Vitaszínházban jártam, és bár aktív vitatkozáshoz éppen nem éreztem túl nagy késztetést, végül remekül szórakoztam, és sok gondolatot vittem magammal. Azt pedig örömmel és elismeréssel állapítottam meg, hogy a Freeszfe közösségi színházi osztályában végzett hallgatók olyan tehetséges, fiatal színészek, akiknek filmen, színpadon a helyük.
A szürke, ónos esővel áztatott belvárosi utcáról betérni a CEU egykori épületébe eleve olyan, mintha egy másik városba, mondjuk, New Yorkba csöppennénk. Ezen az estén különféle közösségek, konferenciák fiataljai beszélgettek angolul a labirintusszerű épület különböző pontjain, kártyákkal a nyakukban, ami azt jelezte, ki hova tartozik. Itt egy állófogadás zajlott, ott hangos tetszésnyilvánítás hallatszott, amire tehát elértünk a Popper-terembe, ahova igyekeztünk, már egész más hangulatba kerülhettünk, mint érkezéskor.
A Popper-teremben rendezték meg ugyanis azt az „előadást”, amely a Freeszfe közösségi színházi osztályában végzett hallgatók által kidolgozott új programsorozat első alkalma volt. A sorozat címe Véleményem szerint, az első est címe pedig így hangzott: Freudból is megárt a sok? Az „előadás” megnevezés csak jobb híján használható erre a fajta közösségi együttlétre, amit ők vitaszínháznak neveznek, mert bár láttunk jeleneteket, nem ez volt a lényege.
A Popper-teremben még a CEU világához képest is „elvarázsoltabb” légkör fogadott, talán mert el vagyunk szokva attól, hogy lehet lazán, nyitottan, kedvesen, nem ítélkezőn létezni, kommunikálni. Az est ceremóniamestere, vagyis a vitaszínház két moderátora Noémi és Róbert volt, akik bemutatták a jeleneteket játszó színészeket, őket is a keresztnevükön. Róbert lábán felemás zokni volt, cipőt pedig egyáltalán nem viselt, sapkát ellenben igen, és annyira kedvesen beszéltek mind a ketten, hogy máris biztonságban és otthonosan éreztem magam a szemlélődésre pont jó pozícióban elfoglalt székemben.
Ekkor azt mondta Noémi, hogy mindannyian álljunk föl, és menjünk balról jobbra, jobbról balra, sétáljunk, üljünk le máshova – na, ennyire azért nem kerültem interaktív állapotba, de úgy véltem, ezt a nyitott és toleráns moderátorok el fogják nekem nézni, és így is lett.
A mászkálásnak az volt a lényege, hogy az est folyamán elhangzó állításokra mindenki válaszoljon igennel vagy nemmel,
attól függően, hogy egyetért-e vele, és eszerint üljön az ablak vagy a fal felőli székek egyikére, és ezután következik a vita.
Ennek a moderált vitának pedig az a lényege, hogy beszéljünk mindannyiunkat foglalkoztató egyetemes emberi és társadalmi kérdésekről anélkül, hogy egymás torkának esnénk, vagy meg sem hallgatnánk egymást, vagyis tanuljunk meg érvelni, vitatkozni, kifejezni az érzéseinket. A cél egymás meggyőzése, és nem a legyőzése. Ez a már többet tapasztalt generációk számára úgy hangozhat, mint a Mókus őrs vállalása, de az egykori freeszfések ezt tényleg jól kitalálták. Az est interaktív részei egy csoportos „terápiás” foglalkozás elemeit is felidézhették, de ezt is csak finoman, nem túltolva.
A mászkálás tehát már az est elején elkezdődött, a két moderátor bemelegítő kérdéseket tett fel, hogy mindenki értse, miről van szó, amikor már „élesben” kell oldalt választani. Nappal vagy éjszaka? Zsír vagy hummusz? Üzenet vagy telefonhívás? Meditáció vagy futás? A résztvevők ide-oda vándoroltak, mindig nagyjából fele-fele arányban álltak jobbra vagy balra, és az egyébként is jó hangulatban senki nem bírta ki nevetés nélkül azt, ami az utolsó kérdés elhangzása után történt.
Gondoltad már azt valakiről, hogy jó lenne, ha elmenne pszichológushoz? – hangzott a kérdés, és kivétel nélkül mindenki az igen oldalra állt.
Ezek után három jelenetet nézhettünk végig. Az elsőben két barátnőt láthattunk, amelyben az egyik, visszahúzódóbb lánynak a másik, felvágottabb nyelvű kerek perec kifejtette, hogy az apja egy narcisztikus, az egész családnak hozzá kell igazodnia, akármilyen kedve van, és a lány vegye már észre, hogy ez az ő párkapcsolataiban is meglátszik, mindig alárendelődik. És a baráti kapcsolataiban is, tehetnénk hozzá, hiszen a „segítőkész” lány azonnal dobta ezt a beszélgetést, amikor befutott egy számára fontosabb hívás.
Az állítás, amire a választ kerestük, arról szólt, hogy a pszichológiai kifejezések vajon segítenek-e abban, hogy jobban megértsük magunkat és egymást, és érdekes volt látni, hogy az érvek hatására volt, aki átült a másik oldalra. Annál, hogy címkézzük és diagnosztizáljuk egymást, csak egy unalmasabb van, az, hogy ez minden ilyen vitában előjön negatívumként, de itt a közönség szerencsére ennél sokkal árnyaltabban reagált. A lényeg talán úgy összegezhető, hogy segíthet, ha valamire van megfelelő kifejezésünk, de ez sokszor leegyszerűsítő, és nem pótolja a valódi figyelmet és együttérzést.
A második jelenetben egy házaspárt láttunk, egy fáradt, kissé mártír anyával és egy szintén fáradt, kissé agresszív apával, és nem volt túl kellemes szembesülni azzal a szituációval, ami valószínűleg családok százainak mindennapjait jellemzi. Az állítás az volt, amire igennel vagy nemmel kellett válaszolni, hogy „mindenkinek járnia kellene pszichológushoz”, és az érvek itt is túlmutattak a kézenfekvő válaszokon. Mikor van szükség külső szemre, mikor egy értő barátra, a „kellene” szót ne cseréljük-e le az „érdemes lenne” kifejezésre, és a „mindenkinek” talán túlzás,
hiszen azért vannak jól vagy elég jól működő emberek.
Harmadszorra pedig egy fiatal párt láttunk, ahol a fiú épp a pszichológusától érkezett, és azt mondta a lánynak, hogy a pszichológus szerint valami nincs rendben vele, ő pedig úgy érzi, hogy sokat kell dolgoznia magán, amihez függetlenségre van szüksége, és így már nem is tudja folytatni a kapcsolatot. Az állítás az volt, hogy „a pszichológiai szemlélet miatt elérhetetlen elvárások születnek bennünk”, és először arról alakult ki vita, hogy ez a mondat vajon mit jelent, van-e értelme, de úgy tűnt, hogy a vitaszínházba ez is belefér. Abban sokan egyetértettek, hogy a pszichológiának nem az a célja, hogy elvárásokat támasszon, épp ellenkezőleg.
A vitaszínház számomra váratlanul jól működött. Minden bizonnyal közrejátszott ebben az is, hogy eleve a témára és egymásra nyitott emberek, főleg fiatalok gyűltek össze, de mindenki meglepő őszinteséggel szólt hozzá, sokan úgy kezdték a mondatot, hogy „az én pszichológusom” ezt vagy azt mondta.
Pszichológia, önismeret, évekig tartó terápiák, instareelbe foglalt megváltó bölcseletek, túlbonyolítások, leegyszerűsítések, traumák és Traumák, szkepticizmus és trendek, INTJ-A és ENTP-T emberek
– sorolták az est leírásában a szervezők, és bevallom, a pszichológiai tartalmak fekete öves fogyasztójaként az utolsó két, betűszóval jelölt személyiségtípusnak utána kellett néznem. Ezek a fogalmak tehát nagyon is körbefonják az életünket.
Az est „önismeretből sosem elég” címmel kiscsoportos beszélgetéssel zárult, ami szintén nem a kedvenc műfajom, mégis jó volt benne részt venni. Jó volt hallani a fiatalok meglátásait, hogy ma már minden a traumáról szól, és ez talán sok, és
az sem jó, ha szétanalizáljuk magunkat, és az önreflexióra is önreflexióval tekintünk.
Mindez kicsit úgy tűnhet, mint egy szűk értelmiségi réteg problémája, és ebben van is igazság. De minden estnek, élménynek, vitának hatása van a világra, és miközben elfogyasztottuk az est után a zsíros, illetve a hummuszos kenyereinket, már azok is beszélgetésbe elegyedtek, akik addig nem ismerték egymást.
(Borítókép: Egy terápia Párizsban 2012. december 21-én. Fotó: Bsip / Getty Images)