New Yorkban játszódik Jon Lonoff Centiről centire című darabja is, akárcsak jó néhány nagy sikerű, egyfelvonásos párkapcsolati dráma, de itt nem házastársak civakodásáról van szó, és nem is csupán a felsőközéposztály problémáiról. A főhős, Maureen – Marjai Virág fergeteges alakításában – a külvárosban lakik, fogászati asszisztens, és nem értelmiségi huzavonát kapunk tőle és a többi szereplőtől, hanem szarkasztikus, szókimondó humorral előadott, szerethető történetet. A Rózsavölgyi Szalon bemutatóján jártunk.
Tegye föl a kezét, aki nem érezte még úgy, hogy valamilyen okból (mert öreg, kövér, ráncos, nincs egy rongya sem, a sor tetszés szerint bővíthető) nem óhajt emberek közé menni. Munka után inkább otthon marad és pizzát rendel, esetleg sorozatot néz (a sor itt is folytatható), de persze úgy, hogy hozzá se jöjjön senki (a felgyülemlett pizzásdobozoktól amúgy sem férne el), még csak ne is telefonáljon. A hívókat egy frappáns szöveggel beállított üzenetrögzítő hivatott elriasztani: a sípszó után menekülj!
Nos, a Centiről centire című előadás főhőse, Maureen pont ilyen.
És van-e valaki a környezetünkben, aki látszólag rendben van, küllemre gyönyörű, magabiztosan mozgatja a családi szálakat, mindenkinek mindent megszervez, de súlyos függősége belső bizonytalanságot takar? A kényszeressége összefügghet a külsővel (folyamatos plasztikáztatás, fogyókúra, túlzásba vitt testedzés, sminkelés), de megjelenhet munkamániában is – egyéb szerekről most ne beszéljünk.
Ő pedig Sheila.
Mi történik, ha a két karaktert összeeresztik, egy színdarabban testvérek lesznek, és bár nagyon szeretik egymást, időnként meg tudnák fojtani a másikat egy pohár vízben, hiába akar jót az a másik, aki viszont nem érti az emiatti indulatot. Maureen (Marjai Virág) a legváltozatosabb helyekről rendel ételt, például a Boldog Sárkányból kínait, a hűtője tele van mogyorókrémmel és paradicsomszósszal (utóbbival minden feldobható, pizza, rosszkedv, kókuszpuding), Sheila (Dobó Kata) pedig két plasztikai műtét közben próbálja megmenteni és diétázásra fogni a húgát,
nem is sejtve, hogy ha valakinek megmentésre van szüksége, az ő maga.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a két nőhöz tartozik két férfi. Pontosabban Maureenhoz még nem tartozik, egyelőre az első randi előtt vannak Joe-val (Hajdu Steve), úgy, hogy nem is ismerik egymást. Sheila férje, Kyle (Őze Áron) pedig jól bírja a gyűrődést a két nővér között, diplomáciai szolgálatot végez itt-ott, ahol éppen ég a ház, de a gyengeségeit (amelyek, mint azt már bizonyára kitalálták: éppen hogy erősségek) egy idő után ő sem tudja véka alá rejteni. És nem is kell.
Vétek lenne Jon Lonoff Centiről centire című darabját (amelyet Dávid Judit fordításában láthattunk) olyan egyszerű üzenetekre egyszerűsíteni, mint hogy higgyük el magunkról, elég jók és szerethetők vagyunk, nem kell folyamatosan ostorozni vagy még tökéletesebbre csiszolni magunkat, hátha úgy majd jobban elfogadnak, vagy nem hagynak el. Merjük továbbá vállalni és megosztani a sérüléseinket, a szégyenünket, a sebezhetőségünket – persze csak az arra méltó baráttal, társsal, családtaggal, de velük mindenképp.
Szóval nem árt ezeket a – ma már szerencsére sokszor hallott – tanácsokat sem újra és újra tudatosítani, ám ez esetben inkább azt hangsúlyoznánk, hogy fergeteges vígjátékról van szó kedves sztorival, sok-sok poénnal, fordulattal, vicces és szerethető karakterekkel, komikus helyzetekkel.
Marjai Virág Maureenja szúrós megjegyzések, Dobó Kata Sheilája hisztérikus kitörések mögé rejti a sebezhetőségét,
amellett, hogy mind a kettő jó fej és gyönyörű. Bár két különböző karakterű nőről van szó, vérbeli komikákat látunk a színpadon, akik tökéletes ritmusban dobják fel és ütik le a poénokat, amelyek jó részét Karácsony Ágnes dramaturg írta a darabba.
Mellettük a férfiak, ahogy az életben is tennék, kedvesen is finoman „rezegnek” velük: Hajdu Steve Joe szerepében egyáltalán nem harsány, nem akar mindenkinél viccesebb lenni, ellenben kedvesen esendő, egy étteremtulajdonoshoz képest talán túlságosan is gyámoltalan. A Kyle-t életre keltő Őze Áron pedig igazi úriember, miközben természetesen ő is kedvesen esendő.
A karakterek stílusát, lelki alkatát remekül adják vissza Kiss Fabióla jelmezei: Marjai Virág dögösen csinos, Dobó Kata pedig lélegzetelállítóan elegáns, sikeres ügyvéd férjéhez, a mindig öltönyt viselő Kyle-hoz méltón, míg Joe a leginkább akkor önazonos, amikor bőrig ázik, és még egy törülközőt is elvisel a fején.
Az előadás végig egyetlen szobában játszódik, Maureen lakásában, ahol modernista fotel, könyvespolc és – sajátosan értelmezett – házi oltár alkotja a berendezést, és persze a finomságokkal teli hűtőszekrény (díszlettervező: Enyvári Péter). Ebbe a lakásba engedi be Maureen nagy nehezen Joe-t, akit még a pokróc stílusban kommunikáló rögzítő sem riasztja el attól, hogy harminc üzenetet küldjön, de a boldog vég természetesen csak sok-sok galibán keresztül bontakozik ki.
Kiderül, kit mi nyomaszt, ki milyen terheket cipel, és az is, hogy ki szorul valójában segítségre (spoiler: mindenki).
A Rózsavölgyi Szalon bemutatóján a közönségre is átragadt az előadás hangulata, nők beszélgettek kis csoportokban, és az egyik asztaltól a következő párbeszéd hallatszott: „Ez a darab rólam szól.” Mire a barátnő: „Nem, inkább rólam.” Hát, így. Mindenki megtalálhatja a darabhoz való kapcsolódást, és miközben nevet, vagy már hazafelé tart, pontosan azok a gondolatok, „üzenetek” fognak eszébe jutni, amiket fentebb írtunk.
Őze Áron nem rendezte túl az előadást, a másfél órában nincsenek felesleges kunsztok, olyan, mintha tényleg csak bekukkantanánk egy New York-i (külvárosi) otthonba. Ahonnan végül kikerülnek az üres pizzásdobozok, előrevetítve azt a változást, ami rendet tesz Maureen lelkében is, centiről centire.
Ha eddig nem tudta, mivel lepje meg karácsonyra a barátnőjét, most megtalálta.
(Borítókép: Őze Áron és Dobó Kata 2024. december 10-én. Fotó: Molnár Miklós)