Giacomo Puccini (vagy teljes nevén Giacomo Antonio Domenico Michele Secondo Maria Puccini) a világ egyik legismertebb operaszerzője. Műveit élete során és halálát követően is a világ legnagyobb operaházaiban állították színpadra, s a legnagyobb sztárénekesek adták elő. Sikere mégsem jött könnyen, számos szakmai hullámvölgyet élt meg, és a magánéleti drámák sem voltak ritkák mindennapjaiban. 166 éve, 1858. december 22-én született, és száz éve, 1924. november 29-én vesztette életét súlyos betegség következtében.
Végéhez közeledett az ősz, Brüsszelt lassan már a téli hideg kezdte ostromolni, miközben egy klinika egyik szobájából rendszeres köhögés tört elő. Egy hatvanas éveiben lévő úr küzdött gégerákkal, épp kezelésére várt. Műteni már nem lehetett, azonban az új sugárterápia talán még használhat nála, gondolták.
Nem csupán családja és barátai, sokan mások, százak és ezrek is szerették volna, hogy talpra álljon. Világhírű operaszerző, aki épp új háromfelvonásosán dolgozott, de egyelőre még nem volt kész vele. Korábban olyan átütő darabokat, szakmai és közönségsikereket arató előadásokat szerzett, mint a Manon Lescaut vagy a Bohémélet. Utóbbiba saját nyomorát is beleszőtte.
Mégis, hogyan lehet nyomora egy ekkora sztárnak? Úgy, hogy az ember nem sztárnak születik, hanem azzá válik. A világ csak úgy ismeri az urat, hogy Giacomo Puccini, de teljes, születési neve valójában Giacomo Antonio Domenico Michele Secondo Maria Puccini. Négy, jobbnál jobb zenész és szerző felmenője nevét viselte, családja Lucca városának igazi zenészdinasztiája volt.
Giacomo Puccini ebbe a családba született Michele Puccini fiaként, apja azonban hat évvel később meghalt. A fiatal Puccinit számos testvérével közösen anyja próbálta eltartani özvegyi nyugdíjából, ami természetesen nem volt olyan egyszerű feladat. Tinédzseréveiben, a Luccai Konzervatórium tanulójaként kénytelen volt számos munkát elvállaljon – táncmulatságokon, kaszinóban zongorázott, és templomban is orgonált – megtapasztalta a nélkülözést,
amikor a mindennapi betevőre is kuporgatnia kellett a pénzt.
Már elkezdett komponálni, amikor megtudta, hogy a szomszédos városban, Pisában a híres szerző, Verdi Aida című előadását mutatják be. Nem volt sok pénze, így kénytelen volt a több mint húsz kilométeres utat gyalog megtenni, de mindez nem történt hiába. Az előadás akkora hatást gyakorolt rá, hogy eldöntötte, igenis operákat fog szerezni.
Első operája, A Villik címet viselte, a librettót hozzá Ferdinando Fontana írta.
Puccini kétszer is pályázott az alkotással, első körben diszkvalifikálták, utána pedig Pietro Mascagnival szemben maradt alul. Mégis volt valami haszna az egészből, hisz a fiatal szerző megismerkedett Giulio Ricordival, a híres Ricordi cég fejével, akinek tetszett az alkotás. Az üzletember meglátott valamit Pucciniben, amit akkor még senki. Benne látta az olasz opera jövőjét, így beleegyezett, hogy segít neki A Villik színpadra állításában.
A darab hatalmas sikert aratott, így rögvest újabb projektbe fogtak, ennek címe Edgar lett. Az előadás, amit a Milánói Scalában mutattak be, egyszerre jelentett győzelmet és bukást. Súlyos kritikák érték a darabot, amiről sokan úgy vélték (köztük Ricordi is), hogy a szöveg hibája. Bár sokan tanácsolták az üzletembernek, hogy ejtse Puccinit, Ricordi kitartott a zenész mellett, és úgy döntött, még egy darab erejéig együtt dolgoznak majd. Hitt a fiatal tehetségben, és abban, hogy a bel canto sztárja lehet. Várakozásai nem voltak alaptalanok.
Új közös munkájuk, a Manon Lescaut Puccini egyik legsikeresebb darabja lett, ami a közönség és a szakma elismerését is elnyerte. Persze a librettó, amely az Edgar esetében negatív hatást szült, itt is sarkalatos pont volt. Több írót is felkértek, mire a végső változat megszületett, Puccini pedig a jövőben sem finomkodott a szerzőkkel ezen a téren. Számos projektje már előrehaladott állapotban volt, amikor elengedte az alkotó,
és Ricordinak is nem egyszer kellett mediátort játszani Puccini és a librettószerzők között.
Bár nem volt mindig könnyű együtt dolgozni az operaszerzővel, a Manon Lescaut után Puccini igazi sztár lett. Olyan műveket alkotott, mint a Bohémélet, a Tosca vagy a Pillangókisasszony. Művei, bár sokszor kortárs alkotások újragondolásai vagy korábbi írások átértelmezései voltak, mégis megjelenítettek valamit Puccini múltjából, saját fájdalmából, küzdelmeiből.
Hiszen szenvedései sora sosem hagyott alább. Bár a pénzügyi nehézségeket sikeres darabjaival leküzdötte, magánélete számtalanszor fulladt botrányokba. Korának sztárja volt, habzsolta az életet. A vadászat, az erős szivarok, a gyönyörű kocsik és a szép nők is a gyengéi közé tartoztak. Élete szerelmével, Elvira Gemignanival (leánynevén Bonturi) közös románca szintén közbeszéd tárgya lett, hisz Elvira férjes asszony volt, édesanya. Férje, Narciso Gemignani igazi nőfaló hírében állt, aki mellett Puccini nagy szerelme boldogtalan volt.
A szerző megszöktette szerelmét, akitől gyermeke is született, mindezt az Edgar írása mellett.
Ricordi azonban szemet hunyt a fiatal tehetség kicsapongása felett, abban a reményben, hogy az eredmény majd mindenért kárpótolja. A párt sokszor támadták házasságon kívüli viszonyuk miatt, ráadásul akkor sem lett jobb a helyzet, miután Narciso Gemignani meghalt, így ők egybekelhettek, ugyanis a férfit egyik szeretőjének férje ölte meg 1903-ban. Az csupán hab volt a tortán, hogy az eset mindössze egy nappal azután történt, hogy a Puccini család autóbalesetet szenvedett, aminek következtében a zeneszerző hónapokra lesérült.
1904-es nászuk után közös gyereküket törvény előtt is elismerték, azonban Puccini sem mindig volt hű feleségéhez, ami újabb botrányokat okozott. Egy ízben felesége a cselédjüket vádolta meg azzal, hogy lefeküdt a férjével.
Oly brutálisan hurcolta meg a nőt, hogy az öngyilkosságot követett el.
Később az orvosok megállapították, hogy a cseléd szűz volt, így a nő családja beperelte Puccini feleségét. A zeneszerző hatalmas összeget fizetett ki nekik, hogy a bíróság ne zárja börtönbe nejét. Idővel mégis kiderült, Elvira megérzése nem volt alaptalan, hisz Puccini a cseléd unokatestvérével folytatott viszonyt.
Élete hullámhegyei és -völgyei számos darabban, jelenetben, karakterben elevenedtek meg, Puccini előadásai valóban az életről szóltak. Eleinte a bel canto mesterének nevezték, idővel a verizmus (naturalisztikus törekvés) úttörője lett, és a romantikus hősök helyett a szegény osztály történetét emelte fel, azt a közeget, amit részben ő maga is megjárt.
Bár utolsó éveiben szerelmi élete a helyére került, jómódban élt, minden megoldódni látszott, de a végzet nem hagyott neki nyugtot. Sorozatos torokfájása és köhögése egyre rosszabbra fordult, orvosai pedig gégerákot diagnosztizáltak nála. Műteni már nem lehetett, Brüsszelbe vitték. Különleges sugárterápiát javasoltak számára.
Végül 1924. november 29-én Giacomo Puccini meghalt.
A kezelés utáni nap nem várt komplikáció lépett fel, a vérzést nem tudták elállítani, szívroham végzett a művésszel. Halálának hírére megszakították a Bohémélet előadását Rómában, hogy megemlékezzenek a legendás szerzőről. Temetését Brüsszelben tartották, maradványait Milánóba, majd családi villájukba, a Torre del Lagóba vitték, haláláról ezrek emlékeztek meg.
Utolsó művét, a Turandotot csupán tanítványa fejezhette be, de életműve örökre velünk marad. Puccini a mai napig az operakultúra egyik legnagyobb és legtöbbet játszott szerzője, akinek öröksége mindaddig fennmarad, amíg létezik az emberi kultúra.
(Bortókép: Giacomo Puccini 1890 körül. Fotó: Romano Cagnoni / Getty Images)