Színházi bemutatóra készül, 2025. január 24-én lesz a Medvevára című bábjátékának a premierje a Nemzeti Színházban, február 15-én pedig a Papp László Budapest Sportarénában lép fel Hobo 80 címmel. Földes László Hobo 2025. február 13-án ünnepli a 80. születésnapját, de egy kicsit sem lassít. Mindeközben filmet forgatnak az életéről a Nemzeti Filmintézet (NFI) támogatásával Nem lehet két hazád címmel. Hobóval a Medvevára próbája előtt beszélgettünk a Nemzeti Színházban.
Az interjúban Hobo többek között arról beszél, hogy
Láttunk egy pici Hobo-figurát a Medvevára című előadás marionettbábjai között lógni. Ez új műfaj, báb még nem volt?
Próbáltak már kötélen rángatni, valakinek a bábjává tenni, de nem sikerült. Ez nálam születési rendellenesség: az alkalmazkodóképességemmel mindig is problémák voltak.
Hogy jutott eszébe bábjátékot írni?
Harmadikos általános iskolás koromban a Mi a szaracénok serege vagyunk kezdetű vers előadásáért igazgatói intőt kaptam, és az igazgató kijelentette anyukámnak, hogy én vagyok a szocialista pedagógia csődje. Így kezdtem a pályafutásomat 1953-ban. Azóta is mindig a marháskodás jut eszembe.
Akkoriban a Városmajorban gyakran játszottak vándor bábszínházasok, és ezt iszonyúan bírtam, ahogy a cirkuszt is. Az utóbbit – a Circus Hungaricust – már megvalósítottam. De a bábozás csak nemrég jutott eszembe, pedig Boccaccio, Fellini, Shakespeare világában is komoly bábjelenetek voltak.
Az egész az onnan indult, hogy a Vadászat című lemezen van egy dal, az a címe, hogy A fattyú reménytelen szerelme és halála, ami áttételes utalás a Zrínyi-gyilkosságra: vajon a vadkan ölte meg Zrínyit, vagy egy orgyilkos? Éppen beszélgettem a feleségemmel, de hirtelen ott kellett hagynom, mert akkor ugrott be, hogy ebből írok egy darabot. Régen tanítottam történelmet, és mindig foglalkoztatott a gondolat, hogy vajon egy régi korban jobbak voltak-e az emberek, jobb volt-e a világ, mint most. Miután megírtam az első változatot, felismertem, hogy annyi szereplőt idézek fel, amennyit a színházban nem lehet összeszedni: így jutott eszembe a marionettbábozás.
Azért megy vissza a darabban a lovagkorba, hogy megtudja, jobb volt-e akkor a világ?
Az elején én, a krónikás elmondom, hogyan kerültem ide, egy régi kor kellős közepébe: „A választások éjszakáján átléptem az idő kapuján.” Felébredek, és kiderül, hogy Medvevára közelében vagyok. Így kezdődik az összehasonlító utazás a lovagvárak idejében. Az egyik jelenet egy kocsmában játszódik, ahol három nagy karakter, William Shakespeare, Fellini mester és Boccaccio iszogat. Én pedig elképzelem, mi lenne, ha itt ülne Pilinszky, József Attila meg Faludy, vagy Baksa-Soós János, Orszáczky Miklós, Póka Egon és a többi szeretett, eltávozott kollégám.
Melyik kor jön ki aztán „győztesen”?
Mindig is érdekelt, mi van a világban, de igazából csak a saját hazámat ismerem jól. Rettenetesen nem tetszik, ami itt van, és ez nem politikai hovatartozás kérdése, dehogy! A Facebook, a kommentek, a migránsok, a pártok, a gyűlölködés – annak néztem utána ebben a darabban vagy mesében, hogy ez vajon milyen volt régen. Sok szereplő jeleníti meg azt a kort, Hordó főapát, a herceg, a hercegné, Lomha Lola, a kurva, bohóc, lókupec... Kilenc bábu van, és egy zseniális bábszínész, Majoros Ágnes, illetve egy káprázatos táncművész, Cserháti Gergő játszik velük. Látta a bábokat?
Még csak egyet, a Hobót.
Botrány, ahogy kinéznek. (Hobó szótárában a botrány azt jelenti, hogy valami nagyon jól néz ki – a szerk.) Ha meglátom Hordó főapátot, végem van. Vigyáznom kell, hogy ne kapjak röhögőgörcsöt, miközben a művészetemet adom elő, mert az nekem van. Ugyanis – mint tudja – előadóművész vagyok. De nem csak én vagyok az előtérben, sokszor elmegyek hátra a sötétbe, hogy a többieket lehessen látni, mert zseniális, amit csinálnak. Hét hatalmas doboz van, mindegyike egy-egy helyszín. Úgy érzem, akaratlanul olyasmibe nyúltam bele, amire nem számítottam. Ez sokkal több annál, mint hogy kurvákkal meg részeges papokkal röhögtetem a közönséget.
Miből gondolja ezt?
Van egy nem verbális atmoszférája a dolognak. Annak ellenére, hogy még csak a próbák zajlanak, a daloknak van egy ilyen hatása. Látom azokon, akik nézik. És közben megy az irtózatos ripacséria, tele van szexszel, bárcás kurvák, részeges lovagok... Van benne egy csomó irodalmi idézet, a mániáim... Érti ezt eddig?
Persze.
Szóljon, ha valamit nem ért. Hogy a régi és a mostani kor között állandóan érezhető legyen a kontraszt, a jelenetek között összekötő szövegek vannak, idézetek Villontól, Viszockijtól, József Attilától vagy valamelyik művemből, a Vadászatból vagy az Éjszakai Budapest bluesból: „Döglött hely a nagy művészkávéház, / Egy éve még innen is kirúgtak, / A pincér fideszes, tiszás vagy DK-s, / A vécés néni vajon mit tudhat?” Vagy a Másik Magyarországból: „Ki állította meg az órát? / Nehéz idők jönnek, / Másik Magyarország, / Félek tőled.”
A záródal vagy epilógus, a Mit hagyok rád: „Bár még van otthonom, családom, barátom, / de az én hazám nem az én országom. / Tudom, hogy vesztegel, nem fogom feladni, / próbáljunk meg együtt valahogy megmaradni.” De ez nem a politikáról szól, hanem a világ romlásáról.
Tehát nagyon is foglalkoztatja a világ.
Abszolút. De szörnyű, hogy milyen mennyiségű hazugság kering összevissza. A beregszászi barátaim nem tudnak hazamenni a saját hazájukba, mert ott gyilkolják egymást. Ám azt, hogy igazából mi történik, nem tudom, mert nem hiszem el, amit írnak.
Ezt a háborút itt, a Nemzeti Színházban a kárpátaljai színészekkel különösen a bőrünkön érezzük.
Hogyne, persze.
És ahogy ők nem tudnak hazamenni, most innen sem lehet átmenni.
Engem foglalkoztat, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik iránt szeretetet érzek, vagy akik elfogadnak, és néha többre tartanak annál, mint amit én gondolok magamról. Sokat játszottam, ameddig lehetett, mindenhol. Most is készülök egy hazai és határon túli turnéra. A Hobo 80 előadást szeretném elvinni Szlovákiába, a Partiumba, Erdélybe meg a Vajdaságba, és ide el is tudom. De Beregszászra vagy Munkácsra már nem, pedig jó lenne, ha örömet szerezhetnék nekik. A rendszerváltás óta csupán egyetlen politikai megmozdulásban vettem részt, amikor a Gyurcsány-kormány megtagadta a határon túliaktól az állampolgárságot.
A Medvevára című darab kulcsmondata: „Próbáljunk meg együtt valahogy megmaradni”. A legfontosabb szó az, hogy „együtt”. Ez az előadás torokszorítóan nehéz mondata. Nem tudom, hogyan tudom majd ezt elénekelni, nem vagyok képzett színész, nem tudom, és nem is akarom elrejteni magam valamilyen álarc mögé.
A két kor összehasonlításából levonható valami következtetés?
A darabból kiderül, hogy azok, akik akkor irányították az életet, mind újjászületnek, újra és újra. Ez az egyik refrén: „Pallosjog, inkvizíció, / akárcsak évszázadok múlva / KGB, ÁVH, Gestapo, / mindegy, mikor, de eljön újra.”
Mindenki érti vajon ezeket utalásokat?
A szövegek önkéntelenül buktak ki belőlem, és pont így. Nem volt öncenzúra. Arra építem a karrieremet – ami nincs –, hogy az emberek nem hülyék, és ez bejött. Előfordulhat, hogy valaki nem ismeri Baksát vagy Pilinszkyt, és még számtalan mitológiai, irodalmi, történelmi szereplő is van. Például Raszputyin. Az is lehet, hogy a fiatalabb nemzedékek sokukat nem ismerik, de ezt nem vehetem tekintetbe. Nem redukálom a mondanivalómat vagy a szókincsemet azért, hogy mindenki megértsen. Bár elsősorban bluesénekesnek tartom magam, ennek ellenére nem akarom követni a magyar popzene szellemi színvonalát, mert sose tartoztam oda.
Az utamat követő közönségnek nem kell megmagyaráznom, hogy Richelieu bíboros A három testőrből van, Otto Katz a Svejkből, Harangláb, a fondorlatos egyházfi meg A helység kalapácsából. Az emberek érteni fogják, mit jelent ez: „Tastemír aga, tatár urológus, / pénzügyminiszter, cseh asztrológus, / spanyol torreádor, görög filozófus, / olasz színtársulat, – jesszus – szovjet teológus!”
Ez olyan, mint egy panoptikum, és mintha összegezné mindazt, amit a világról gondol.
Lehet, hogy így van, de ez nem tudatos. Ne fogja rám, hogy „a művész összefoglalja...”
Megjelenik minden, amit fontosnak tart.
Nem tudok erre válaszolni, majd írja meg, ahogy szeretné. Nehogy most ezen gondolkodnom kelljen. De az előadás elején felsorolom, hogy milyen pártok vannak 2024-ben: „...totális, fatális, maximális, feudális, kapitális, radikális, szociális, triviális, brutális, morális, orális, vaginális és anális.” Ez jól hangzik, de inkább humoros, mint amennyire fontos.
Sok éve dolgozik a Nemzeti Színházban, amely körül időről időre villámok is csapkodnak.
És még fognak is.
Hogyan éli ezt meg?
A Tanácsköztársaság bukása óta dolgozom Vidnyánszky Attilával, akkor még szó nem volt arról, hogy ő Beregszászról idejön. Nem beszélve azokról a pozíciókról, amiket ő azóta betölt, de ez az ő dolga. Eddig 17 bemutatóm volt vele, ami több mint 1500 előadást jelent. A József Attila-est huszadik éve megy, csak ezt 570-szer játszottam.
A Hé, Magyar Joe! című darabban, de akár a Medvevárában is a jelenlegi Magyarországra vonatkozó kritikák vannak. Vagy ott a Circus Hungaricus, ami miatt megfenyegettek, hogy fogjam be a pofámat, mert az egyik akkori vezető politikus magára értette Cipolla lovagot. Voltak nagyon kínos üzenetek meg négyszemközti fenyegetések. De dolgoztam Ascher Tamással, Kiss Csabával, Valló Péterrel is. Közös munkáinkban kemény dolgok voltak az akkor regnáló hatalommal szemben, ám egyikük sem szólt bele, mit írjak, vagy melyik verset hogyan mondjam. Ha cenzúrázni akartak volna, kiszálltam volna.
Pár éve azt is olvastam, hogy NER-lovag vagyok, de ezt azok mondják, akik soha semmit nem láttak-hallottak-olvastak tőlem.
Amikor Jordán Tamás rendezésében a Katona József Színházban játszottam, akkor az volt a baj. Mindig volt és lesz is ilyen. De ők nem ismerik az Új Magyarország című számot, a Térdig a szarban című könyvet vagy a Hobo Rádiót. Fogalmuk nincs, mit csinálok, de nem veszik be, hogy nem állok közéjük.
Tizenkét éve dolgozom a Nemzeti Színházban, azt csinálom, amit én találok ki, és erre mindig lehetőséget is kapok. Soha egyetlen egy szó nem ért, hogy ezt ne mondjam, mert nem illik ide. Hogyan élem meg? Olyat is mondtak rám, hogy fasiszta színházban játszom, és kérdezték, nem félek-e. Amit mondtam nekik, az nem tűri a nyomdafestéket.
Miért nem áll egyik oldalra sem?
Miért kellene valamelyik párt zászlaja alatt játszani? Felléptem a Katonában, az Új Színházban, a Radnótiban, Miskolcon, Békéscsabán, Debrecenben és most a Nemzetiben. Mindegyiket a hatalom tartotta és tartja fenn. Ne menjek művelődési házba játszani, mert az egyik fideszes, a másik meg nem az? Vagy ne lépjek fel a Budapest Arénában, mert az igazgatója talán macska- vagy kutyabarát? Hogy van ez?
Arra soha nem gondolt, hogy külföldön próbál szerencsét?
Ha még belefér, szeretnék egy könyvet, egy dokumentumfilmet, egy lemezt és egy előadást arról, hogy miért maradtam itt, a hazámban. Ez még hátravan.
Még ma is főleg olyan embereknek játszom, akik évtizedek óta a szó szoros értelmében eltartanak. Belőlük élek, az ő több évtizedes érdeklődésük tette és teszi lehetővé, hogy ne kelljen beállnom sehová. Nem azt mondom, hogy ebben a gyűlölködő országban ez könnyen megy, de azt se értem, miért jutottunk ide. Kapok száz kommentet a fellépésekről azoktól, akik szeretnek, és akiknek ez erőt ad, amit nem értek, mert nem azért csinálom, hogy másoknak erőt adjak.
És akkor valamelyik elkezdi, hogy az apám kommunista vezető volt. Igen, de azt nem teszi hozzá, hogy a II. világháborúban ő volt a néhány magyar partizán közül az egyik, aki megmentett egy csomó embert, és akkor lett kommunista, amikor még senki sem volt az, és haláláig az maradt. De ez az ő dolga, ahogy most lehetne azt mondani, hogy Vidnyánszky miért vállal művészi-politikai funkciókat, amiből óriási balhék vannak, miért húzza magára a gyűlöletet? De ez meg az ő dolga. Ezt az iskolát én kijártam.
Három nagy mogul van a Nemzeti Színházban, Vidnyánszky, Hobo és Cserhalmi György, utóbbi most látványosan összerúgta a port az igazgatóval.
Hogy mogul lennék? Ezt még nem mondták rám, de nagyon jólesik. Azt, hogy ők miért vesztek össze, nem tudom, tehát nem azért nem válaszolok, mert nem akarok, hanem mert nem értem és nem is akarom érteni. Cserhalmi Gyurit 1968 óta ismerem, Vidnyánszkyt meg 1998 óta. Nem akármilyen művészek.
Vidnyánszky Attila fontos szerepet tölt be a karrierjében is.
Volt, hogy tizennégyezer ember előtt koncerteztem a Budapest Arénában, majd pár napra rá elmentem a Déryné Program felkérésére Nagymarosra, ahol csak nagyon kevesen voltak az előadáson. József Attila-verseket mondtam olyan embereknek, akiket a XX. meg a XXI. század is kifosztott. Ott ült a szegény, egyszerű néni otthonkában meg a gumicsizmás öregember, és csillogó szemmel hallgatták József Attilát. Az előadás végén hátat kellett fordítanom, mert a könnyeim folytak, hogy ezeknek az embereknek mondhattam verseket, akik lehet, hogy nem is jártak iskolába nyolc osztályon túl. És a Déryné Programot Vidnyánszky találta ki. Sokszor találkozom a Nemzeti Színházban iskolás gyerekekkel, akiket vidékről hoznak ide, mert egyébként az életben nem jöhetnének el ide. Vannak, akiknek ez nem tetszik, de miért baj ez?
Szerintem nem baj.
Ez a baj ezzel az egész országgal. Meghallgatom egyik kollégám dalát a YouTube-on, és akkor elkezdik kommentelni: Hú, ez milyen jó, ezt meghallgatjuk. Aztán valaki megjegyzi, hogy ez vagy az jobb volt, és a következő pillanatban már rohadt barom lesz vagy büdös bunkó. Honnan kerül ez elő? Vagy tíz éve azt mertem mondani, hogy a Kádár-korszakban nem volt ilyen gyűlölet, erre azt írta valaki, hogy én a Kádár-korszakot jobban szeretem, mint a mait.
Nyolcvanéves lesz februárban...
Nem érzem azt, hogy nyolcvanéves lennék, még azt sem tudom, hány éves vagyok.
Nem hiszem, hogy nem érzi, hány éves.
Csak a térdeim miatt, de hát 22 évig kosárlabdáztam.
De honnan veszi a motivációt, hogy reggel fölkeljen és elinduljon?
Éjjel megjövök, reggel valahogy összeszedem magam, kimegyek, és látok három gyönyörű nőt, a feleségemet és a két lányomat. És megváltozik minden. Mert gyönyörűek, és azt is látom-érzem, hogy szeretnek. 53 éves koromban született a kisebbik lányom, aki azóta bearanyozza az életemet. Ezért bírom a gyűrődést. Ebbe kapaszkodok bele, nem beszélve a közönségről. Meséltem már a kórházas történetet?
Nekem még nem.
2016-ban Berettyóújfalun játszottam József Attilát. Vége lett az előadásnak, odajött egy férfi, hogy mondjak fel egy József Attila-verset a telefonjára. Kedvesen nemet mondtam. Bementem az öltözőbe, kezdtem átöltözni, erre bejött a pasas, és megismételte a kérését. Ránéztem és kiküldtem. Pakoltam tovább, erre újra megjelent, keservesen zokogva. Végül nagy nehezen kinyögte, hogy a menyasszonya halálos betegen fekszik a kórházban, és azt szeretné, ha életében még egyszer hallhatná, ahogy József Attila-verset mondok. Magamhoz húztam az embert, és elmondtam az Ódát. Később jelentkezett, hogy meghalt a menyasszonya, de még időben eljutott hozzá a vers.
Sokat jelent az embereknek, amit csinál. Ez jó érzés lehet.
Úgy úsztam meg ezeket az évtizedeket, hogy nem magammal foglalkoztam, hanem azzal, amit szeretek. Most éppen beledöglök a Medvevárába, amíg megtanulom a 18 dal szerkezeteit és a szövegeket, amiket írtam. Folyton megpróbáltam reagálni a világra, de ez semmit sem ért, mert az csak még szarabb lett. De ma is sokan írják a leveleket, hogy a munkáim mennyit segítettek nekik. Nem tudom. Csak az biztos, hogy nem beszélek mellé.
Közben film is készül a monumentális életművéről, egy zenés road movie.
Jaj. Mit akar ezzel a filmmel?
Kérdezni: az fog lejönni belőle, amit el akar mondani a világról?
Ma még nem tudom, mi jön majd le. Fölvettek már velem három részletben legalább tizenhét órányi interjút. Azt kértem, hogy a film arról szóljon, amit csinálok, vagy arról, ami nekem fontos. Persze, ők engem akarnak a fókuszba állítani.
Még 1985-ben megírtam, hogy szelep vagyok az ország fenekén. Tudtam, hogy ezt azért csinálhatom, hogy elmondhassák: az akkori, „demokratikus” szocializmusban ilyen is van, mint a Hobo. A Kopaszkutyát betiltották, a Vadászatot Aczél György cenzúrázta. Mondhatnám én is, hogy üldöztek, de a Kádár-korszakban megjelent hét vagy nyolc nagylemezem, a Kexnek, Orszáczkynak vagy a Syriusnak meg egy se.
Február 15-én pedig a Papp László Budapest Sportarénában lép fel: a koncerten keresztmetszetet ad a munkásságáról?
Nincs nosztalgiám, ezt a Best of Hobo dolgot nem akarom. Több új szám is lesz.
Hiába nem érzi magát 80 évesnek, kiállni az Arénába megterhelő lehet.
Nem az, hiszen azt csinálod, amit szeretsz. Tudom, hogy akik odajönnek, azoknak a könyökükön jön ki a Hajtók dala vagy a Másik Magyarország, de most is le fogok nyomni néhány régi számot, és mivel évtizedek óta elviselnek, benyomok pár újat, hátha ezt is kibírják.
(Borítókép: Földes László Hobo 2025. január 16-án. Fotó: Németh Kata / Index)