Szinte lehetetlen egyetlen lényeges elemet, történeti szálat kiemelni Vlagyimir Putyin egykori legfőbb politikai ellenfele, a börtönben elhunyt Alekszej Navalnij Hazafi című önéletrajzi regényéből. Az biztos, hogy hiánypótló, komplex és fontos művet vehet kézbe az olvasó. A több mint ötszáz oldalas memoár nemcsak az orosz politikus élettörténetébe, a büntetőtelepek sanyarú világába, olykor megdöbbentően bátor döntéseinek okaiba nyújt betekintést, hanem mélyebb képet kaphatunk Oroszország állapotáról, az Ukrajna ellen háborút indító Vlagyimir Putyin hatalomgyakorlásának természetéről is.
„És kiderül, hogy miért tért vissza Oroszországba, miután Putyin parancsára novicsokkal megmérgezték?” – ezt a kérdést tették fel beszélgetőpartnereim, ha szóba került, hogy épp Alekszej Navalnij önéletírását olvasom. Rendre az FSZB-t megszégyenítő trükkökkel tértem ki a válaszadás elől, annak ellenére, hogy a kötetben kimerítő magyarázatot kapunk az ellenzéki politikustól, aki visszatérése után lényegében mártírhalált halt az északi sarkkörtől mindössze 65 kilométerre fekvő büntetőtelepen. Kitértem a válasz elől, mert néhány szóban, egy ital mellett szinte lehetetlen feladat mélységeiben elmagyarázni, hogy milyen alkati sajátosságok, elhivatottság, hit, hazaszeretet szükséges ahhoz, hogy a biztonságos és nyugodt élet helyett a börtönt és a borítékolható halált válassza valaki.
A jogállamért, a demokráciáért, másokért.
A válaszadással a memoár nyújtotta élménytől sem akartam megfosztani senkit. Az a helyzet, hogy töviről hegyire el köll olvasni a könyvet, és akkor talán még az idézett kérdés is elhalványul, mert
nem a minek ment oda,
hanem a „miért nincs több Navalnij a mai világban”, „képesek vagyunk-e még másokért, a hazánkért az önfeláldozásra” kérdések válnak hangsúlyossá. A demokrácia válságának korában ezek az érvényes kérdések.
Demokrata és a hazájukat szerető emberekre van szükség, és éppen Navalnij írásából válhat világossá, hogy az autokrata törekvések miként járnak kéz a kézben a demokráciáért való küzdelemmel. Ha van Putyin, akkor Navalnijnak is lennie kell. Ha nincs Navalnij, akkor egy új ellenzéki és demokrata politikusnak is meg kell jelennie a jobb sorsra érdemes Oroszországban, amit
a korrupció, a maffiamódszerek, tévképzetek és a két lábon járó megalománia tart fogságban.
„Gengszterek, diszkók, továbbá egy új és izgalmasnak ígérkező élet vett körbe. Diák voltam, és már kocsim is volt. Egyedül a politika iránti érdeklődésemet veszítettem el. Amit aztán Vlagyimir Putyinnak hála elég hamar visszaszereztem” – fogalmaz Navalnij a Hazafiban, amikor felidézi a kilencvenes évek Oroszországát, a pillanatot, amikor egy kisebb szünet után újra elkezdett politikával foglalkozni.
A Hazafi különlegessége abban is rejlik, hogy ismeretterjesztő kötetként szintén megállja a helyét, történeti munkaként is olvashatják azok, akik alig vagy egyáltalán nem ismerik Oroszország elmúlt negyven évét. Persze az is izgalmas lehet az olvasók számára, hogy milyen, ha titkosszolgák novicsokkal mérgezik meg az embert, de talán ennél is érdekfeszítőbb, ahogyan
elénk tárul Navalnij politikai felnövéstörténete. Azok az események, amelyek a Kreml közelében meggyilkolt Borisz nyemcov mellett Putyin legfőbb riválisává tették.
Többek között arra is választ kapunk, hogy mely események voltak rá döntő befolyással, miért választotta a politikai pályát, hogyan ítéli meg Mihail Gorbacsov vagy Borisz Jelcin szerepét. Mindeközben kiadós ízelítőt kapunk a mindent átható korrupció elleni harcból, konkrét ügyekből, az orosz maffia szerepéről és módszereiről, az állam és a maffia összefonódásairól, az orosz titkosszolgálatok játszmáiból, a Szovjetunió széthullása után milliárdossá váló potentátok cselszövéseiből, egy nagyreményű ország alászállásából.
Az autokrata és korrupt hatalommal szembeszálló Navalnij párját ritkító bátorsága is új árnyalatokat kap a kötet által, miközben nem rest feltenni és választ adni azokra a kérdésekre, amiket minden, Oroszország és a közélet iránt érdeklődő ember feltesz önmagának. Például azt, hogy miért nem sikerült Oroszországnak mindaz, ami Csehországnak vagy Lengyelországnak igen?
Navalnij megnevezi a felelősöket, és újra és újra megvallja, miben hisz, és miért küzdött az utolsó pillanatig:
a gazdag és jogállami Oroszországért.
A Hazafi legmegrázóbb részében az ellenzéki politikus börtönnaplóját olvashatjuk, gondolatainak konklúzióját talán épp egy utolsó, halála előtt egy hónappal írt bejegyzésében találjuk:
„Hazugságok, és semmi más, csak hazugságok. Recsegve-ropogva fog ez összedőlni. A putyinista állam fenntarthatatlan. Egy napon majd azt látjuk, hogy már nincs ott. A győzelem elkerülhetetlen. De most az a lényeg, hogy ne adjuk fel, és álljunk ki a hitünkért.”
A kötet nem csak egy politikus memoárja a sok közül. Emlékmű. A bátorság, a hazaszeretet, a feltétlen hit emlékműve. Szobor, amit Moszkvában, Szentpéterváron egy szép napon igen, de most egy darabig aligha fognak talpazatra állítani. De elkerülhetetlen, egy napon majd látjuk, hogy ott áll.
Alekszej Navalnij: Hazafi
Helikon Kiadó, 2024
Fordította: Bartók Imre, Gy. Horváth László, M. Nagy Miklós
(Borítókép: Alekszej Navalnij 2019. szeptember 29-én. Fotó: Sefa Karacan / Anadolu Agency / Getty Images)