térünk vissza a koncerthez. Négy oka van, hogy az afrikai énekesnők koncertje nem csupán érdekes és kimagasló, de az egyik legjobb, amin valaha is voltam:

1. A zene elmés, intelligens. Olyan fülbemászó, befogadható köntösbe öltöztetik, ami könnyen eljut a hallgatóhoz a nyelvi korlátok ellenére is, de rétegeiben egy végletekig kidolgozott, profi kompozícióról beszélünk tele kísérleti megvalósításokkal és eredetiséggel.
2. A szöveg fontos témákról szól, rövid, velős üzeneteket közvetít, de többnyire kerüli a közhelyeket. Ennek ellenére nem azt kapjuk, hogy a világ egy siralomvölgy, hanem a nehézségekkel szemben is bátorsággal és tartással kell kiállni – közben a fókusz a jövőn és a jövő nemzedékén van.
3. A feminista üzenet nem szélsőségesen fogalmazódik meg, nem rasszokra vagy nemzetekre vonatkozik. Arról szól, hogy minden ember egyenlő, mindenki megérdemli az egyenlő bánásmódot, az élethez, békéhez és boldogsághoz való lehetőséget, jogot. Erre ráerősít, hogy bár az énekesek nők voltak, három férfi zenész kísérte őket, akik ugyanúgy a koncert szerves részét képezték, kaptak lehetőséget villogni, megmutatni tudásukat. Nem a nagy név és a háttérzenészek felállást láttuk, hanem egy zenekar lépett a színpadra.
4. A koncert maga pedig élmény volt rengeteg interakcióval, érzelmes pillanatokkal, zenei katarzisokkal és remek előadói fogásokkal tarkítva. Nem a látványshow-ra helyezték a fókuszt (mindössze néhány lámpa volt megvilágításra), hanem a színpadra, az előadókra és a közönségre.

Az előadás félig-meddig offstage kezdődött. A zenészek bejöttek, elkezdték megteremteni az atmoszférát ambientekkel, furcsa madárhangokkal. Amikor kezdtünk belesimulni a zenei környezetbe, a színpadon kívülről megszólaltak az énekesnők, először Alvie Bitermo lépett ki a közönség elé. Erőteljes hangjával az árnyékok közül sétált ki a tér közepére, miközben néha még ikonikus visításait is bemutatta, ami kicsit olyan volt, mintha a madarak közé egy hatalmas sólyom tört volna be egyik pillanatról a másikra. 

már-már rapbe hajló, spoken words típusú énekléstől speciális sikolyain át egészen a nagyon lágy vagy épp nagyon robusztus és mély hangjaiig. Mellette igazi ellensúly volt Fafa Ruffino, aki a klasszikus dívát vitte színre. Igazán nyugati énekstílussal, erős, magas hangokkal és jó sok hajlítással a nyolcvanas, kilencvenes évek afroamerikai sztár énekesnőit idézte meg jelenlétével. Hozzájuk érkezett a „királynő”, Mamani Keita, a formáció alapítója, aki rengeteg népi énekes hatást hozott be, ezzel egy teljesen más, harmadik színt adva a produkciónak. 

Egyensúly

Olyan többször megesik, hogy három vagy négy énekes lépjen színpadra egy formációban, de az igen ritka, hogy ennyire egységes képet lássunk. Amikor ösztönös, de egymásra jól reagáló előadók ilyen egyensúlyban adnak koncertet, az mindig lehengerlő. Váltogatták dalonként a vezető szerepet, akik pedig épp csak vokáloztak az aktuális főhősnőnek, szintén remekül érezték magukat: táncoltak, mosolyogtak, a közönséget szórakoztatták. Ennek ellenére mégis képesek voltak folyamatosan kapcsolatban maradni. Nem három egymásról leszakadó egyéniség volt a színen, hanem három előadó, akik összhangban tudták megmutatni, hogy együtt és egyenként kik is ők valójában, mit képviselnek.

Nagyjából öt dal ment le, és pont azon kezdtem töprengeni, hogy a Müpa nagytermében milyen furcsa is egy ilyen koncert. Hiszen annyira élettel teli zenét hallottunk, hogy kedvem támadt felállni és megmozdulni, de a kötött széksorok nem igazán kompatibilisak ehhez. De amint ez a gondolat végigfolyt az elmémen, Ruffino kisétált a színpad szélére, és megkért mindenkit – dehogy kért, majdhogy parancsba adta – hogy

Nem is kellett kérlelni a nézőket, a földszinti szekció szinte teljes egésze fölpattant, de még a karzatokon is sokan felálltak. Ezután interaktív, közönségénekeltetős és -mozgatós részek jöttek, szinte szakadatlan buli vette kezdetét. Szinte, mert először a magyar közönség úgy vette, hogy ez csak egy show-elem volt a sok közül, szóval vissza kell ülni, de az énekesek (láthatóan meglepődve) mondták, hogy nem-nem, tessék szépen felállni, hiszen mulatni jöttünk. Egy dal kivételével (ami egy lassú tempójú, drámaibb hangvételű szám volt) ez az állva bulizás nagyjából a koncert végéig megmaradt, hiába a széksorok. Éneklés, tánc, még csoportos leguggolás is volt – persze amennyire fizikálisan meg tudtuk oldani.

Néhány elhagyták a termet, lehet, hogy nem erre számítottak, vagy épp ülőkoncertre vágytak, és a táncoló tömeggel nem szimpatizáltak, de akik maradtak, azok szemlátomást remekül érezték magukat. Kiabáltak, nevettek, hatalmas boldogság ült ki az arcokra, pedig a dalok témái igen kemények voltak a maguk nemében. 

Egy utolsó tánc

Összesen talán két apróságot lehetne megemlíteni, ami nem sült el tökéletesen. Az egyik a vetítő, ami többször „sztrókot” kapott, és szakadozva, rossz tempóban, néha összevissza dobta be a szöveget, de mivel ez nem bántotta a koncertélményt, így nem is érdemel több szót. A másik a háttérből szóló effektdob és a rendes dob aránya, az előbbi néha leuralta az utóbbit. Mivel a zenekar rengeteg ambientet, háttérsávot, effektet használ (még scratchingszólót is hallhattunk a DJ-től), a produkció szerves részét képezte a háttérsávok használata. Ez többségében remekül működött, mindössze a dobarányok dőltek el egyszer-egyszer.

Az utolsó előtti dalnál az énekesek bemutatták egymást és a hangszereseket is (dobok mögött Franck Baya, billentyűknél Manu Chavanet és a lemezjátszónál DJ Nadjib Ben Bella), ezt követően pedig külön megtapsoltatták a két hangtechnikust – aki a színpadon befelé szóló monitorokat kezelte, és aki a nézőtéren ülve a kifelé szóló hangzáson dolgozott. Persze a visszataps sem maradt el, így voltaképp a koncert igazi zárása a hatfős zenekar közös meghajlása volt, majd az előadók nem elmenekültek, vagy lepihentek, hanem dedikálást is tartottak az est végén. 

A Les Amazones d'Afrique különlegességét az is jól szimbolizálta, hogy amikor az énekesnők egymást bemutatták a koncert végén, nem énekhajlítgatást hallottunk vagy egy szimpla meghajlást láttunk, hanem mindhárman egyenként örömtáncot jártak a színpadon. Ez meglepő és lenyűgöző is volt, olyan dolog, amivel nem mindennap találkozik az ember.

Egyik legérdekesebb és intenzívebb zenei élményem volt a Les Amazones d'Afrique 2024. december 11-i müpás koncertje. A zenekar első budapesti fellépése, remélem, bennük is pozitív nyomot hagyott, és hamarosan visszatérnek, mert ezt a koncertélményt receptre kéne felírni rosszkedv ellen.

(Borítókép:  Posztós János / Müpa)