Az Illés együttes hatvanévnyi múltjának megünneplésére díszes kompánia gyűlt össze a Papp László Budapest Sportarénában. Bár a zenekar tagjai közül már csupán Szörényi Levente és Bródy János élnek, a beatzene hazai legendájának számító Illés együttes iránti rajongás a mai napig tetten érhető, hiszen a jeles eseményen a mai pop- és rockzene több mint ötven ismert művésze állt közösen színpadra 2025. január 11-én. A zenekarok egyenként három-három Illés-dal saját stílusukban való feldolgozásával tisztelegtek az együttes előtt.
Bár több napnyi jó idő után kissé lehűlt az levegő – még a havazás is rákezdett, ahogy a Papp László Sportarénába tartottunk –, ez egyáltalán nem szegte kedvét a közönségnek. A metrófeljárójánál utcazenészek elevenítették fel énekkel és (ha jól hallottam) tekerőlanton, sajátos módon az Illés együttes dalait, míg a tömeg az Aréna felé sietett.
A koncerttér ezúttal kicsit más volt, mint azt megszokhattuk. A szervezők hibrid megoldást találtak ki a vendégek fogadására, így a klasszikus ülőszektorok és küzdőtér helyett kettéosztották a középső teret, és az első sorokban székeken foglaltak helyet a vendégek, míg a küzdőtér közepétől már az álló szektor, avagy a „tánctér” kezdődött.
A normál ülőszektorok széksorai elég szépen megteltek egészen a legfelsőbb részlegekig, és a színpad előtti ülőhelyek között sem voltak nagyobb feltöltetlen hézagok, a tánctérre azonban ez már nem volt igaz. A hátsó sörcsapoktól mintegy 10-20 méterre kezdődtek a tömöttebb sorok, addig csupán néhányan álltak elszórva, akik szemlátomást örültek, hogy a tömeget elkerülhetik, és nyugodtan táncolhatnak, énekelhetnek, italozhatnak.
A nyolcra meghirdetett koncert némi, a rock and rollra jellemző csúszással negyed kilenckor el is startolt. LED-es vetítéssel és háttérzenével indult a buli, ahol a Kossuth Lajos azt üzente című daltól és kommunista indulótól kezdve Beatles-dalokon át rockzenéig mindent kaptunk. Ezután felgyúltak a fények, és előlépett az est kilenc zenekara, miközben azt kántálták, hogy: „Illés!”
Az első fellépő az Aurevoir. volt, ami az estet a Lehetett volna című dallal indította meg. Az összes zenekar némileg saját képére formálta az Illés számait, így az Aurevoir. gazdag hangszereléssel, népzenei motívumokkal itatta át az alkotásokat. A zenekar énekese, Agócs Márton a színpadon úgy fogalmazott:
A legnagyobb szakmai elismerés, amit valaha kaptunk, hogy most itt lehetünk.
A meghívást és lehetőséget szinte minden fellépő megköszönte, de érezhetően az Aurevoir. számára valóban sokat jelentett, hogy ennek az eseménynek ők is a részesei lehetnek.
A fellépő zenekarok között (az átállások idejére) videómontázsokat kapott a közönség, némi korszellemet idéző narrációval vagy interjúrészletekkel. Ez valamennyire tematizálta is az estét, de nem túl szigorúan. Inkább csak megmutatták, milyen is volt a hozzáállás az akkori beatzenéhez és az Illés együtteshez pozitív és negatív értelemben egyaránt, hogyan hagytak jóvá egy-egy dalt a hatóságok, és milyen lehetőségek adódtak egy fiatal zenekar számára.
Volt szó a zajos dobról, a katarzist kapó nézőkről és az üvöltés jótékony hatásáról, amiről a soron következő előadó, a Leander Kills is sokat tudna mesélni. Műfaj tekintetében talán az övék volt a leginkább elütő produkció mind közül. A metálzenei elemekkel átitatott Illés-dalok (akár a Sárga rózsa) érdekes végeredményt hoztak, megmutatva, hogy valóban minden mai hazai műfajra képes volt hatást gyakorolni az Illés munkássága.
A zenekarok közötti gyors átállást nem csupán az összekötő videó- és képmontázsok, intermezzók segítették, hanem a speciális forgószínpad is, aminek mindkét oldalán ki volt alakítva egy zenekari pódium. Míg az egyik csapat játszott, a másik felszerelését fel tudták pakolni, beszerelni, így a Leander Kills után szinte rögvest érkezhetett is a Blahalouisiana.
A 60-as, 70-es évek zenéjét tekintve talán az egyik legautentikusabb csapat ők voltak. A fellépésüket szintén némi Illés-kántálással kezdték, majd bele is vágtak a Ne gondold! című dalba.
Mi szerelmesek vagyunk az 50-es, 60-as, 70-es évek magyar beatzenéibe
– fogalmazott a színpadon a zenekar frontembere, Schoblocher Barbara.
Bár minden produkció magas minőséget képviselt az este folyamán, azt érdemes megjegyezni, hogy az egyik legátütőbb vokális teljesítményt a Blahalouisiana énekesnője nyújtotta. Az Aréna jó hangosítása is rengeteget hozzátett ahhoz, hogy az ember kihallja a részleteket, főleg hogy a legtöbb zenekar nem csupán egy dobbal, basszusgitárral, gitárral és énekkel lépett színre, hanem alkalomadtán 6-8 taggal is.
A negyedik fellépő az Esti Kornél volt, akik a Menekülés című dallal nyitottak. Bár náluk eleinte még nem volt egy tucatnyi zenész, ez hamar megváltozott. A szervezők úgy döntöttek, hogy az ő fellépésükbe csempészik be az est egyik fénypontjának szánt pillanatot,
amikor Bródy János és Szörényi Levente közösen áll színpadra.
A közönség azonnal tapsviharban tört ki, amikor az Illés együttes két tagja, gitárral a nyakukban, kilépett a színfalak mögül, majd belevágtak Az utcán című dalba az Esti Kornél kíséretében. A páros azonban nem állt meg egy dalnál, hamar elkezdték a Miért hagytuk, hogy így legyen? című számot is, aminek refrénjéhez más zenekarok frontemberei is becsatlakoztak.
A közönség hangos füttyszóval és éljenzéssel köszönte meg a két zenésznek a megjelenést, majd miután az emberek többsége elhagyta a színpadot, rákezdett a következő fellépő, a Honeybeast, ami – ahogy az Esti Kornél utolsó dalára rácsatlakozott a Bródy–Szörényi páros, úgy – ott folytatta, ahol az Illés két tagja befejezte, és előadták egészben a Miért hagytuk, hogy így legyen? című dalt.
Manapság azt mondják, hogy az információ hatalom. Régen ezt az Illés úgy mondta, hogy a szó veszélyes fegyver
– fogalmazott a színpadon a Miért hagytuk, hogy így legyen? után Tarján Zsófia, a zenekar énekesnője, utalva a következő dal címére.
Bár a zenekar az elején igen finoman kezdett, a dal végére berobbantotta a színpadot, Tarján Zsófia pedig nem spórolt az energiákkal. Zárásként előadták a Ha én rózsa volnék című dalt, ami alatt a közönségből többen a telefonjukkal adtak hangulatvilágítást, az öngyújtókat helyettesítve. A dal utolsó sorait acapella adta elő az énekesnő, bevonva a már addigra is énekelő közönséget, ami ekkor még jobban rázendített.
Ekkor már túl voltunk a koncert felén, de messze volt még a vége. Újabb banda érkezett, hogy felelevenítse az Illés-dalokat, így színpadra állt a Carson Coma, és eljátszották a Reklám úr című számot. A színpadon állva a csapat frontembere, Fekete Giorgio megköszönte a lehetőséget, hogy felléphetnek ezen az estén, és külön kiemelte, hogy:
5-6 évvel ezelőtt, a karrierünk elején rengeteg helyen írták meg azt, hogy ez csak egy ilyen hatvanas évek koppintása, és nagyon örülünk annak, hogy most professzionálisan koppinthatjuk a hatvanas éveket.
A Carson Coma fellépése után rendhagyó esemény jött. A Margaret Island lépett volna színpadra, de saját blokkjukat a közönség soraiban végigsétálva, a Nézz rám című dalt énekelve kezdték. A Honeybeasten kívül ők voltak az est egyetlen olyan fellépői, akiket nem videómontázs vezetett fel, hanem in medias res kezdtek, alig egy perccel az előző fellépő után.
Bár minden banda átforgatta a saját stílusába a régi Illés-dalokat, a Leander Kills, az Aurevoir. és az utolsóelőtti fellépő, az Irie Maffia voltak azok, akik műfajilag is kiugró összhatást hoztak létre. Ez valószínűleg a csapatok sajátos hangzásvilágából ered, ezért kíváncsiak is voltunk, hogy a négy frontemberes banda, ahol ketten (Busa Pista és MC Kemon) sokszor rapperként vannak jelen, hogyan ülteti át a saját világába az Illés együttes alkotásait.
A banda az Eltávozott nap című dallal nyitott, ahol igyekeztek minden frontembernek feladatot adni, de leginkább a Good bye, London című dalban sikerült ezt a bravúrt összehozni. A banda mindhárom dalt teljesen máshogy fogta meg, így például a Virágok tengere című számból igazi pszichedelikus alkotást hoztak össze, Sena Dagadu őserejével és egy fuvolaszólóval keverve. Bár minden zenekarnál voltak szólista pillanatok a hangszeresek terén,
az Irie Maffia volt az egyik, ami leginkább kiemelte, és a koncertrésze csúcspontjaira helyezte ezeket.
Az este zárófellépője a Street Sixteen volt, akik a Táskarádió című dallal indítottak. A három tinédzser zenészből álló formáció azonban nem sokáig maradt egyedül a színpadon. A csapat egy rock and roll nótával folytatta a sort, amire az összes korábbi banda főhősei (és néhány hangszerese) összegyűltek, hogy együtt énekeljék a Little Richard című dalt.
Ezt követően meghajolt a színpadon lévő csapat, majd a többi zenész is csatlakozott hozzájuk a takarásból. Végül Szörényi Levente és Bródy János is visszatért a színre. Előbbi csókokat dobott a fellépőknek, utóbbi végigtapsolta őket. Az est zárását egy nagy, közös meghajlás jelezte.
(Borítókép: Bródy János és Szörényi Levente 2025. január 11-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)