Lehet jó közönségfilmet csinálni, most már van is erre bizonyíték, de ez nem azt jelenti, hogy ne kéne a magyar kultúrát államilag is támogatni – fogalmazott az Indexnek adott interjújában Deák Kristóf. Az Oscar-díjas Mindenki rendezőjének új filmje, az Egykutya várhatóan 2025 márciusában kerül a hazai mozikba. A rendezővel ennek apropóján ültünk le beszélgetni a tabudöntögető alkotás születéséről, a független magyar film térnyeréséről, a nemzetközi koprodukciók fontosságáról és az idei Oscar-esélyes alkotásokról.
Deák Kristóf az interjúban többek között arról is beszélt, hogy
Korábban azt nyilatkozta, hogy az Oscar-győzelem óta rengeteg hollywoodi forgatókönyvet kap, de egyikre sem csap le, mert nem érzi azokat a sajátjának. Ezzel szemben az Egykutya megfilmesítésének ötlete négy évig nem hagyta nyugodni. Mi fogta meg ennyire?
Bár több projekten is dolgoztam a díj után, és egy egész estés tévéfilmet is forgattam itthon, amely a Foglyok címet kapta, az első mozifilmem végül Az unoka lett. Csak utólag döbbentem rá, hogy tudat alatt első nagyjátékfilmnek valójában egy nagyon személyes történetet akartam megfilmesíteni. Ez talán kicsit visszatartott attól, hogy ráugorjak az amerikai forgatókönyvekre. Alapvetően azonban abszolút közösségi alkotónak tartom magam, imádok írókkal együtt dolgozni. A Foglyokat, ami Az unoka előtt jelent meg, Vörös András írta, és ő segített filmre adaptálni az Egykutyát is.
Az Egykutya esetében annyira erős volt az alapanyag, vagyis Varga Lóránt színdarabja, hogy amikor megnéztem az előadást, rögtön arra gondoltam, ezt az érzést szeretném elvinni a mozitermek közönségének is.
Adta magát, hogy könnyen csinálhatnánk filmet a történetből, nem kellene negyven-ötven napot forgatni. Utóbbi be is igazolódott, hiszen két hét alatt leforgattuk, és ha két hét alatt leforgatható egy film, akkor felmerül a kérdés, hogy nem lehet-e függetlenként, üzleti alapon elkészíteni a projektet. Az Egykutya ráadásul közönségfilm, 2024 pedig nagyon biztató év volt, elég szépen bebizonyította több film is, hogy igenis lehet üzleti alapon gondolkodni.
Pár éve azt hangoztatta a szakma és a közvélemény is, hogy a streamingszolgáltatók megjelenése a mozi végét jelenti. 2024-ben ez a teória megdőlni látszott, néhány magyar mozifilm többszázezres nézőszámot produkált. Mi történt?
Szerintem az, hogy az emberek egyszerűen unják a saját hálószobájukat. Sem a film, sem a színház nem arra lett kitalálva, hogy otthon, egyedül nézzük az alkotásokat, és mondjuk ötpercenként megállítsuk a műsort. Az nem élmény, legfeljebb háttérzene. Olyan, mint főzés közben betenni egy Britney Spears-válogatást, ami egészen más, mint elmenni egy Coldplay-koncertre, és nyolcvanezer emberrel együtt átélni egy katartikus élményt. A mozi is közösségi élmény, teljesen máshogy reagál az ember, amikor együtt dobban a szíve a teremben ülőkkel. Rendezőként is szinte egy másik filmet látok, amikor egy tesztvetítésen először nézem meg a saját filmemet – a közönséggel együtt. Nekem ez egy teszt, a munkamódszer része, hogy másokkal is mozizzak.
Az eredeti előadásban egy térben vagyunk a színészekkel. Ez a közelség és közvetlenség átjön a filmben is?
Minden filmemnél próbálok pici, láthatatlan trükkökkel dolgozni azon, hogy lebontsam a képzeletbeli falat a történet és a nézők között, hogy észre se vegyék, hogy én – mint rendező – is jelen vagyok. Azt szeretném, hogy ne repülő kamerás, elképesztő snitteket nézzenek, hanem igazi embereket, akikkel azonosulni tudnak. A darab nagyon közel hozta a szituációt a nézőkhöz, tényleg olyan érzés volt, mint a legjobb filmekben. Azt éreztem, hogy a haverjaim beszélgetnek az asztal körül, és valódi problémákkal találkozom, miközben elképesztően jól szórakozom. A filmmel is ezt az érzést akartuk átadni.
A filmben az előadás eredeti színészei (Döbrösi Laura, Tenki Dalma, Bakonyi Alexa és Tóth Károly) szerepelnek. Nekik mennyiben volt más a kamerák előtt eljátszani az Egykutyát?
Nagyon nehéz feladatuk volt. Teljesen máshogy kellett megszólalni, gesztikulálni, hiszen a kamera a legkisebb szemrebbenést is látja, jó esetben a gondolatot is le tudja olvasni a színész arcáról. Négy nagyon különböző karakterről beszélünk, emiatt más-más stratégiával, de mindannyian zseniálisan megugrották a kihívást.
Hol helyezné el a portfólióján belül az Egykutyát?
Soha ennyire szemtelen, szélsebes, tabudöntögető filmet nem csináltam még. Elhangzanak és történnek benne olyan dolgok, amik miatt lehet, hogy 16-os karikát fogunk érdemelni. Remélem, hogy 18-ast azért nem... És egyik filmemben sem volt még ennyi párbeszéd. Ebben a filmben nagyon sokat beszélnek, és ez nem baj, mert jók a dumák, és nagyon filmes módon gombolyodik ki a sztori ezzel a sok dialógussal. Az Egykutyát közönségfilmnek nevezném, mert humoros és izgalmas, de közben van annyi szerzőiség és mélyre menő hatás benne, hogy simán helye van egy fesztiválon.
Az Egykutya állami támogatás bevonása nélkül készül. Tudatos döntés volt, vagy nem kaptak támogatást?
Nem is kértünk. Egy ilyen szókimondó, szemtelen, tabudöntögetős filmre lehet, hogy nem is kaptunk volna, de ez más kérdés. Az a szép az egészben, hogy valamilyen csoda folytán minden klappolt. Húsz éve az a vágyam, hogy egy közönségfilmet csináljak, ami megtermeli a saját költségét. Az Egykutyát gyorsan le lehetett forgatni, és az ország egyik vezető reklámügynöksége, az ACG áll az egész mögött, egészen imponáló filmipari portfólióval és nemzetközi mozimarketinges tapasztalatokkal. Minden csillag együtt állt.
Mielőtt a filmet elkezdték volna forgatni, azt mondták, hogy az ügynökség kizárólag a közönség szimpátiájára támaszkodva valósítaná meg. Ez a gyakorlatban mit jelent?
A színdarab és a PopUp Produkció teljesen a nulláról építette fel magát, és úgy jutott el ilyen sok előadásig, hogy az emberek egymásnak ajánlották. A legjobb dolog, ami egy színdarabbal vagy filmmel történhet, hogy szóbeszéddel terjed a jó híre. A filmnél is abban bízunk, hogy az emberek azt fogják mondani, amikor kijönnek a moziból, hogy „Ezt neked is látnod kell!”
Az utóbbi időkben tarolnak a független, állami támogatás nélkül készült filmek, a magyar független filmipar kibontakozóban van. Mit gondol erről?
Örülök annak, hogy ha kényszerűségből is, de kialakult, és van egy ilyen működő szegmens. Hálás vagyok az úttörő kollégáknak. Ugyanakkor az nem fenntartható, hogy ezekben a filmekben a stábtagok sokszor nem keresnek rendesen. Nekünk szerencsénk volt, megtehettük, hogy az Egykutyában mindenki méltányos fizetésért dolgozzon. A projekt nem ingyenmelóból állt össze, hanem üzleti vállalkozásként tekintettünk rá, még úgy is, hogy a produkció relatíve „low budget”.
Azt gondolom, hogy lehet így is jó közönségfilmet csinálni, most már van is erre bizonyíték, de ez nem azt jelenti, hogy egyébként ne kellene a magyar kultúrát államilag is támogatni. Ez egy értékes dolog, és mi, magyarok nagyon kevesen vagyunk, kicsi a közönség, hogy önmagában eltartsa. Minden kultúrára költött forint évekig, évtizedekig hozza a hasznot az országnak különböző formákban.
számos fontos, remek fiatal alkotó nem dolgozhat most, ereje teljében, sok értékes film sosem készül el.
Ami elkészül, az pedig sok esetben nem jut el az emberekhez. Márpedig a filmszakma egyik legfontosabb része az, hogy bármennyi pénzből készüljön is a film, ha jó a produkció, akkor munkát és pénzt kell fektetni abba, hogy azt a közönség lássa is.
Mekkora költségvetésből tud megvalósulni egy ilyen film, mint az Egykutya?
Még úgy is töredéke egy átlagos mozifilm költségvetésének, hogy nem ingyen dolgoztunk. Mondjuk inkább egy kisebb tévéfilm költségvetésének a fele. Nem a minőséget adtuk fel, csupán abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy kevés helyszínt és szereplőt használtunk, kompakt a sztori. Megfizethetetlen kincs volt, hogy a négy főszereplő tudta a dolgát. Kétszer annyit lehetett velük felvenni egy nap, mint egy átlagos forgatáson. Olyan sokat játszották már a darabot, hogy kívülről-belülről ismerték a karaktereket. Előnyben voltunk, ezért tudott ilyen hatékonyan készülni.
Pályázott mostanában más forgatókönyvvel az NFI-hez?
Én még az Andy Vajna-féle MNF (ma NFI – a szerk.) alatt kezdtem Az unokát csinálni, amit aztán már az új vezetőség alatt forgattuk le és fejeztünk be, úgyhogy mind a két érából kaptam egy kis ízelítőt. Jelenleg főként külföldi projektekre fókuszálok. Éppen fejlesztek egy forgatókönyvet, én írom, közben egy másik íróval most fejeztük be egy sci-fi forgatókönyvét. Egy harmadik íróval egy történelmi film treatmentjét írjuk, aminek magyar vonatkozása is van, azzal legfeljebb sokára fogunk koprodukció reményében az NFI-hez fordulni. Az Egykutya kivételével minden, amit most csinálok, angol nyelvű produkció. Az Egykutya igazából egy gyors, mondhatjuk, értékteremtő magyarországi kitérő.
Szándékosan helyezi a fókuszt a külföldi munkákra?
Persze, mert szeretnék világhírű filmrendező lenni! (Nevet.) Angliában tanultam, kint éltem hét évig, abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy tudok angolul filmet rendezni, ráadásul egy ajtónyitogató aranyszobrom is van mellé.
Kutyakötelességemnek érzem a külföldi karriert is hajtani.
Az elmúlt hét évben nagyon sok filmtervet fejlesztettünk, és folyamatosan jönnek az újabb és újabb ötletek. A hollywoodi rendszerhez azért egy kis szerencse is kell – meg persze kitartás.
Hisz a nemzetközi koprodukciókban?
Persze. Egyértelmű, hogy egy tízmilliós országban nem feltétlenül elég nagy a piac ahhoz, hogy minden film üzletileg megéljen, éppen ezért össze kell fogni három-négy országnyi közönséget. Ha mindenki rak bele valamit, ami még érdekes is, akkor lehet, hogy üzletileg is stabilabb lesz a projekt. Együtt dolgozni mindig nehéz. Nehéz folyamat összeegyeztetni az érdekeket, nem összeveszni, de ha izgalmas dolgokat akarunk viszontlátni egy filmben, akkor az ellentétes nézőpontokat össze kell hangolni. Ez a koprodukciók egyik legnehezebb, egyben legértékesebb része is.
Akkor nem a magyar valóságot akarja bemutatni?
De, azt is. Fontos ismerni a saját világunkat, ahonnan jövünk, hiszen mindig abból alkot az ember, ami körülötte van. De közben a konkrétban meg kell tudni látni az egyetemest. Mi azt hisszük, a problémáink különlegesek, de közben pont azok kötnek össze minket a világ összes többi emberével. Én úgy próbálok alkotni, hogy átgondolom, hogy egy német, japán vagy egy francia néző mit látna meg az adott képből, szituációból. Nem azért fogok a Móricz Zsigmond körtéren forgatni, mert azt akarom bemutatni, hogy a Móricz Zsigmond körtér nekem mint született budapestinek mit jelent. Azt próbálom kitalálni, hogy elvonatkoztatva mindentől, egy szűz szem számára, aki sosem látta a körteret, annak mit jelenthet majd, mit érez a láttán.
Az Egykutyával is ez van, annyira ismerősek ezek az embertípusok és helyzetek, hogy bárki azonosulhat velük. Annyira univerzális problémákról szól a film, hogy hiszek benne, más nyelveken is remake-et készítenek majd belőle.
Hogyan látja a fiatal filmesek helyzetét? Mit javasolna azoknak a pályakezdőknek, akik most jöttek ki az egyetemről?
Én privilegizált helyzetben vagyok, hiszen vannak lehetőségeim, de látom, hogy nem könnyű a mai fiataloknak. A legfontosabb, hogy dolgozzon az ember, amikor fiatal.
Óriási lehetőség például, hogy ide járnak az amerikaiak forgatni.
Be lehet állni kisinasnak, ahogyan egyébként én is kezdtem, és végignézni, hogyan csinálják a nagyok. Régen azt mondta az angliai mesterem, hogy ha rendező akarok lenni, akkor rendezzek, akkor is, ha nem fizetnek érte, mire én rávágtam, hogy „hát a gázszámlát is ki kell fizetnem valamiből”. Nem, akkor is rendezzek, mondta. Később rájöttem, hogy sajnos tényleg az a helyzet, hogy meg kellett csinálni azokat a kisfilmeket, el kellett rontani őket, és utána egyre jobb filmeket készíteni. Amelyik meg igazán jól sikerül, azt meg kell próbálni elvinni egy fesztiválsikerig.
Elindult a fesztiválszezon, közeleg az Oscar-gála. Melyik filmnek ítélné oda a díjat?
Nemrég láttam a Konklávét, az eléggé tetszett. Egy viszonylag klasszikus stílusú dráma kiváló csavarokkal, de Ralph Fiennes, mint mindig, annyira jó benne, imádom nézni. De amúgy az Anora magasan az egyik legjobb film, amit idén láttam. Nagyon szeretem a rendező Sean Baker munkásságát, és ez eddig a legjobb filmje. És persze drukkolok A brutalistának is, pláne a magyar vonatkozások miatt.
A magyar filmek közül melyiket emelné ki?
Nagyon tetszett például Tilla filmje, az És mi van Tomival?, és csodálkoztam, hogy sokan, akik kritikát írtak róla, mennyire félreértették. Éles szemű, általam egyébként nagy tudásúnak tartott kritikusok mintha egy teljesen másik filmet néztek volna... Szerintem zseniális film egy alig látható, de gigászi, heroikus küzdelemről, hatalmas tétekkel, és a színészek is elsőrangúak benne. Ez a film megérdemelte volna, hogy legyen pár százezer nézője. Igazi kiáltvány az alkoholizmus ellen, miközben nem oktatófilm, hanem egy nagyon szórakoztató fekete komédia. Ennyi kell egy jó filmhez.
(Borítókép: Deák Kristóf. Fotó: Papajcsik Péter / Index)