Besorolhatatlan műfajú előadás lett a Medvevára a Nemzeti Színházban, ahogy maga Földes László Hobo is besorolhatatlanul sokoldalú művész. Legújabb produkciója bábjátéknak inkább koncert, koncertnek inkább performance, de kicsit pantomim, kicsit stand-up, kicsit egy bohóc magánszáma is, társakkal.
„A lecsúszóban lévő vén ripacs – alias Hobo – arra a pofátlanságra vetemedett, hogy az eddig elkövetett gátlástalan előadásait kiterjessze egy eddig nem használt műfajra, a bábszínházra, és ehhez elkészítette Medvevára című zenés művét.” Mindezt nem mi mondjuk, a szöveg az előadás leírásában olvasható a Nemzeti Színház honlapján.
Persze Földes László Hobo mindig szerette az öniróniát, magát bármikor kifigurázza, ha kell, és a Medvevára erre sok lehetőséget is ad. József Attila, Ady Endre vagy Viszockij versei, illetve Hobo más tematikájú estjei, mint A Gulag virágai vagy a Halj meg és nagy leszel az életnek inkább a fájdalmasabb, nehezebb oldalait mutatják meg, másképp adnak kapaszkodókat. Hobónak jól áll ez is, hitelesen és átélhetően adja át a mélyebb regiszterekben zajló történeteket, de aki ismeri, tudja, mennyire szereti ugratni a környezetét, milyen humorral mesél az élete különböző epizódjairól.
Hobónak tehát van egy mulatságos, féktelen jókedvet árasztó, ripacs oldala is, és a frissen bemutatott Medvevára bőven ad lehetőséget arra, hogy ezt is megmutassa. Mivel a szöveget is ő írta, rengeteg nyelvi humort csempészett például a versekbe, a dalszövegekbe. Mindjárt az elején, amikor felsorolja a szereplőket – Hordó főapát, a herceg, a hercegné, a bohóc, a lókupec vagy Lomha Lola, a kurva figurája mellett –, megüti az ember fülét egy bizonyos Simics Kamill neve. Egy másodperc az egész, és aztán nem látjuk viszont a bábok között mint középkori vállalkozót, de
előttünk van Hobo kaján arca, amint ezt kitalálja, beleírja, és aztán elmondja.
Hogy mennyi idézet, vendégszöveg, utalás van még a műben, azt ember legyen a talpán, aki felfejti, de például amikor azt énekli a hatalmas, lakattal lezárt krónikás könyv kinyitásakor, hogy „Add ide a kulcsot!”, akkor magunkban hozzátesszük, hogy: „Kékszakállú...” Ezek csak amolyan könnyed kis tréfák, Hobo somolyog közben a bajsza alatt, és miközben pereg a történet, időről időre megáll, leül, kiszól a közönségnek, „számonkér” és viccelődik, iskolai élményeket mesél. Szinte lubickol a „szerepében”, ami nem is szerep, hiszen százszázalékosan magát adja: énekel, „ripacskodik”, beszólogat, és szeretettel magához von nézőt és bábot egyaránt.
A darab bármennyire is közösségi élményekből fakad, nagyon is szubjektív, mintegy Hobo saját világának kivetülése. Már a cím is erre utal, bár Medvevár létezik, Zágráb mellett található Horvátországban, a Medvednica-hegységben. A középkori várat Fülöp zágrábi püspök építtette az 1200-as évek derekán a tatár veszedelem ellen, sőt menekülés közben itt halt meg 1472-ben, 37 évesen Janus Pannonius költő is.
No de hogy épp egy olyan várról regéljen Hobo, amely a medvéről kapta a nevét, abba belejátszhat az is, hogy őt sokan Medvének szólítják, és kedveli is ezt, mert inkább lenne vén medve, mint vén bakkecske. (Mit fogok ezért kapni...)
A kedves hangzású Medvevára tehát úgy is értelmezhető, mint egy Medve (jelen esetben Hobo) birodalma, világa, felségterülete. Ezt a világot népesíti be az érzékeny szerző az említett figurákkal, és mondanunk sem kell, mindez újabb és újabb humorforrást jelent. Ráadásul mivel a középkorban vagyunk, a részegeskedés, bujálkodás, üzekedés és az arcunkra enyhe pírt festő egyéb történések és kifejezések („végbélszél”, „balfarhang”, „bödöngőz”) időnként pajzán bacchanáliát idéznek – ez a kulissza adja a hátteret ahhoz, hogy
Hobo, szinte észrevétlenül, komoly dolgokról beszéljen.
Az előadás ugyanis időutazás a több száz évvel ezelőtti lovagvárba, és a célja az, hogy felmérje vagy összehasonlítsa az akkori világot a jelenkorival, és ennek eredményét elővezesse. Hogy mire jut, az maradjon meg nézői élményként, ráismerésként, de annyit mondhatunk, hogy Hobo most sem ad olcsó választ. Nem ússzuk meg, hogy elgondolkodjunk a világ folyásán: jobbak lettünk, kevesebbet bántjuk egymást, nem törünk az ellenfeleinkre, kevésbé fontos a pénz, a hatalom, az ármány? Vagy minden maradt a régiben, csak az eszközök változtak?
Mindezekben Molnár Kristóf rendező, Majoros Ágnes bábművész, Madarász Gábor zeneszerző, Racsmány Boriska díszlettervező és Cserháti Gergely koreográfus Hobo „bűntársa” (szintén idézet a Nemzeti Színház honlapjáról). Majoros Ágnes olyan kedvesen mozgatja a figurákat, hogy szinte életre kelnek, Cserháti Gergely pedig táncos lábú, észrevétlen segítőként dolgozik Hobo keze alá: nyitogatja-csukogatja az egyes helyszíneket megjelenítő dobozokat, el- és visszahúzza a függönyt, Hobo kezébe adja vagy épp elveszi az aktuális kellékeket. De tapsot kap a műszak is, a világosítók és a hangtechnikusok, az egész lókötő banda.
Az előadáson érződik, hogy szeretettel készült, odaadó csapatmunkában,
és ez a közösségi élmény a nézőkre is átterjed. Hobo az előadás után többször visszajön, beszélget a közönséggel, és a nézők sem mozdulnak, mintha szeretnék tovább nyújtani az együttlétet. Hobo „jól működik” intim térben, családias környezetben, kamaraszínházban és klubban, de meg tudja hódítani a Papp László Budapest Sportarénát is: 2025. február 15-én ott tartja a Hobo 80 koncertet, majd ugyanezzel a címmel országos turnéra indul. Isten éltesse még 80 évig!