Talán ötéves körül lehettem, amikor először láttam David Lynch 1984-es Dűnéjét. Akkoriban azonban még fogalmam sem volt Lynchről, és a Dűnéből sem értettem sokat (pontosabban semmit sem). Apámék nézték a szomszédnál hangalámondásos videón, miközben mi, gyerekek a nappaliban játszottunk. Könnyen lehet, hogy életem egyik legkorábbi emléke.

Ment a film, mi pedig műanyag figurákkal katonáztunk, de egyre többször tekintettünk a képernyő felé. A legnagyobb hatást az óriási homokférgek tették rám. Úgy hívtuk aztán gyerekként a Dűnét, hogy a kukacos film. Azóta rengetegszer megnéztem, legutóbb Denis Villeneuve első Dűne filmje után. Nekem még most is az és mindig is Lynch filmje lesz a Dűne. Villeneuve látványos filmet készített, de nem tudott magával ragadni, valami hiányzott belőle. Azon kaptam magamat a moziban, hogy untat. A második résznek már csak streamingen adtam esélyt, megpróbáltam végignézni, de még mindig nem fejeztem be.

Lynch Dűnéje oly mértékben rögzült bennem, hogy amikor a ’90-es évek elején először elolvastam Frank Herbert regényét (illetve regényeit, mert a Kozmosz Fantasztikus Könyvek két részben adta ki), Lynch rendezésén keresztül képzeltem el mindent és mindenkit. Ez ma is így van. Nekem Paul Atreides a fiatal Kyle MacLachlan, a Harkonnen báró (Kenneth McMillan) éppolyan őrült és undorító, mint Lynch filmjében, Chani a gyönyörű Sean Young, Gurney Halleck a mindig kopasz Patrick Stewart, Feyd-Rautha az eszelős tekintetű Sting, Dr. Kynes pedig a nagyszerű Max von Sydow. Ez már nekem így marad, akkor is, ha tudom, maga Lynch hatalmas kudarcként tekintett erre a filmjére, mert nem volt beleszólása a végső vágásba, és a végeredmény nem olyan lett, mint amilyennek akarta.

Bár sokak számára a Lynch iránti figyelem és rajongás a Twin Peaksszel (1990–1991) kezdődött, én csak hosszú évekkel később pótoltam hiányosságomat. Csak azután kezdtem el Lynchre figyelni, hogy beszippantott a Lost Highway (1997) bizarr világa. Ez a kedvencem Lynch alkotásai közül, a mai napig beleborzongok a mondatba, hogy

Dick Laurent meghalt.

És szerintem a filmtörténelem egyik leghátborzongatóbb jelenete a Mystery Man első találkozása és párbeszéde a főszereplőt alakító Bill Pullmannel. A Lost Highwayt követte a Mullholand Drive (2001), legalábbis nálam, mert az életműből kilógó The Straight Story (1999) valójában előbb készült (én csak később láttam). Ezek után már mindent meg akartam nézni, amit Lynch rendezett, és úgy általában is vonzott, hogy ki ez a fickó, aki ennyire különös, abszurd, olykor zavarba ejtő, de mégis magával ragadó hangulatot tud teremteni a műveivel.

Halak a mélyben

Lynch egy nagyon egyedi tudatállapotú művész volt, akinek sikerült a saját kreativitásának óceánjában elmerülnie, hogy onnan merítsen alkotóerőt. Legalábbis ő ebben hitt, és ezt állítása szerint a transzcendentális meditációnak köszönhette.

2007-ben a Kalligram kiadónál megjelent Lynch 2006-os Hogyan fogjunk nagy halat? című könyvecskéje (eredeti cím: Catching the Big Fish. Meditation. Consciousness, and Creativity). Ebben meditációról, kreativitásról, művészetről, filmkészítésről és műhelytitkokról mesélt, betekintést nyújtva életébe, illetve elméjébe. Vékony kis könyv, még 150 oldal sincs, de nekem mégis többet adott Lynchből, mint a 2018-as Aminek álmodom életrajzi kötet. Manapság a Hogyan fogjunk nagy halat? nehezen beszerezhető, az antikváriumokban 21-28 ezer forintért kínálják. Itt lenne az ideje egy újrakiadásnak.

Aznap, mikor Lynch halálhíre elárasztotta a világot, levettem a polcról, és sok év után ismét nekiálltam újra elolvasni. Egészen más élmény most elmélyedni Lynch gondolataiban, mint ha a testamentumát tartanám a kezemben.

Lynch szerint az ötlet olyan, mint a hal, és minél tágabb a tudatunk, minél nyitottabbak vagyunk, annál mélyebbre juthatunk meditációval, közelebb a forráshoz, és annál nagyobb halakat foghatunk. Az alkotáshoz tiszta fej kell, de Lynchcsel is megesett, hogy sokat szorongott, depressziós volt, és dühös, aztán a transzcendentális meditáció segített neki közelebb jutni önmagához. Bár egy történetben gyönyörű lehet a düh, a depresszió és a bánat, írta Lynch, de a valóságban mindezek méregként hatnak egy filmrendezőre vagy egy művészre: „Satuba szorítja a kreativitást.”

1973-ban ismerkedett meg először a transzcendentális meditációval Los Angelesben. Megtanult egy mantrát, ami egy olyan gondolat, amit hangvibrációval kelthet életre.

Leültem, behunytam a szemem, és elkezdtem a mantrát, és olyan érzés ragadott el, mintha egy liftben lettem volna, és a kábeleket hirtelen elvágta volna valaki. Bumm! Tiszta gyönyörbe zuhantam, valódi boldogságba. És ott voltam benne.

Ahogy ő fogalmazott, a meditáció lett filmjei, festményei és egész élete gerince. Lynch eredetileg festőnek készült, nem is érdekelte a filmkészítés. Egy nap a Pennsylvaniai Szépművészeti Akadémia egyik műtermében egy éjszakai kertet festett, amikor azon kezdett el töprengeni, hogyan lehetne filmmel mozgásra bírni a festményeket. Így kezdődött útja a film világában: kétszáz dollárból készített egy vetítőfelületet, és kivetített rá egy kezdetleges stop motion technikával készült animációs filmet, amelynek a Hatan hánynak címet adta. Egy idősebb diák látta a művet, és arra kérte Lynchet, hogy neki is építsen egy ilyen vásznat.

Ez indította el végül a dominót. Innentől szabad az út. Majd lépésről lépésre, sőt ugrásról ugrásra beleszerettem a filmezésbe.

A film szerinte egy olyan nyelv, varázslatos médium, amivel ki lehet fejezni nagy és elvont dolgokat, amiket egyébként másképp nem lehetne. Lynch filmjeinél gyakori kérdés az értelmezés, ő azonban azt vallotta, hogy abszurdum, ha egy rendezőnek szóban is el kell magyaráznia, mit jelent az alkotása. Ha ugyanis mindenre választ kapnának a nézők, akkor megváltozna az a világ, amit a rendező teremtett.

Nagyon fontos és értékes dolog szerintem, hogy ez a világ megmaradjon, és hogy ne mondjunk el bizonyos dolgokat, amik az élményt megtörhetik.

Ugyanakkor azt is állította, hogy a nézők mindenre találhatnak magyarázatot, méghozzá mélyen magukban, és ha ezt megbeszélik, megvitatják a barátaikkal, akkor tisztábban láthatnak. Vagyis Lynch tudta, hogy a varázslat kulcsa az, ha a nézők minden filmje után maguk keresik a válaszokat, mert a film által teremtett világ is addig áll, addig vonzzák a rejtélyek az embereket, amíg kíváncsiak, és beszélnek róla.

Fények és morzsák

Lynch szerelmes volt Los Angelesbe, és így még szívszorítóbb, hogy a sok dohányzás következményeként súlyos tüdőtágulással diagnosztizált idős rendezőnek azután rosszabbodott az állapota, hogy őt is evakuálni kellett otthonából a Los Angeles-i tűzvész miatt. Tavaly augusztusban, mikor bejelentette a betegségét, azt mondta, hogy már el sem tudja hagyni az otthonát, és minden mozgás megerőltető a számára. El lehet képzelni, milyen traumát jelentett neki, hogy kénytelen volt elhagyni a házát.

Lynch azt követően költözött Los Angelesbe, hogy elvégezte a képzőművészeti egyetemet Philadelphiában. Los Angelest a fény városának látta, ahol minden negyednek megvan a maga hangulata.

Az éjszakai jázminillat és a gyönyörű idő még mindig a film aranykorát idézik. A fény ihletet ad, és megtölt energiával. Még ha nagy is a szmog, van valami ebben a fényben, ami nem vakító, hanem káprázatos és szinte selymes. Nekem azt sugallja, hogy minden előttem áll, és elérhető

– fogalmazott a rendező mintegy szerelmi vallomásként.

Lynch persze kitért minden alkotására is, és jó néhány apró kulisszatitkot megosztott a könyvében. A Radírfej (1977) című filmjét tartja a legspirituálisabb alkotásának, ami egy bibliai idézet hatására állt össze benne. Azt azonban nem árulta el, hogy melyik mondat segített neki, és most már nem is fog kiderülni soha.

A Twin Peaks sötét entitását, Bobot Frank Silva alakította, aki eredetileg csak díszlettervezőként dolgozott a sorozaton, bár színész volt. Egy forgatási jelenet előtt Laura Palmer hálószobájában tologatta a bútorokat, ekkor fedezte fel Lynch.

Amikor a Lost Highway forgatókönyvén dolgozott, Lynch figyelmét lekötötte az O. J. Simpson-per. Elgondolkodtatta az egykori profi sportoló, színész személyisége, akit felesége és szeretője meggyilkolásával vádoltak. Lynch azon tűnődött, hogy ha Simpson követte el a gyilkosságot, hogyan élhetett tovább, hogyan mosolyoghatott és nevethetett a tette után. Így talált rá a rendező a „pszichogén amnézia” kifejezésre, ami egy olyan folyamat, amikor az agy becsapja önmagát, hogy megmeneküljön a borzalomtól. Lynch szerint egy kicsit erről is szól a Lost Highway.

A Mulholland Drive eredetileg tévésorozat lett volna, de az ABC-nél utálták a leforgatott bevezető részt, és visszautasították. Lynchnek végül megadatott a lehetőség, hogy egész estés filmet készíthessen, de hiányoztak hozzá az ötletei. Ám miután elkezdett meditálni, tíz perc sem telt bele, és már jöttek is az ötletek.

A Straight Storyt nem ő írta, de beleszeretett a forgatókönyv érzelmi világába.

Az Inland Empire főszereplője Laura Dern volt, vele már korábban is dolgozott Lynch (Kék bársony, Veszett a világ). A 2006-os közös munkájuk azonban úgy kezdődött, hogy véletlenül összetalálkoztak az utcán, kiderült, a színésznő Lynch új szomszédja. Dern azt mondta, hogy újra csinálniuk kéne valamit közösen, majd a rendező írt neki szerepet. A cím onnan jött, hogy Dern akkori férje az Inland Empire-ben nőtt fel, ami Los Angeles egyik negyede.

Megható befejezés

Lynch tisztában volt vele, hogy az internet és a fejlődő digitális eszközök megváltoztatják a filmművészetet. A hatalmas mozivászon helyett csak felvesszük a fülhallgatónkat, és már egy apró (telefon)képernyőn is lehetőség lesz filmeket nézni. Optimistán állt a változásokhoz, és a kísérletezgetéssel sem állt le. Az Inland Empire után azonban már nem készített több nagyjátékfilmet, utolsó nagy vállalkozása a 2017-es Twin Peaks-folytatás volt.

A filmművészet mesterei közül nagy rajongója volt Billy Wildernek, Federico Fellininek, Alfred Hitchcocknak és Stanley Kubricknak. Utóbbitól a Lolita volt a kedvenc filmje.

Lynch halálának hírére számos rajongója a kaliforniai Burbankben lévő Bob’s Big Boy gyorsétteremhez zarándokolt el. Hogy mi a jelentősége ennek az étteremnek? Könyvében Lynch azt írta, hogy a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig szinte mindennap idejárt, és egy tejturmix fölött gondolkodott. Úgy tartotta, biztonsággal tölti el az embert, ha egy gyorsétkezdébe járhat gondolkodni.

Iszogatod a kávét vagy a tejturmixot, és abban a tudatban látogathatsz el idegen és sötét világokba, hogy az étkezde biztonságába bármikor visszatérhetsz.

A Hogyan fogjunk nagy halat? befejezése újraolvasva ma már végső búcsúnak hat a rendezőzsenitől, noha, amikor még írta, nem annak szánta. Mégis, ez tűnik egy gazdag és igazán egyedi életmű legmeghatóbb, illetve legpontosabb lezárásának:

„Befejezésül csak annyit, hogy rendkívüli módon szeretem a filmet, szeretek ötleteket fogni, és szeretek meditálni. Szeretek életet adni az egységnek. És hiszem, hogy ettől a harmóniától folyamatosan jobb lesz az élet. Lehet, hogy a megvilágosodás messze van, de azt mondják, ahogy a fény felé haladsz, minden lépéssel egyre világosabb lesz. Az életemben minden nap egyre jobb és jobb. Hiszem, hogy az éledő egység a világbéke útja. Ezért búcsúzom így: Béke veletek! Legyen mindenki boldog. Beteg ne legyen senki. Kísérjen mindenkit szerencse. Kerüljön el mindenkit a szenvedés. Béke.”

(Borítókép:  David Lynch 2017-ben Franciaországban. Fotó: Jean-Paul Pelissier / Getty Images)