Egy rákos nő, valamint közeli hozzátartozói életét mutatja be a fiatal brit szerző, Maddie Mortimer első regénye. A Káprázatos testünk térképe pár hónapja, Szűr-Szabó Katalin fordításában, a 21. Század Kiadó gondozásában jelent meg magyarul. A tartalmilag borzasztóan összetett, a legkülönböző stílusjegyeket magán viselő könyv elolvasása után csak arra tudunk gondolni, hogy ilyen szépen talán még senki nem beszélt az elmúlásról.
Talán soha nem olvastunk még egy annyira ellentmondásokkal teli könyvet, mint Maddie Mortimer Káprázatos testünk térképe című regénye − amely a szó szoros értelmében véve nem is egy klasszikus regényt juttat eszünkbe, hiszen már a műfaját tekintve is szokatlan. A könyv térben és időben megállás nélkül cikázó, a szabadvers és a próza elegyeként is leírható olvasmány. Hol kétsorosokkal, hol képversekkel, hol egyszerű elbeszélésekkel találkozunk.
A lírai elemekkel tarkított próza egy lázálomszerű utazás, amely néha teljesen elvont és delíriumos élményt ad, máskor pedig annyira reálisnak és testközelinek érződik az egész, mintha velünk történnének meg a leírt események. Bár a forma láttán azt hihetnénk, hogy nem fog működni a könyv, valahogy mégis összeáll a kép, és egy koherens történetet kapunk.
A történet főhőse, Lia rákos: a diagnózis óta összefolynak az életében a múlt és a jelen eseményei, és olyan dolgok is a felszínre törnek, amelyeket a nő már rég eltemetett magában. Lia és családja nehéz kérdésekkel és egyre súlyosbodó kihívásokkal szembesül, amikbe még beletörődni is megterhelő, hát még megpróbálni túllépni rajtuk.
A Káprázatos testünk térképe egy végtelenül összetett, a komplexitást ugyanakkor csapongással ellensúlyozó, meg-megszakító sztori, amely úgy építi fel a karaktereket és történeteiket, hogy izgalmas és végtelenül rétegzett személyekként tekintünk rájuk. A sekélyességnek nyoma sincs egyikükben sem, pedig teljesen átlagos fiúk és lányok, férfiak és nők, akik a mindennapi élet magasságait és mélységeit élik át. A szerző nem várja el, hogy együttérezzünk a hősökkel, mégis úgy vannak megformálva, hogy így teszünk.
A karakterek érdekesek, az egyéni történeteik pedig külön-külön is említésre méltók: ha kivennénk őket a kerek egészből, önmagukban is megállnák a helyüket, bár az összkép sokkal szürkébb lenne. A jellemfejlődés a szereplők esetében nem kizárólagos, vagyis nem egyértelműen negatív vagy pozitív irányban működik, hanem a szélsőségek közötti skálán bárhol elhelyezkedhet: hol antipatikusabb tulajdonságokat és szokásokat mutatnak, hol szimpatikusabbak lesznek a szemünkben egy-egy cselekedetük vagy gondolatuk után.
A linearitás hiánya sokkal szabadabb értelmezési keretet ad a könyvnek, mint azt előzetesen vártuk, jót tesz a szövegnek. Vérbeli kortárs regényről van szó:
a könyv szakít a konvenciókkal, egy végtelenül besszippantó szöveget tesz elénk.
Szinte elmerülünk a történetben, amelynél a szerző előszeretettel vegyíti a stílusokat, a narrátor pedig sokkal inkább egy nonhumán entitás hangja, semmint valós alak.
Maddie Mortimer még nincs 30 éves, de úgy játszik a szöveggel, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. A szöveg hemzseg a metaforáktól és az asszociációktól, de mégsem érződik túlzónak. Közhelyes is lehetne, de nem csap át önkényes filozofálásba. A történet sokszor humoros, sokszor idilli, közben pedig az egyik legszomorúbb szöveg, amit az utóbbi időben olvastunk. Mi mégis a szépségére fogunk emlékezni.
Maddie Mortimer: Káprázatos testünk térképe
21. Század Kiadó, 2024
Fordította Szűr-Szabó Katalin
390 oldal
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)