Bagi Iván többnyire önmagáról ír A bujkálás vidéke című, legújabb kötetében. A személyes hangulatú, szabadversek gyűjteményeként is értelmezhető alkotás a Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg. Kritika következik.
Valószínűleg a tájékozatlanságom teszi, de őszintén meglepődtem, amikor Bagi Iván legújabb kötetével találkoztam. Nem azért, mert könyve jelent meg, hanem azon, hogy immáron a tizenkettedik. Szóval lemaradtam, mint a borravaló. Arról is, hogy Bagi Iván nemcsak humorista, hanem költő és író is, ahogy A bujkálás vidéke című művében is ennek megélésére tesz kísérletet.
Bagi Iván könyve két ciklusra oszlik, az első fejezet Az előzményekkel való meghitt játszadozás címet kapta, a Kirepülve részben pedig egyből három idézettel indít, kettő ismeretlen szerzőtől származik, egy meg G. K. Chestertonéval, aki azt írja, hogy „Kérlelhetetlen logikájával jéggé dermesztette a szíveket”. Az idézetek alatt egy félkövérrel szedett szót olvashatunk: „formátlanul...” A szerző ezzel a könyve műfaját is meghatározza, mert a szövegek leginkább szabadversekhez hasonlítanak. Olykor egy rövidke sorral, máskor hosszabb gondolatfüzérekkel operál. De a legfeltűnőbb, hogy a gondolatait naplószerűen szedi egybe. Először a gonoszságról értekezik, azon mereng, hogy „vannak gonosz emberek? // Nincsenek. // Legfeljebb csak olyanok, // akikben túlságosan eluralkodott a démoni gyűlölet”.
Szép dolog, ha valaki írásra adja a fejét, megsüvegelendő, de egy szöveg nem attól lesz szépirodalom, ha a jelzők tömkelegét és a súlyosnak ható szavakat egymás mellé tesszük,
az Enyhülésre szoruló életerőm ösztönző visszatérésére várva fejezetcím azonban ezt az érzést váltotta ki belőlem. Giccsesen túlírt szöveg. De van egyszerűbb út: a kevesebb néha jobb. És kétségtelen, Bagi Iván rátéved időnként arra az útra, manír nélkül, egyszerűen ír, talán úgy, ahogy a hétköznapokban is beszél. Ilyenkor a szöveg működik. „egyre gyakrabban vetették fel bennem azt a gondolatot, // hogy lassan kijjebb kellene költöznöm: // talán Hűvösvölgybe, az erdő szélére, // de akkor még messzebb lennék a belvárostól, ami irreális utazási költségekkel terhelné meg // egyszemélyes családi kasszámat.”
De eztán arról ír, milyen az erdőben lakni, de teljesen megzavar, ahogy egyszer feltételes módban fogalmaz. „Az erdő szélén lakni... // Minden pénzt megérne // Ahol sejtjeim nincsenek lépten-nyomon felzaklatva.” Majd a semmiből vált, és múlt időben rögzíti az eseményeket. „Amikor annak idején ideköltöztem, // azt gondoltam, döntésemmel közvetlenül a vadont választom; // de ez hazugság volt.” Ez a játék picit a bizonytalanságot sugározza, mintha időben és térben sem tudná eldönteni, hol akar lenni.
Írásaiban annak is hangot ad, mennyire nem bírja a nyári hőséget. Gondja van a legforróbb évszakkal, szerinte „szétzilál mindent”, a „semminek kedvez”, arról nem is beszélve, hogy folyton lelombozza. Ezek a jelzők fohászimák ahhoz képest, amit ezt követően ír. „A nyár egy ócska csöves, amelytől senki sem szabadulhat”, de igazán a „Nem véletlenül júliusban kötik a legtöbb eltartási szerződést...” soron szórakoztam igazán, hangosan felnevetve.
Bagi Iván a kötet címét alcímként is használja, a Megjátszott élénkségem rejtőzködő valósága – avagy a bujkálás vidéke című fejezetben az unalomról értekezik – hosszan, hat oldalon keresztül. A lényeget igazából rövidebben is kifejthette volna, jelesül azt, hogy az unalom termékeny állapotot idézhet elő. „Egy nagyformátumú művész fején átsuhanhatnak ilyesfajta gondolatok is // Tehetségem csak a megfelelő alkalomra várt (...) // kimerészkedni a napfényre... // Az oroszlán ismét megmutatja magát.”
Az írás értelmetlensége című fejezet Krasznahorkai László-idézettel kezdődik. Nem véletlenül, a szerző itt kőkeményen beleszáll a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjába. Azzal kezdi, hogy a Kossuth-díjas alkotó írásművészetét sosem sikerült kiismernie. És hogy Krasznahorkai szerző „vadonatúj hegyet teremtett, ahogy a legnagyobb festők, más kérdés, hogy mire ment vele”.
Bagi Iván szerint Krasznahorkai László „tudott írni, több mint zseniálisan fogalmazni, még ha bőven voltak a könyveiben gyengébb részek is; lózungok, eszmei üresjáratok, konyhai moralizálás, de végül ösztönösen kijutott a fénybe”.
Ám ezen könyv szerzője szerint nem úgy beszélt a tárgyakról, mint ő, „de lényegében véve mindenki, // akinek van némi affinitása az igazsághoz”. Bagi Iván itt nem áll meg, hanem felteszi a kérdést. „Ki volt ő?” Vagyis Krasznahorkai. Rejtély, miért múlt időben beszél a világhírű magyar íróról, aki amúgy napjainkban is termékeny és sikeres szerző. Nem szorul arra, hogy megvédjük, csupán rögzítjük, hogy a Zsömle odavan című új regénye idén jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Vagy azt, hogy nemrégiben New Yorkban is bemutatták az angol nyelvű Herscht 07769 című regényét. A rendezvényen Patti Smith énekes-költő olvasott fel a műből. Szóval a kérdés jelen időben helytállóbb, vagyis ki ő, az életműve pedig önmagáért beszél, s teszi helyre a kérdőjelet.
Bagi élesen váltva ezen gondolkodik. „De én miért írok? // Nem tudom // Valószínűleg már nem kellene írnom.” Majd arra a következtetésre jut, hogy „Krasznahorkai helyenként, töltelék gyanánt ügyesen írást mímel, hogy erőt gyűjtsön a valódi írás elkezdéséhez vagy folytatásához, én pedig őszinteséget, hogy erőt gyűjtsek az igazi őszinteséghez”.
Fontos, hogy az embernek legyen önbizalma, és simán előfordulhat, hogy egy-egy jó mondat után úgy érzi, hogy az irodalom az a terep, amelyben Krasznahorkaival egy ligában focizik.
Így, miután elolvastam Bagi Iván legújabb kötetét, kivettem a táskámból Oravecz Imre Alkonynaplóját, hogy helyrebillentsem fejemben az irodalmi egyensúlyt.
(Borítókép: Fekete Tímea / Index)