Kyle MacLachlan nem csupán Lynch egyik kedvenc színésze volt, de évtizedek óta a barátja is. Az első filmes szerepét MacLachlan a Lynch által rendezett 1984-es Dűnében kapta, ő alakíthatta a messiássá váló Paul Atreides herceget. Majd Lynch felkérte az 1986-os Kék bársony egyik főszerepére is. A legtöbben azonban a rendező talán legismertebb munkájából, a Twin Peaksből (1990–1991) ismerhetik, amelyben ő játszotta Dale Cooper ügynököt. MacLachlan természetesen a 2017-es folytatásból sem maradhatott ki.

Értették a titkos nyelvét

A színész a The New York Times oldalán megjelent Hogyan talált fel engem David Lynch című cikkében azt írta: nem mindig értette, amit együtt csináltak a rendezővel, olykor mintha csak ráérzett volna, „aztán mint egy fuvallat, elszállt”. De szerinte nem ez a fontos. Lynch ékesszóló volt, briliáns író, de nem feltétlenül a szavak embere, persze nem is akarta elmagyarázni a munkáit, mert az ellentétesnek tűnt számára az elkészítésük értelmével.

„Ültem mellette interjúkon és panelbeszélgetéseken, és láttam, hogyan küzd a kérdésekkel, amelyek arra vonatkoztak, hogy mi mit jelent. Gyakran késztetést éreztem, hogy átvegyem a stafétát, és addig beszéljek, amíg a kérdező nem lép tovább” – írta MacLachlan, hozzátéve, hogy Lynch azt szerette volna, ha az emberek maguk fedezik fel a munkáját, és azt veszik ki belőle, amit szeretnének.

„Ha a szavak elegek lennének, miért áldozott volna erőt, időt és dollármilliókat a munkáira?” – tette fel a kérdést MacLachlan.

A színész arról is írt, hogy Lynch nem bízott a szavakban, ezért egyedi, sajátos módját alkalmazta annak, hogy a színészekkel megértesse magát, és talán pont ezért is szeretett mindig ugyanazokkal dolgozni, mint például vele, Laura Dernnel (Inland Empire), Jack Nance-szel (Az elefántember), Harry Dean Stantonnal (Veszett a világ), illetve Naomi Wattsszal (Mulholland Drive).

„Értettük a titkos nyelvét” – fogalmazott MacLachlan, majd így folytatta:

Mivel David és én nagyjából hasonlóan néztünk ki, hasonló gyerekkorunk és északnyugati gyökereink voltak, szerintem természetesnek találta, hogy rajtam keresztül vezeti át az ötleteit. Néha úgy gondoltam, én az elméje teremtménye vagyok. Nem csak úgy értem, hogy Jeffrey Beaumont vagy Dale Cooper különleges ügynök David Lynch teremtményei. Úgy értem, hogy Kyle MacLachlan is. Ez a verzióm nélküle nem létezik.

Ami a titkos nyelvet illeti, Lynch például olyan rendezői utasításokat adott a színésznek, mint hogy „több szél” vagy „gondolj Elvisre”.

Máskor, egy felvétel után mellém állt, és egyszerűen csak ugyanabba az irányba néztünk, a távolba, és valahogy – nem tudom elmagyarázni – ebben a csendes térben együtt léteztünk. Értettem őt. Tudtam, mit akar, és tudta, hogy tudom. Hogyan lehetne szavakkal visszaadni egy ilyen élményt?

Vonzotta a misztérium

MacLachlan a cikkében emlékeztetett rá, hogy Lynch nem csak filmkészítő volt, hanem festő, zenész, szobrász és vizuális művész. Mindezek pedig szavak nélküli médiumok.

Amikor a nyelven kívül vagy, az érzések, a tudattalan, a hullámok birodalmában vagy. Ez volt David világa. Másoknak, a hallgatóknak, a közönségnek, a vonal másik végének is volt tere, hogy hozzanak valamit magukból. David számára fontos volt, amit gondolsz. Nekünk, a színészeinek nem akart egyértelmű iránymutatást adni, mert művészként látott minket, és tudta, hogy az odajutás folyamata is a művészet része. Ugyanígy volt a közönségével. Értékelt benneteket mint különleges egyéneket, hogy úgy értsétek, ahogy szeretnétek. Vonzotta a misztérium, mert párbeszédként értelmezte – különbségek, értelmezések, perspektívák ütközéseként. Nem egy üzenetként, amit egy mindentudó forrás küld le. A misztérium teret ad más embereknek is. Ez kétirányú kommunikáció

– fejtette ki MacLachlan.

Azt is írta, hogy amikor Lynch gyerek volt, az anyja nem engedte, hogy kifestőkönyveket használjon, mert úgy vélte, azok korlátoznák a kreativitását.

Úgy gondolok erre, mint David Lynch eredettörténetére. Egy vonalak nélküli világot kapott, és elkezdte felépíteni a sajátját. Életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy bekerülhettem e vonalak közé.

MacLachlan mindent Lynchnek köszönhet, és szerinte amikor együtt dolgoztak, akkor ő volt a képernyőn a rendező avatárja:

De ő is ilyen volt nekem. Egy lebegő jelenlét a vállamon, aki azt mondta nekem, hogy meg tudom csinálni. Hajlandó voltam követni őt bárhová, mert az egésznek az volt a lényege, hogy csatlakozzunk hozzá a felfedezés, a közös keresés és megtalálás útján. Kiléptem az ismeretlenbe, mert tudtam, hogy David ott lebegett velem.

MacLachlan azzal zárta cikkét, hogy Lynch, aki hiányozni fog, az ő és mindannyiunk világát egyszerre tette csodálatossá, illetve furcsává. A David Lynchről szóló cikkünket itt olvashatja el.