A Demjén Ferenc zenéjére épülő Hogyan tudnék élni nélküled? című filmet már több mint 500 ezren látták a hazai mozikban. Ennek apropóján beszélgettünk az alkotás női főszereplőjével. Törőcsik Franciska kendőzetlenül beszélt sikerről, szépségről, elmúlásról és a rendezők visszaéléseiről.
Törőcsik Franciska az Indexnek adott interjújában többek között arról is beszélt, hogy
Azt a fülest kaptam, hogy a Hogyan tudnék élni nélküled? sikerével párhuzamosan a beérkezett szerelmes levelei száma is exponenciálisan nőtt.
Nem tudom, honnan hallotta ezt, nincs így. Nagyon sok kedves rajongói levelet kapok, de mindez a Dancing with the Stars műsornak is köszönhető, ami által úgy érzem, közelebb kerültem az emberekhez. Ezúttal nem színészként vettem részt egy produkcióban, itt jobban azon volt a hangsúly, hogy én ki vagyok. Korábban nagyon kényelmes volt, hogy bizonyos fokig az árnyékban maradhattam egy-egy szerep kapcsán. Egy tévéműsor esetében megnő az emberek érdeklődése, ami nagyon jólesik, de természetesen van negatív oldala is. Ugyanakkor rengeteg pozitív üzenet talál rám a közösségi médiában és a való életben is. Most már gyakrabban előfordul, hogy odajönnek hozzám az utcán. Összességében nagyon jó érzés, hogy sokaknak ennyi mindent adott a Hogyan tudnék élni nélküled?
Mennyi időt vesz el az alkotási folyamatoktól, hogy jelen legyen a közösségi médiában? A sztárok ma már folyamatosan kommunikálnak a rajongóikkal, ami meglehetősen megterhelő is lehet.
Egy világsztár esetében egy teljes csapat dolgozik az online jelenléten. Magyarországon erre nyilvánvalóan nincs lehetőség, és nem is alakult ki a klasszikus értelemben vett sztárkultusz. Azt látom, hogy a világban is visszaszorulóban van, ami talán nem is baj. Számos kollégám van, aki egyáltalán nem használja a közösségi felületeket, mert nem tartja önazonosnak. Be kell valljam, hogy én is csak egy bizonyos fokig érzem annak.
Az viszont örömet okoz, hogy a felületeimen a saját szavaimmal tudom kifejezni, amit szeretnék, mert a bulvármédiában olykor teljesen kitekert formában jelennek meg a hírek. A közösségi médiában való jelenlét ma már hozzátartozik a világhoz, lehet utálni, de az előnye is vitathatatlan, továbbá színészként szeretném tudni és érteni, mi és hogyan történik a világban, a tájékozódás hozzátartozik a szakmámhoz. De van, hogy besokallok a sok információtól, és tartok egy kis szünetet.
Próbálja kontroll alatt tartani?
Igen, próbálkozom.
Visszatérő jelenség, hogy ismert emberek reklámoznak is valamit a közösségi felületeiken.
Én is szoktam.
Mi alapján dönti el, hogy mit? Hol húzódik az influenszeri és a színészi lét közötti határ?
Akik színészekkel szeretnék népszerűsíteni a termékeiket Magyarországon, pontosan tudják, hogy egy színész nem fog olyan számokat produkálni, mint egy influenszer vagy például egy szélesebb körben ismert műsorvezető. De az a tapasztalatom, hogy a cégeknek is érdekében áll, hogy művészi értéket képviselő emberekkel is összefüggésbe hozható legyen a termékük. Akkor vállalok el ilyen jellegű felkérést, ha tudok azonosulni az adott márkával. Mindig alaposan megfontolom, milyen ügy vagy termék mögé állok oda, de ha igent mondok, akkor törekszem az üzenet egyedi és hiteles megfogalmazására. Viszont nem akarom, hogy minden posztom arról szóljon, épp mivel kenem magam.
Akkor nem is tart attól, hogy reklámfelületté válik. Lehetséges jó ügyek, jó termék, jó koncepció mögé is beállni, ráadásul még pénzt is keresni. De ebben azért az is benne van, hogy felhasználják az embert, a sikerét.
Vannak olyan esetek, amikor a márka és a színész egyszerre épül. George Clooney Nespresso-kampánya szerintem nem vett el a „clooney-ságából”, talán még hozzá is tett. Natalie Portmannek sem hiszem, hogy rosszat tett, hogy a Chanel arca lett! Daniel Craig is jó példa, aki nemrégiben egy vodkareklámban szerepelt, és újabb arcát ismerhették meg az emberek.
Azt hiszem, sejtem, mennyire jó érzés lehet, hogy ekkora siker lett a Hogyan tudnék élni nélküled?, amit már több mint 500 ezren láttak a hazai mozikban. De az ember a sikerektől is függővé válhat, arról pedig senki sem beszél, mi történik a siker után. Nincs önben ürességérzet a sikerek után? Ürességérzet, amit nem lehet mással betölteni, minthogy részt vesz egy újabb produkcióban.
Minden egyes munkámról összetetten gondolkodom. Már önmagában az is kérdés, mi számít sikernek: az, ami saját magad számára siker, vagy a nézők nagy többségének; vagy az, ami senkinek nem tetszik, csak egy olyan embernek, akinek nagyon fontos a véleménye számodra.
Mindig egészséges kritikával szemlélem az összes alakításomat, ez a földön tart, ezért nem félek egy mások által sikertelenebbnek titulált időszaktól.
A siker fogalma szubjektív, mindenben meg lehet találni, akárcsak a kudarcot. Nem érzem sikerfüggőnek magamat.
A Hogyan tudnék élni nélküled? című filmben nyújtott alakításával elégedett?
Mindig van, amit máshogy csinálnék, de ez így természetes, mert mindig szeretnék fejlődni abban, amit csinálok. Emellett értékelem azt, amit nem csinálnék máshogy.
Mekkora különbség van aközött, hogy szerzői vagy közönségfilmben játszik?
Nincsenek előítéleteim, jó filmekben szeretek játszani. A szerzői és a közönségfilmekre egyaránt érvényes, hogy lehetnek végül jók vagy rosszak.
Van olyan rendező, akit nem tudna visszautasítani?
Sosem tudok válaszolni a kedvences kérdésekre, de bárkivel szívesen dolgozom, ha jó a forgatókönyv és az alkotócsapat.
Nem tűnik túl válogatósnak.
Egyrészt nem sok színész válogathat, miközben nagyon sok szempontot kell figyelembe vennünk, amikor elvállalunk egy szerepet. Nincsenek előre lefektetett szabályaim, hogy mit vállalok el és mit nem, mindig az adott munkától függ.
Gondolom, az sem számít, hogy egy film állami támogatásból vagy nélküle készül. Pláne egy ilyen szélsőségesen átpolitizált térben.
Szomorú, hogy egy színésznek vagy bármilyen más alkotónak ezzel kell foglalkoznia, olyan jó lenne, ha a minőséget és a mondanivalót kellene csak szem előtt tartani. Elkeserítő, hogy olyan országban élünk, ami ennyire polarizálódott, ahol ennyire szélsőséges indulatok hajtják már az embereket, sok esetben joggal.
Bár ez a jelenség minden szakmát érint, de a színészek ott vannak a kirakatban, sokszor csatatérhangulat urALKODIK, AMINEK A MŰVÉSZEK ISSZÁK MEG A levét.
Ki tud maradni ebből, van megküzdési stratégiája?
Nem tudok. De nagyjából megtanultam kezelni a jelenséget. Talán ebben is segít majd az, hogy a jövőben szeretném jobban megtalálni a munka és a feltöltődés arányait, szeretném, ha több időm lenne magamra és a szeretteimre.
A közelmúltban beszélgettem egy barátommal, aki a színházi világban mozog. Kérdeztem tőle, hogy mit gondol erről meg arról a rendezőről. Választ nem igazán kaptam, de kisebb indulattal kijelentette, hogy ő egyre jobban furcsállja, hogy ha valaki rendezőnek áll, mert a rendezők uralkodni akarnak. Önnek is ilyen rossz a véleménye a rendezőkről?
Nem hiszem, hogy azért áll rendezőnek valaki, hogy basáskodhasson, hatalmat gyakorolhasson a színészek felett. Ideális esetben a rendező olyan, mint egy zenekar karmestere. A cél, hogy a legjobbat hozza ki a színészekből. Tény, hogy a filmes és a színházi életben is kialakult egy rendezőközpontú alkotási folyamat, amivel semmi baj nincs, ha a hatalommal nem történik visszaélés. Sajnos azonban sok a rossz példa az elmúlt időszakból, és bár többek között a metoo-mozgalom miatt is van előrelépés, még mindig hallunk rémhíreket.
Van még hova fejlődnünk.
Nekem alapvetően jók a tapasztalataim, de vannak kellemetlen élményeim is. Szerencsére a legtöbb esetben meg tudtam védeni magam, de volt megalázó szituációban is részem, amit a mai fejemmel már nem engednék meg.
Látta A szer című filmet Demi Moore-ral?
Imádom. Én szinkronizáltam Margaret Qualleyt.
De jó! Akkor pontosan tudja, hogy miről szól a film. Önnek is vannak hasonló félelmei, mint a főszereplőnek: a szépség elvesztése, az öregséggel való megküzdés? Lehet-e erre tudatosan készülni? Foglalkoztatja az elmúlás?
Mindenki foglalkozik vele, de megöregedni az élet természetes része. Nincsenek extrém félelmeim az elmúlással kapcsolatban. Ebben a filmben nekem nem is az öregedés elfogadása volt a fő mondanivaló. A kedvenc részem, amikor felbukkan Demi Moore régi barátja, aki gyönyörűnek tartja a színésznőt. Azt mondja neki, hogy még mindig ő a legszebb a világon, Moore magányos, az öregedést elfogadhatatlannak tartó karaktere pedig végül nem megy el a randira. Tehát inkább az ütött szíven a filmben, hogy mennyi mindent feláldozott Demi Moore karaktere a karrier oltárán, és egyszer csak ott állt egyedül, igazi szerető közeg nélkül.
A világ azt sugallja nekünk, hogy ha nem vagy fiatal, akkor már nem vagy elfogadható.
A filmekben is nagy százalékban fiatalok játsszák a főbb szerepeket. Azt hiszem, hogy ez a folyamat csak erősödni fog. Azt gondolom, a megoldás megint csak saját magunkban található.
Nem szabad hagyni, hogy a társadalom mondja meg nekünk, mi számít szépnek és mi nem.
Érdekes volt a filmben a férfitársadalom groteszk, szándékosan leegyszerűsített bemutatása is, nagyon tetszett az a jelenet, amikor a médiamogul mögött ott állnak a hatvanas befektetők, akik előtt kötelező a fiatal reménységnek mosolyogni.
Volt hasonló helyzetben?
Voltam.
És mit lehet tenni egy ilyen megalázó helyzetben? Kilép a szituációból?
Próbálom elkerülni, vagy megpróbálok kilépni belőle. Összetett a szituáció, mert színészként hálásak vagyunk, hogy van lehetőségünk játszani, de az fura, amikor úgy érzem magam, mint egy majom a kirakatban.
(Borítókép: Törőcsik Franciska. Fotó: Szollár Zsófi / Index)