A budapesti képzőművészeti élet nagy eseménye a Lengyel Intézetben kedden megnyílt Tamara Lempicka-kiállítás, ezzel a hangzatos címmel: Az art deco királynője. A megnyitón szétvetette a kiállítótermet a tömeg, és a nagy érdeklődés aligha csillapul a tárlat 2025. február 20-i zárásáig.
Azonnal tudtuk, hogy jó helyen járunk, amikor megközelítettük az Andrássy út és a Nagymező utca sarkát, ahol a Lengyel Intézetben kedd este megnyílt a Tamara de Lempicka (lengyelül helyesen: Łempicka, ahol az Ł-t az u és v hang között képzett félig magán-, félig mássalhangzónak ejtjük) festményeiből, jobban mondva a festmények nyomataiból, tablóiból rendezett kiállítás Az art deco királynője címmel. Az érdeklődők ugyanis az utcán álltak, mert nem fértek el az amúgy tágas kiállítóteremben.
Nem csoda; Lempicka napjaink legfelkapottabb képzőművészeinek egyike, a történelem első női sztárfestője, népszerűségben talán csak Frida Kahlo fogható hozzá. És mi az oka annak, hogy csak nyomatok, azaz reprodukciók jöttek el Varsóból a Nagymező utcába?
A magyarázat pofonegyszerű.
Lempicka hosszú művészi pályafutásának legtermékenyebb korszakában, a húszas és harmincas években Párizsban és az Egyesült Államokban élt és alkotott, festményeinek 99 százaléka Amerikában (244 vászon) és Franciaországban (164 kép) lelhető fel. 16 képe Svájcban van múzeumokban és magángyűjteményekben, többek között dúsgazdag hollywoodi sztárok, mint például Madonna, Jack Nicholson vagy Barbra Streisand tulajdonában. Lengyelországban csupán négy képe ismert, abból három magángyűjtőknél.
A másik magyarázat (bár nyilván anyagi okokból amúgy is lehetetlen lett volna az eredeti festményeket áthozni az óceánon), hogy jelenlegi is fut egy nagyszabású Lempicka-kiállítás San Franciscóban, hamarosan nyílik egy Houstonban, majd Kínában. Ezekkel képtelenség versenyezni, nekünk, magyaroknak maradtak a tablók meg Bordács Andrea esztéta/műkritikus lenyűgözően szuggesztív, a bedöglött mikrofon nélkül is a kiállítótermet betöltő hangzású előadása Lempickáról, miután Jaroslaw Bajaczyk, az intézet – a magyar nyelvet aranyosan törő – igazgatója megnyitotta az egy hónapig látogatható kiállítást.
Mielőtt belekezdenénk a kiállításon látható tablók és Lempicka élettörténetének ismertetésébe, tegyünk egy kis kitérőt a popkultúra területére. A tárlaton látható egyik legszebb és leghíresebb festmény, a La Musicienne (A muzsikus nő), amely Kék nő gitárral címmel is ismert, egy pillanatra felbukkan Madonna Vogue című, 1990-es számának videóklipjén, az első másodperc végén.
A klipet egyébként nem kisebb zseni, mint David Fincher (a Hetedik, a Social Network és a Harcosok klubja alkotója) rendezte. Bár a festményről hivatalosan nem tudott, hogy kinek a tulajdonában van, csak annyi információ nyilvános, hogy 2018 novemberében a Christie's aukcióján egy anonim licitáló 9 millió dollárért vásárolta meg.
Bordács Andrea szerint biztosra vehető, hogy a kép Madonnánál van...
A kiállítás megnyitójának volt egy mellékszála is, bemutatták és meg is lehetett vásárolni Grzegorz Musial Én, Tamara című életrajzi könyvét. A megnyitón találkozhattunk a szerkesztővel, Balogh Endrével és a fordító Mihályi Zsuzsával is, utóbbi egészen fantasztikus munkát végzett. Nem beszélünk lengyelül, nem tudhatjuk, milyen Grzegorz Musial írói stílusa, de azt látatlanban kijelenthetjük, a műfordítás minimum egyenértékű a lengyel eredetivel.
Szóval Lempicka. A lengyel Frida Kahlo – sok a párhuzam a két életsors között – élete tele van fantasztikus és máig kibogoz(hat)atlan rejtéllyel. Mindjárt ott a legelső kérdés: mikor született? Az egyik verzió szerint 1894-ben, a másik szerint 1898-ban. Bordács Andrea ez utóbbit fogadja el, és ha ez igaz, akkor a Szentpéterváron zsidó apától és lengyel anyától született Lempicka
16 évesen már feleségül ment a botrányosan jóképű varsói ügyvédhez,
Tadeusz Lempickihez, és 17 évesen már anya lett, megszületett a megannyi festményen megörökített Kizette. (Ezek közül a leghíresebb a Lengyel Intézetben is látható Kizette rózsaszínben.) Lempicka 14 éves volt, amikor egy szentpétervári bálon összeakadt a tekintete Lempickiével, és attól kezdve a sorsuk elrendeltetett...
Lempicka tízéves korától feste(gete)tt, előszeretettel másolta híres festők híres festményeit a Louvre-ban, kirobbanó tehetséggel. Kezdetben a klasszikus stílus volt a sajátja, nem kis mértékben itáliai utazásainak nyomán, a reneszánsz festők ugyanis nagy hatással voltak rá. De aztán beszippantotta a húszas évek zűrzavara, a hivatalosan 1925-től kibontakozó art deco, és a kubizmus is megérintette, nagyon is.
Az art deco királynőjének fénykora a húszas évekre esett. Amikor a német Dame magazin felkérésére 1929-ben megfestette ikonikus képét, az Önarckép zöld Bugattival címűt, egy csapásra világhíres lett. Magas áron keltek el festményei, milliomosoknak festett, többnyire portrékat. Ekkor már ő tartotta el a férjét, akit ki tudott szabadítani a bolsevikok fogságából. (1917-ben, röviddel az októberi forradalom kitörése után, az akkor még Oroszországhoz tartozó Varsóban a vöröskatonák megerőszakolták Lempickát, és attól kezdve a nő atavisztikus gyűlöletet táplált az oroszok/szovjetek iránt.)
Varsóból Norvégián keresztül először Párizsba emigrált, majd a nácizmus térhódításával egy időben átköltözött az Egyesült Államokba.
A párizsi évek alapvetően meghatározták Lempicka világlátását, életfelfogását. A húszas, harmincas évek zűrzavarában semmi se az volt, aminek látszott. Még Lempicka zöld Bugattija sem.
A festőnőnek a valóságban sárga Renault-ja volt...
Párizsban semmi sem volt tilos, minden elfogadott volt: a kokain, az abszint, a mértéktelen szabadosság, a promiszkuitás, a biszexualitás – minden. És Lempicka nagy kanállal habzsolta az életet, de az élet is őt. Amikor állítólag összefeküdt Gabriele D'Annunzióval, a nála harminc évvel idősebb olasz költőóriással, egy paparazzo lefényképezte őket félreérthető pózban, és amikor másnap az egyik újság a címlapján hozta a fotót, Tadeusz, az amúgy gátlástalan nőcsábász férj berágott, és otthagyta a zokogó Lempickát.
Aki minden volt, csak jó anya nem. Kizette-et a nagynéni, Stefa és a dadus nevelte, cserébe Lempicka rengeteg képet festett látens módon imádott lányáról. A festőnő munkaalkoholista volt, messze földön híres/hírhedt kilencórás műszakjait csak egy-egy pohár pezsgővel, masszázzsal vagy fürdővel szakította meg, nem ritkán társasággal...
1923-tól egyre kapósabbak lettek a festményei, előbb kisebb galériákban állították ki azokat, majd 1924-ben már a Salon des Femmes Artistes Modernes-ben, Párizsban. 1925-ben pedig megnyílt a nagyszabású szólókiállítása Milánóban.
Lempicka szexuális ragadozó volt, mindenkit megszerzett, akit megkívánt, lett légyen az illető férfi vagy nő.
Modelljeit rendszerint az utcán szedte föl, sokszor utcalányok közül, például a „Beautiful Rafaelát” is. De megfestett milliomosokat is, akik közül többen a patrónusai, szeretői lettek. Különös menazsériájába olyan hírességek tartoztak, mint az olasz avantgard óriásai, Filippo Marinetti (akiből fasiszta lett), Jean Cocteau, Gertrude Stein és még sokan mások.
Miután szakított Tadeusszal, 1934-ben Amerikában összeházasodott egy magyar báróval, Diószeghi Kuffner Raoullal , akivel utóbbi haláláig együtt élt, előbb Beverly Hillsben, majd New Yorkban.
Közben szakadatlanul festett, de elrepült felette az idő, és átmenetileg kimentek a divatból a képei, hogy aztán a hatvanas-hetvenes évektől kezdve a Lempicka-festmények reneszánszukat éljék.
A festőnő élete utolsó éveiben, miközben képtelen volt megbékélni az öregedéssel, a mexikói Popocatépetl vulkán lábához költözött, Cuernavaca városába, ahol egy híres japán építész fényűző házat épített neki Tres Bambus (Három bambusz) néven. 1980. március 18-án-ban hunyt el, 82 (vagy 86...) éves korában, fantasztikus életművet hátrahagyva, jobbára amerikai és francia múzeumokban, magángyűjteményekben.
Halálos ágyánál ott volt egyetlen gyermeke, Kizette, akit egész életében elhanyagolt, aki azonban nem hagyta magára édesanyját élete utolsó pillanataiban, és fogta kihűlő kezét.
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)