2024 egyik legpozitívabb értékeléseket bezsebelő könyve minden bizonnyal Meg Shaffer The Wishing Game – Kívánságok játéka című regénye volt. Az elsősorban fiatal nőknek szóló kötet tarolt a BookTokon, és a legnépszerűbb könyves platform, a Goodreads népét is meggyőzte. A regény nemrég magyarul is megjelent Gabányi Réka Rebeka fordításában, a Könyvmolyképző Kiadó Kft. gondozásában.
Soha nem voltam a fiatal felnőtteknek szóló könyvek szerelmese, de azon kaptam magam, hogy Meg Shaffer The Wishing Game című regénye szinte azonnal beszippantott. Persze amikor évekkel ezelőtt – még az angol verziót – kinéztem magamnak, nem tudtam, hogy young adult könyv lesz. Ha tudom, talán neki sem állok. A fülszöveg azonban tetszett, és mivel nagy rajongója voltam Carlos Ruiz Zafón az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatának, úgy gondoltam, ez a kötet is valami hasonló élménnyel kecsegtet majd. Tévedtem. Amennyire szerettem az elején, úgy vesztettem el a rajongásomat a végére.
Bár nem valódi fantasy, mégis a The Wishing Game valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan okból erősen a fantasztikus irodalom felé tendál. Zafón remekműveihez hasonlóan a központi motívum ebben a könyvben is – nos a könyvek. Pontosabban egy könyv, a Kívánság az Órák szigetéért, amelyből egyetlen, dollármilliókat érő példány létezik a világon, a sztori hősei pedig ezért a kötetért mérik össze tudásukat.
A koncepció egyszerű: négy felnőtt versenyez egy furcsa szigeten a becses könyvért, miközben a megnyerendő kötet szerzője (Jack Masterson) és grafikusa (Hugo Reese) igyekszik segíteni vagy éppen nehezíteni a dolgukat. A karaktereket más és más motiválja a győzelemben, de egyedül a főhős, Lucy Hart háttértörténetét és indítékait ismerjük meg részletesen. A fiatal tanársegéd egy elárvult kisfiú örökbefogadásán dolgozik, de életkörülményei nem éppen ideálisak ahhoz, hogy magához vegye Christophert. A győzelem azonban mindent megváltoztathat; kérdés, sikerül-e megszereznie a hőn áhított könyvet.
Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy Lucy kiemelt figyelmet kap a sztoriban, a három másik versenyző csak mellékszereplőként fűszerezi meg a történetet. A négy játékos már jól ismeri a Kívánság az Órák szigetéért titokzatos szerzőjét, Jack Mastersont, ő ugyanis a valaha volt legnépszerűbb gyerekkönyvszerző, aki több tucat bestsellert dobott piacra. Az író varázslatos mesevilága, az Órák szigete a négy versenyző gyerekkori mentsvára volt, és látszólag felnőttként is kötődnek a fantasztikus helyszínhez.
Az előzmények fényében alig várjuk, hogy elkezdődjön a játék, a harc a könyvért, ám a vetélkedő nagyjából a regény felénél jön csak be a képbe. A szerző mindössze néhány játékot ismertet részletesen, így az az érzésünk támadhat, hogy a beharangozott versenyről esik a legkevesebb szó a könyvben.
A játékok helyett Meg Shaffer az érzelmi traumák kifejtésére helyezte a hangsúlyt,
a regény mondandója pedig leginkább az, hogy küzdjünk az álmainkért, és soha ne adjuk fel. Még akkor sem, ha a vágyaink lehetetlennek tűnnek. És bár ezek alapján azt gondolnánk, igen, ez valóban felnőtteknek szóló téma, a könyv mégis olyan, mint egy gyerekkönyv, csak éppen nem gyerekeknek való dolgokkal teleszórva.
Lucy karaktere egyszerre szánni való és kellemetlen. A fiatal nő folyamatosan saját gyerekkori traumáival takarózik, elsősorban beteg nővérét okolja azért, hogy a szülei levegőnek nézték, és „defektes” felnőtt lett. A testvérek között levő feszültség zsigeri gyűlölet, semmint a szerző által megmagyarázott és kifejtett konfliktus. Bár Shaffer a kettejük kapcsolatát illetően a könyv végén igyekszik valamiféle lezárást adni, a megoldás elsietettnek és randomnak hat.
Lucy negativitásánál azonban zavaróbb, hogy annyira megszállottan rajong a hétéves, örökbefogadásra váró Christopherért, hogy az már beteges, az imádat néha már visszatetszést kelthet az olvasóban. Mi több, a gyerekkönyvek írója, Jack Masterson is hasonlóan furcsán kötődik a kicsikhez. A könyvből kiderül, hogy gyerekek „milliói” írnak neki levelet nap mint nap arról, hogy milyen nehéz az életük, a szerző válaszai pedig eléggé… kellemetlenek.
A mellékszereplőkhöz hasonlóan a Masterson karaktere sincs részletesen kifejtve, mindössze annyit tudunk róla, hogy saját gyereke nincs, ifjú olvasóit azonban amolyan pótapaként istápolja. Hugo Reese, a grafikus háttérről némileg többet tudunk, Shaffer ugyanis leírja, hogyan került a fiatal festő a rejtélyes író műhelyébe.
Egyedül tehát Lucy és Hugo karakteréről van némi fogalmunk. Már a történet elején sejtjük, hogy a főhős és a grafikus között fellángol a tűz, ám a romantikus szál azért furcsa, mert a pár akkor találkozott először, amikor a lány csupán tizenhárom volt, a férfi pedig már a húszas évei közepén járt. Lucy ráadásul korábban egy bántalmazó kapcsolatban élt egy nála jóval idősebb pasassal, amit szintén kifejtenek a regényben.
Nem akarunk belelátni dolgokat a regénybe, lehet, hogy csak a paranoia szól belőlünk, de amikor a pedofília szó megjelenik a történetben, már nem tudunk elvonatkoztatni a fent leírtakról.
És látszólag több korábbi olvasó sem, akik a közösségi médiában adtak hangot aggályaiknak.
Ha ezektől a negatívumoktól eltekintünk, a könyv erőssége, hogy minden hibájával együtt olvastatja magát, és valamiért alig tudtuk letenni. A narráció még annak ellenére is viszi magával az olvasót, hogy a történet nem a legegyedibb, a szövegek egyszerűek, és a karakterek közötti interakció is erőltetett és/vagy kínos. Talán csak azért kapott ilyen jó értékeléseket, mert a The Wishing Game története végtére is olyan, mint egy viharfelhő: nedves, zavaros és borús, az eső után azonban kisüt a nap, és minden virágba borul.
Csak ne legyen az olvasó paranoiás!
Meg Shaffer: The Wishing Game – Kívánságok játéka
Könyvmolyképző Kiadó Kft., 2024
Fordította: Gabányi Réka Rebeka
380 oldal