Fürjesi Csaba képzőművész tárlata az újra, szokatlanra, sőt meghökkentőre mindig fogékony The Space Contemporary Art Gallery nevű Hattyú utcai kiállítótérben különleges látványosság. Az ember magától nem is tudná kibogozni, mi az, amit lát, mert annyira sokdimenziós a látvány. Persze ha kéznél van a művész, akkor az újságíró dolga is könnyebb.
Bérczi Linda, a Hattyú utcai The Space Contemporary Art Gallery tulajdonosa, egyszersmind művészeti vezetője nem szereti a sablonos, „tizenkettő egy tucat” jellegű kiállításokat. Ezúttal sem ilyet gründolt, amikor Fürjesi Csaba, a hazai képzőművészeti szcéna különleges, a maga nemében egyedülálló alakjának tárlatát állította össze.
Fürjesi Csaba sokoldalú, kísérletező kedvű képzőművész; festészet, fotográfia és installációk mellett intenzíven foglalkozik grafikai eljárásokkal, a magasnyomási technikák kiterjesztésének lehetőségével és a grafikai technikák kombinációival. Az általa kifejlesztett „multitypia” grafikai eljárásért több díjat is kapott, többek között a Slavi Soucek grafikai és a Citè des Arts párizsi ösztöndíjat 2020-ban.
A multitypia lényegében hagyományos síknyomás, nyomtatott grafikai eljárás rézkarcprésen, aminek az általam használt dimenziója jóval nagyobb, két és félszer másfél méteres – magyarázta az Indexnek a művész. – Ez lehetőséget ad arra, hogy egy időben nagyobb kompozíciós felületen dolgozzak. Hasonló ez a technika a linó- vagy a fametszethez. Magasnyomásról van szó, de a nyomtatáskor egy formázott, előrerajzolt sablonnal kiszedek a felületen bizonyos részeket, és ide kevesebb festék kerül.
Ezzel Fürjesi el tudja érni azt, hogy lényegében a linómetszettől vagy a fametszettől eltérően ne egy fekete-fehér kontrasztra redukálódjon a kép, hanem háromdimenziós térhatás jöjjön létre.
Rendkívül munkaigényes ez az eljárás, fel kell ragasztani a sablonokat, megszámozni, majd időben egymás után eltávolítani azokat. Ez adja azt a technikai hátteret, ami irányíthatóvá válik a nyomtatások között. Nagyon kontrollált, rendezett ez a folyamat, előre kell gondolkodni, pontosabban visszafelé, mert a legkevesebb festék kerül fel legutoljára. Kicsit olyan ez, mint az akvatinta, magyarul a foltmarás a rézkarcon, mert ott is lefedem a maratott felületet, hogy az ne nőjön tovább. Tehát fázisokból áll a folyamat.
Amikor felteszem a kérdést, hogy dolgozik-e még valaki Magyarországon ezzel az eljárással, rövid szünet után a következő választ kapom:
Magyarországon? Nem ismerek ilyet az egész világon, de persze nem zárom ki, hogy valahol, Laoszban vagy Naurun ne alkalmazna valaki hasonló technikát. Rendszeresen felkérnek tanfolyamok tartására, sőt májusban megjelenik egy könyvem erről a multitypia technikáról. Ebben bemutatom magát a technológiát, illetve azokat a munkáimat, amelyek ezzel készültek. Kicsit olyan ez, mint a codex rescriptus, amely technikával a középkorban a kódexírók írták papirusztekercsekre a kódexeket. Kikaparták, majd újraírták. De nem tudták teljesen kikaparni, ezért az alatta lévő réteg átütött, és többdimenziós hatást keltett.
Fürjesi az alkotásaiban a konkrét idő és a relatív időérzékelés kérdése között egyensúlyoz. Kiszakítja a megszokott objektumokat és sémákat eredeti kontextusukból, az idő lelassul és kitágul, a világ egy pillanatra megáll, a valóság és a fikció pedig összeolvad. Az azonos témájú szuverén művei különböző formákban egymás mellé helyezve egyfajta intellektuálisan harmonizáló bricolage-ként jelennek meg a kiállítótérben, többdimenziós érzetet keltve.
Az 53 éves művész bő évtizede foglalkozik munkáiban az idő és a létezés alapkérdéseivel.
Alkotásai e téren összeálló gondolatainak vizuális lenyomatai. Ami pedig a megjelenítésüket illeti, nem mindennapi anyaghasználatával és a különféle felületek együttes alkalmazásával szinte odaszegezi a látogatók figyelmét.
A napokban megnyílt és február közepéig nyitva tartó, A felejtés határai című kiállítás olyan szuverén alkotásokból áll, ahol a szubjektív idő és a felejtés kapcsolatának vizsgálata képi elemekkel, egy-egy epizód vagy élethelyzet stációszerű felidézésével történik. Az egyéni emlékezetünkben fellelhető emlékek mértéke szerint azonosulunk a kiállított munkák által mutatott emlékhatásokkal.
A felejtésnek Fürjesinél nem az élettani hatásvizsgálata a fontos, hanem inkább egy tudatalatti személyes referencia, szinte egy emlékdoboz pillanatnyi felnyitásának az élménye.
Fürjesi önelemzésre, önvizsgálatra – manapság divatos kifejezéssel önreflexióra – késztető alkotásai annyira igazítanak el minket, hogy az általuk keletkező hatásokat magunkban párhuzamba állítsuk a saját referenciánkban felidézhető egykori benyomásokkal. Ezzel a lehető legtöbbet és legjobbat hozza ki belőlük: megnyitja az ajtót, hogy új narratívák jöjjenek létre a nézők és az alkotások között, valamint meghív minket, hogy kísérjük végig a művész utazását téren és időn keresztül.
Konceptuális alkotásaiban kiváltképp hangsúlyos az anyaghasználat, a különféle alapfelületek együttes alkalmazása. (Például a „vintage” liszteszsák vagy a torok orvosi vizsgálatához szükséges, a pandémia időszakából olyannyira ismerős spatula, egy 1884-es párizsi divatlap szabásmintája, konyhai sütőpapír, régi térképek.) A kiindulási anyagok sajátos fizikai és szimbolikus jelentése felől nézve a kilépés a sík műalkotások kereteiből, és az installációk felé történő elmozdulás valójában logikus következmény.
Tényleg semmi máshoz nem hasonlítható, unikális világ Fürjesi Csaba külön bejáratú univerzuma, amely már-már arra ingerli a látogatót, hogy kérjen hozzá egy olyan háromdimenziós szemüveget, amit nem is olyan régen használtunk a térhatású filmeket bemutató mozikban.
A kiállítás egy hónapig, azaz 2025. február 14-ig lesz látható a The Space Contemporary Art Galleryben.
(Borítókép: Fürjesi Csaba. Fotó: Egressy Orsolya)