Utálatos dolog, egyenesen bosszantó, hogy ugyanaz a kérdés pörög előttem újra és újra: Mi tesz magyarrá? Annak oka van, hogy most ez a kérdés jár a fejemben, és mindjárt el is mondom, miért. Ehhez el kellett mennem Japánba.
Ülök a szobában, körbenézek, és azt látom, hogy a bútor svéd, a könyvespolcon az irodalom zöme angolszász, ruháim javát Kínában gyártották, a burger pedig, amit ebédeltem, valamint a keksz, amit rágcsálok, belga cég terméke. Az első, amin megakad a szemem, hogy magyar az a tápoldat, amit a növényeim kapnak, aztán a mérőszalag, majd a polc szélén feltűnnek a Jókai-kötetek, és egy Vágtázó Halottkémek életrajzi könyv. Nem valami sok.
Nincs magyar autó, nem használok magyar fogkrémet, a boltban most csak olyan magyar pálinkát kapni, amire öregapám se mondaná egykönnyen, hogy az pálinka – a panelben meg mégsem tarthatok cefrét. És mi van a anyanyelvvel? Az magyar, ám elég egy hónap Angliában, és már angolul gondolkodva beszélek, úgy gyorsabb. Vagy a születési hely? Persze, az is magyarországi, ahogyan az állampolgárság is magyar, és vele együtt az összes igazolvány. Ha hosszabb távra kiköltöznék valahová, attól még magyar lennék, de egyeseknek kétlaki, másoknak meg lehet, sehonnai. Akkor mégis, mitől lesz valaki magyar?
Bármelyik hónap bármelyik napján órákon át tudnék ezen lamentálni, de úgy adódott, hogy pár hétre elutaztam Tokióba. A japán fővárosban valahogy ez az eszembe sem jutott. Nem kaptam kultúrsokkot, nem éreztem magam furán – annak ellenére, hogy annyiféle apró, a miénktől eltérő szokás tölti ki az ott élők mindennapjait, hogy azt követni sem egyszerű.
Hatalmas kivetítők villognak az utcákon, s bár az összes nagy világmárka képviselteti magát, egyetlen percig sem tudtam elfelejteni, hogy Japánban vagyok. Az a rengeteg nyugati, fogyasztói és popkulturális dolog, ami a szigetországban is megtalálható, egyszerűen csak jelen van, mégsem írja felül azt a kultúrvilágot, amire azt mondjuk: japán.
Vajon miért?
Ezen agyaltam heteken át, miután visszajöttem, majd úgy döntöttem, leülök beszélgetni valakivel, aki talán válaszokat tud adni nekem arra, hogy Japán miként tudta befogadni úgy a nyugati a világot, hogy az nem telepedett rá a kultúrára, megmaradt annak tere – miközben számos országban (részben itthon is) ez problémát jelent.
Az ELTE Bölcsészettudományi Karára megyek, ahol a Japán Tanszék vezetőjével, Szabó Balázzsal beszélgetek. Az egyetemi docens a téma szakértője, az elmúlt évtizedekben rengetegszer volt kint a szigetországban, mélységében ismeri Japán jelenét és történelmét.
A japánok nagyon szeretnek japánok lenni. Ez elsőre furcsán hangozhat, de korábban többjüket is megkérdeztem, hogy el tudnák-e képzelni, hogy máshova születtek volna, mondjuk az USA-ba vagy Nyugat-Európába. Azt felelték, nem lenne vele bajuk, de ők nagyon örülnek annak, hogy japánok. Az, hogy japánnak születtek, az egyik legjobb dolog az életükben
– mondja Szabó Balázs.
Ez a gondolat szöget üt a fejembe. Vajon hányan felelnék itthon, hogy az, hogy magyarnak születtek, az egyik legjobb dolog az életükben? Függetlenül attól, vagy éppen attól függően, hol és hogyan élnek. Mi az, ami meghatároz minket a beáramló popkultúra ellenére, és a nyugatias fogyasztói felfogás közben?
Ha Japánt nézzük, a mai napig vannak félreértések arról, hogyan is néz ki ott az élet. A szakember szerint a szigetországra sokan még mindig úgy tekintenek, ahogyan az az ezredforduló előtt működött. Egyesek maguk előtt látják a szigorú vállalati hierarchiát, ahol a férfiaknak nem jut idejük a családra, a feleség csak eltartott lehet, nehogy rossz fényt vessen a cégre, hogy neki is dolgoznia kell. Miközben azokat a dolgozókat is megtartják, akik nem hatékonyak, de a vállalat alkalmazottjaként felelősséggel tartoznak értük, így jobb híján kapnak egy asztalt a folyosó végén, ahol nem zavarnak sok vizet.
Ma már a japán rendszer is jobban hasonlít a nyugati versenyformára, ahol nem az életkor, a pozíció és a cégben eltöltött idő az egyedüli, ami számít a fizetéskor, hanem a tehetséges fiatalok is kaphatnak kiugró lehetőséget. Néhány dolog persze maradt, amire azt mondjuk, hogy ősi, mint például a bocsánatkérés kultúrája, amelyben a mentegetőzés a legrosszabb, amit az ember tehet, és jobban járunk, ha a hibákat magunkra vállaljuk.
A japán gazdasági berendezkedés sokat változott az elmúlt évtizedek alatt, azonban a régi szokások jelentős része megmaradt, és továbbra is átitatja mindennapjaikat. Ennek egyik oka az, hogy Japán sokáig elszigetelten élt, kultúrája nem nagyon keveredett más népekével. Szabó Balázs elmondása alapján a hagyományaik egyediek, és hiába érte kultúrájukat erős kínai behatás, az a hatodik és nyolcadik század között történt, és több mint ezer év alatt teljesen a sajátjukká vált. Japán a XIX. század közepéig egy világtól elzárkózott ország volt, és csak az 1860-as évektől kezdett látszani az intenzív, külső behatás.
Az 1860-as években már készítettek fotókat Tokióban (a várost akkor még nem is így hívták), amin az látszik, hogy az emberek kimonóban járkálnak, szamurájok sétálnak a poros utcákon földszintes házak között, míg a tíz évvel későbbi képeken már emeletes kőházakat látunk és villamost. Az ország tíz év alatt is képes volt hihetetlen mértékben megváltozni, és ez a változás olyan gyors volt, hogy a régi kultúrának nem volt ideje eltűnni vagy leépülni. Zárójelbe került, de ott maradt
– fogalmaz a japán tanszék vezetője, majd hozzáteszi: „Japánban annak idején volt egy mondás, ami úgy szólt, hogy »nyugati technológia, keleti filozófia«. Azt gondolták az 1860-as években, hogy a nyugat nagyon fejlett az olyan vívmányaikkal, mint a gőzhajó vagy a vasút, de az ő morális alapjaik, amelyek a konfucianizmuson, buddhizmuson és shintón alapszanak, teljesen jók.”
Nem akartak megválni saját hagyományaiktól, de idővel rá kellett jönniük, hogy ez nem ilyen egyszerű. Egy anekdota szerint a nyugati filozófia egyik korai, nagy japán alakja úgy került ki fiatalon Hollandiába egyetemre, hogy ott hajóépítést tanul, mert Japánnak szüksége volt az új vívmányokra. Beíratták az egyetemre, beült az első órájára, és azzal szembesült, hogy ott
szerkezettanról és anyagtechnológiáról kezdtek el beszélni, amikről neki fogalma sem volt.
Ekkor átment szerkezettant tanulni, hogy megszerezze a hajóépítéshez szükséges alaptudást, ott viszont arra jött rá, hogy fizika és matematika is kéne ahhoz, hogy a szerkezettant megérthesse. Hamarosan a matematikai fakultáción találta magát, de ott meg kiderült, hogy van tudományos módszer és dedukció, ami egészen a görög kultúráig vezethető vissza, amelynek van egyfajta filozófiai alapja is, így hamarosan már filozófiaórákra járt.
Ő jött rá az elsők közt arra, hogy a nyugati technológia mögött ott van az egész nyugati kultúra és tudományosság. Ott van a görög hagyaték és a felvilágosodás, a reneszánsz és az ipari forradalom, így felismerve ezt a rendszert, belőle vált a nyugati filozófia egyik első japán oktatója.
Persze fordítva sem volt egyszerű ezt a világot megérteni. Ennek kapcsán Szabó Balázs felidézi a brit professzor, Basil Hall Chamberlain történetét, aki az 1880-as években élt Japánban, irodalomtörténetet tanított a tokiói egyetemen. A professzor a nyugati kultúra gyökerét a kereszténységben látta, úgy vélte, a vallás alapjaiban határozza meg a Nyugatot.
Épp ezért kíváncsi volt arra, hogy Japánban milyen a vallási alap.
Megkérdezte erről diákjait, akik nem tudtak válaszolni. A szigetországban keveredett a buddhizmus és a shinto vallás, ritka volt, hogy valaki csak az egyiket vagy a másikat képviselje. Ebből fakadóan a diákok ezt a társadalmi alapokra nézve sem tartották oly módon mérvadónak, ahogyan Chamberlain a kereszténységre tekintett Nyugaton.
Szintén a professzorhoz köthető az az anekdota is, amikor megkérte az előadóteremben a diákjait, hogy tegyék fel a kezüket azok, akiknek a vallása a buddhizmus. A kétszáz főből mintegy 180 diák emelte fel a kezét. Ezután megkérdezte, hogy kik azok, akik a shintó vallást követik. Chamberlain azt hitte, a maradék húsz fő jelentkezik majd, ehelyett szinte ugyanaz a 180 fő emelte fel a kezét. A professzor ezt tudta hová tenni. Ennek értelmezésében Szabó Balázs siet a segítségünkre:
A shintóval kapcsolatban volt egy törekvés az állam részéről, hogy vallástalanítsák. Ez akkor volt erős, amikor állami ideológiává akarták tenni. Olyannyira jelentős volt ez a törekvés, hogy a shinto papok, akik addig a saját rítusaik szerint »kereszteltek«, ezt nem folytathatták tovább – megvonva a shintótól, hogy vallás maradhasson, helyette pedig minden japán közös szellemi alapjává váljon. A cél az volt, hogy egy buddhista vagy egy keresztény japán is elmehessen a shinto szentélybe, és ez senkinek se legyen probléma, mivel a shinto egy minden vallás felett álló, japánokat egyesítő dolog.
A buddhizmus és a shinto az évek során részben összeolvadt, egy átlag japán életében a buddhista és shinto hagyományok egyaránt fellelhetők. Szinte bárki részt tud venni akármilyen vallási eseményen, vagy szokás életben tartásában. Vonatkozik ez az olyan fesztiválokra, ahol különböző zenés és táncos felvonulások vannak, miközben az emberek miniatűr szentélyeket hordoznak végig a városon, de az olyan apróságokon is meglátszik, mint a szentélyépítés.
Szabó Balázs elmondása szerint amikor az ember Japánban túrázik a természetben, az út szélén gyakran látni apró kőrakásokat. Azokat valaki egy helyi istenség tiszteletére építette. Előtte apró tálkában rizs vagy egy ibrik szaké pihen felajánlásként. A pici kőrakás vallási ereje nem marad el a hatalmas, épített szentélyekhez képest.
Azzal is gyakran találkozni, hogy papírlánccal kötnek körbe ősöreg fákat, amivel szintén egy helyi istenség előtt tisztelegnek. Az eltávozott gyermekekről pedig szobrokkal emlékeznek meg. Ezeket piros partedlivel kötik át, és a tanszékvezető többször látott már olyat, hogy
még egy nem vallásos japán is megáll az úton, felveszi a földre lehullott partedlit, és visszaköti a szoborra, majd meghajol, és továbbmegy. Ez az élő hagyomány.
Japán hagyományai nagyon is élőek, legyen szó kulturális vagy sportfesztiválról, apró szokásról vagy nagyobb megmozdulásról. Bár vannak, akik nem tudják, hogy egy szentély körbehordozásakor pontosan mely istenségek előtt tisztelegnek (ami a shinto bonyolult istenségrendszerében nem is könnyű dolog), mégis mindenkit örömmel látnak,
és senki nem érzi úgy, hogy egy elidegenítő, rideg dologgal találkozik.
A japánok a mai napig büszkén viselik klasszikus ruhakölteményeiket, a felnőttkorba lépő lányok gyakran kapnak ajándékba drága kimonót, abban fotózzák őket születésnapjukon. A nagyobb szentélyeket megjárva, ahol a turisták zöme csak fotózkodik, továbbra is látni helyieket, akik meghajolnak, tapsolnak az oltárnál, bedobják a lyukas aprópénzt a tartóba, ezzel szimbolikusan megszabadulnak a rossz karmától, majd továbbhaladnak. Apró gesztusok, könnyen elsajátíthatóak, a helyiek kérdésre még azt is elmondják, hogyan kell ilyenkor imádkozni, percek alatt megtanulható.
Japán különleges helyzetben van. Kultúráján hagyott némi nyomot a beáradó nyugati világ, de a több mint ezeréves hagyományrendszerét nem lehetett csak úgy eltüntetni. Bár nem ismeri mindenki mélységében a rítusokat, és a shinto szentélyek látogatói sem feltétlenül gondolják mind úgy, hogy a napisten teremtette őket, mégis a szokások, hagyományok a mai napig megmaradtak, és ezek olyan pozitív üzenetet közvetítenek, hogy bárki a sajátjaként tekinthet rájuk, hiszen
elsősorban közösségteremtő erejük van.
Magyarországon persze más a helyzet. Az elmúlt több mint ezer évben számos nemzettel, népcsoporttal léptünk kapcsolatba, rengeteg kultúra hatott az itthonira. Az ősi magyar hitvilág nyomokban, például a népmesékben jelen van, de a kereszténység kiszorította, miközben a keresztény hagyományok sem feltétlenül vannak jelen a mindennapokban, és a népviselet sem mindennapi öltözet.
Kelet és nyugat határán rengeteg kulturális behatás érte az országot, és a ma is aktív, élő hagyományokból kevés az olyan esemény, ahol tényleg azt látja az ember, hogy igen, ez igazán magyar szokás, amit mindenki őriz, ahová mindenki boldogan csatlakozik. Talán a sokác hagyományra épülő busójárás ilyen, és egy-egy falusi búcsú lehet akkora esemény, ahová a fiatalok azért mennek, mert a részesei akarnak lenni, míg az idősek ismerik a mögöttes hagyományt.
Ha pedig visszatérünk az eredeti felvetésre, alighanem
a közösségformáló erő az, ami sok japánnal azt mondatja, élete legjobb dolgának azt véli, hogy japánnak született.
Mert azt érzik – kivételek nyilván ott is vannak –, hogy több dolog tartja őket össze, mint amennyi szétválasztja. S vajon mi a helyzet itthon: az ellentét vagy az összetartás az erősebb? Lám, olykor el kell menni Magyarországról, hogy elgondolkozzunk önmagunkról.
(Borítókép: Szabó Balázs 2024. december 19-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)