Évről évre nő hazánkban a koncertek száma és volumene, manapság pedig már olyan előadók is arénákat töltenek meg, akik álmodni sem mertek volna hasonlóról tíz évvel ezelőtt. Ennek ellenére nem olyan rózsás a zenészek helyzete, mint az elsőre tűnik, hiszen sok előadóművész majd kétszer annyi fellépés mellett is jóval rosszabb anyagi helyzetben van, mint néhány évvel ezelőtt. Hogy feltárjuk a helyzet okait, kezdetnek megkerestük Gyimesi Lászlót, az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület elnökét, aki elmondta, sok sebből vérzik az élő zene világa.
Elsőre ki gondolná, hogy ekkora a baj? Rengeteg zenei klub pörög magas kihasználtságon, szinte minden hónapra jutnak magyar előadók a Papp László Budapest Sportaréna vagy az MVM Dome színpadára, ma pedig már az sem lehetetlen, hogy fiatal zenészek több mint ötvenezer nézőt bevonzzanak a Puskás Aréna falai közé. De hiába a koncertek magas száma, a színpadi zenészek sokszor duplaannyi fellépés után tudnak csak elégséges bevételt szerezni.
Bár a hazai gazdaság komolyan érzi az inflációs hatást, a zeneiparban más tényezők is közrejátszanak a kérdésben. Ebbe a körbe tartozik többek közt az adózási rendszer, az előadók jogi ismereteinek hiánya, a meglévő jogok érvényesítésének nehézségei, utóbbival sok esetben még szakmán belül is visszaélnek a nagyobb cégek.
Hogy pontosan mivel lehetne javítani a helyzeten? Gyimesi László, az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület (EJI) elnöke elmondta: „Egzakt választ erre sajnos nem lehet adni, hiszen sok összetevőjű a kérdés pozitív és negatív vonulatokkal. Nem vagyok benne biztos, hogy 2018–2019-ben annyira fényes lett volna a helyzet – lehet, hogy az emberek érzete volt jobb.”
A szakember elmondása szerint alapvető gond a pénzromlás, de ez a társadalom egészét érinti. „Borzasztó veszedelmes dolog, amikor nő az embernek a pénze, de közben csökken az értéke.” A könnyűzene helyzete bizonyos szempontból előnyére változott a 2010-es évekhez képest. Sokkal több a koncert, a közönségnek pedig magas az igénye az élő előadásokra és fellépésekre. Tíz évvel ezelőtt az aréna és a sportcsarnok ilyen szintű kihasználtsága jóformán ismeretlen volt. Ráadásul új és fiatal formációk, hazai nevek érik el ezeket a sikereket, ami azzal is párosul, hogy a magyar zene fogyasztása és az iránta való igény megemelkedett.
A koncertek árazása természetesen alkalmazkodott az inflációs helyzethez, de a végtelenségig a jegyárak sem emelhetők, hiszen van az a lélektani határ, ahol ez visszaüt, és kevesebben mennek el az adott eseményre. Így több fellépést kell vállalniuk az előadóknak, hogy képesek legyenek elfogadható bevételre szert tenni.
Ezeket a nagy koncerteket, de még a kisebbeket is lényegesen magasabb jegyárral hirdetik meg, mint az öt évvel ezelőttieket. Ha ezt a szempontot nézzük, akkor jelenik meg az infláció rémséges hatása. Egyfelől felnyomja az árakat, mert minden mögöttes elemnek, például a technikának is nő az ára, ezek összeadódnak, a vége a megemelkedett jegyár, amit a közönség hajlamos megfizetni, de valahogy mindig az elszámolási lánc végére kerülnek a zenészek mint utolsó tétel. A maradványt lehet csak elosztani, ami kevesebb
– fogalmaz Gyimesi László.
Az EJI elnöke szerint a könnyűzene bizonyos szempontból kiemelt helyzetben van, hiszen népszerűségét tekintve az egyik leginkább favorizált művészet, ráadásul nagy adóbefizetője is az államnak. Számos más művészeti formával szemben jóval stabilabb, hiszen Magyarországon a kezdetek óta arra szocializálódott, hogy nagy állami támogatások nélkül is működőképes maradjon, ezért infrastrukturális és önfenntartási szempontból is másképp működik, mint egyéb művészetek.
Ennek ellenére az államnak azért van lehetősége támogatni a könnyűzenét, az előadóművészeket, hogy ne váljon a mindennapi megélhetés kihívássá. Ezzel a kormány bizonyos esetekben él, más esetekben nem annyira. Gyimesi László szerint az alkotási folyamat nem tartozik ebbe, hagyni kell a művészt, hogy azt csináljon, amit szeretne.
Hogy ez sikert hoz-e, vagy sem, arról majd dönt a közönség.
A működés formája az, amiben nagyobb tere van az államnak, és itt valamennyire segít is, például művelődési házak és fellépési helyek támogatásával. Bár nem a zenészeket segítik közvetlenül, a produkciók létrejöttét, színpadra állítását elő tudják mozdítani ezzel. Sok hely küzd a fenntartási költségekkel, ennek támogatása pedig hasznos a könnyűzenének, az előadóknak.
Gyimesi fontosnak tartja kiemelni, hogy függetlenül mindennemű támogatástól a könnyűzenének van egy üzleti vetülete is, amivel tisztában kell lenni, ha valaki ezzel foglalkozik:
Amikor egy állami vagy önkormányzati fenntartású intézmény, akár egy kultúrház ilyesmire vállalkozik, akkor ha akarja, ha nem, az üzleti szférába lép be. Ilyenkor a misszióját hirtelen üzleti misszióvá is alakítja. Ha ezt jól csinálja, akkor gazdaságos lesz, akár a színházak esetében, amikor populáris darabokat játszanak.
Az elnök szerint az állam segítségnyújtási törekvése meglátszik abban, hogy az NKA-nál különböző támogatási forrásokat nyit, viszont néha akadályoz is, amikor az önkormányzatoktól különböző címeken pénzeket von el, csökkentve ezzel a forrásokat, amiket az önkormányzatok a saját kulturális intézményeik támogatására tudnának fordítani. Gyimesi László azért hozzáteszi, hogy bizonyos esetekben nehéz meghatározni a jó és gazdaságos megoldásokat, hiszen komplikált rendszerekről beszélünk.
A szakember úgy véli, az a terület, ahol jóval több támogatásra lenne szükség, a szerzői és előadóművészi jogok terepe. Meglátása szerint van egy társadalmi szemlélet, amelynek kevésbé képezi részét, hogy egy háromperces zenemű elkészítése sokszor nem egy alkotó, hanem több tíz ember napokon vagy heteken át tartó közös munkája. Sokan egy énekessel azonosítanak egy dalt, holott egy alkotásnak van zeneszerzője, szövegírója, producere, zenészek, akik felveszik a stúdióban, hangtechnikusok, akik dolgoznak vele, mielőtt megjelenik, tehát számos alkotás sok ember közreműködésével jön létre.
Ahogy a vendéglátóhelyeken az enteriőr kialakítását is megfizetik, úgy az atmoszférához hozzáadó zene után is jár a zenészeknek a jogdíj, Gyimesi László szerint pedig utóbbit vannak, akik nehezményezik. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy a technológia előrehaladtával a zene könnyen hozzáférhetővé vált a gyorsan fejlődő, esetenként követhetetlen technológiai újítások nyomán. Néha még a jogalkotás, az állam, illetve a politika számára is magától értetődőnek tűnik, hogy a könnyűzene „csak úgy van”, szinte, mint a madárcsicsergés.
Ráadásul a technika fejlődésével egyre kiválthatóbbá vált a zenében az emberi tényező a dobgépektől kezdve a samplereken át egészen a mesterséges intelligenciáig. Ez, párosulva az internetes zeneterjesztéssel, hozzáférhetőséggel, társadalmi szemlélettel szintén ront az előadók helyzetén.
A jogok elosztásánál az állam nem törekszik arra, hogy az előadóművészeket elfogadható, netalántán méltányos vagy még inkább kedvező helyzetbe hozza
– fogalmaz kérdésünkre Gyimesi László.
Elmondása szerint az állam úgy tud segíteni a helyzeten, ha erős jogokat ad a jogosultaknak. Ha ezekből a jogokból tisztességes mennyiség van, és érvényesíthetőek is, akkor jobbak a lehetőségek. Ez részben pótolhatná a zenészek kiesett bevételeit. „Akkor kapnának segítséget, és lenne több pénzük a zenészeknek, ha azokat a jogokat, amelyekkel rendelkezünk, erőteljesebben tudnánk érvényesíteni, és ehhez hathatós állami segítséget kapnánk. Illetve ha a magyar állam partner lenne abban, hogy az előadóművészek a hiányzó jogaikat is megszerezzék.”
Erős jogként hozza példának a streaminghez kapcsolódó lehetőségeket. Erről több világcéggel is folytattak már tárgyalásokat, és sikerült megállapodniuk.
Magyarországon az előadóművészeknek engedélyezési joguk van a streaming esetében a felvételük felhasználására. Ezt az engedélyezési jogot a közös jogkezelő szervezeten keresztül tudják gyakorolni. Ez egy nagyon erős jog. Az EJI munkájának eredményeképp két komoly társaságnál, a Spotifynál és a Deezernél ezt már sikerült érvényesíteni. Ők kifizetik az előadóművészeknek járó jogdíjat nekünk, amit mi felosztunk. Kérdés: miért nem fizet a többi, és hol van az a pénz? Válasz: a kiadók úgy nyilatkoznak, hogy ők rendelkeznek az előadóművészek jogaival. Más szóval tévedésből eltesznek olyan pénzt is, ami nem az övék
– fogalmaz a szakember.
Persze egy-egy ilyen csatározás hosszú időt vesz igénybe, és nehéz feladat, hiszen sem a streamingcégek, sem a kiadók nem könnyítik meg a jogkezelők helyzetét. Gyimesi László elmondása alapján a Spotify esetében szabályos üldözés folyt, egészen a stockholmi bíróságig kellett menni, hogy reagáljanak a megkeresésre. A Deezerrel némileg könnyebb volt a helyzet. Ők azonnal válaszoltak, de nem voltak rögtön kooperatívak, viszont a kapcsolat létrejött, így már megnyílt a kommunikációs csatorna.
Lassan mennek ezek a meccsek, és hiába születik évek múltán egy-egy győzelem, ez nem vigasztalja a ma zenészeit, akiknek most lenne szükségük a pénzükre. Gyimesi László kiemeli, hogy viszonylag kis összegekről van szó, hiába beszélünk világméretű cégekről. Persze ez így is komoly bevételi forrásnak számít, de arányaiban nézve nem jelent többet egy nagyon jól fizető rádiónál.
A kiadói oldal sem egyszerűbb, hiszen a cégek sokat veszítettek az elmúlt évtizedekben. Az EJI elnöke szerint már nem úgy működik az ipar, mint az ezredforduló előtt, a jó érzékű, képzett zenész-producerek megritkultak, és a profit megszerzésének módja lassan mindegy lesz, amíg van bevétel.
Európai és világszinten mennek a meccsek a helyi illetékes szervezetek, az EU bizottsága, a Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) és a Kiadók Világszervezete (IFPI) között, hiszen országonként eltérnek a szabályozások. Gyimesi László szerint az előadóművészeknek nincs olyan világméretű, átfogó, erős és gazdag szervezete, ami komolyan harcba tudna szállni, hanem kisebb szövetségek és alkalmi összefogások próbálják képviselni az előadóművészeket, de ezek nem tudnak akkora erőt felmutatni.
Amikor egy vita erre a szintre emelkedik, nehéz győztesen kijönni belőle. Az EJI jelenleg is részt vesz egy európai szintű tárgyalásban, ahol azt a narratívát próbálják átadni, hogy az nem jó rendszer, amikor a kiadók fizetik ki az előadói jogdíjakat, mert vannak esetek, amikor ezek nem jutnak el az előadókig. Ennek sokszor a kisebb nevek isszák meg a levét, és akkor még szóba sem kerültek a session zenészek. Róluk ritkán beszél bárki is, pedig egy stúdiózenész esetében is akad jogdíjkérdés egy felvételnél. Persze sokszor egyszeri bérezéssel váltják ki ezt a vállalatok, ami egy-egy nyolcvanmilliós hallgatottságú dalnál eltörpül a későbbi zenei haszonhoz mérve.
A zenészek helyzetén az adózási rendszer sem feltétlen segít, mivel a katás adózás átalakítása után alternatív megoldásokra volt szükség. Gyimesi László kiemeli, hogy a kata sem volt tökéletes rendszer, és ha volna megfelelő szándék rá, meg lehetne találni a zenei előadóművészeknek megfelelő formát:
A kata rendkívül kétarcú dolog volt. Egyrészt egy nagyon praktikus és észszerű adózási megoldás, aminek a megszüntetése egy ilyen típusú foglalkozásnál nagyon hátrányos volt, a másik arca pedig az, hogy rendszeresen kellett egy kevés pénzt fizetni, ami azt feltételezte, hogy mindenkinek mindig van bevétele, ami nem feltétlenül van így. A járvány alatt derült ki, hogy pillanatok alatt össze tud omlani egy ilyen rendszer.
Az EJI elnöke elmondta, hogy mindennap szembetalálják magukat az ellátottság hiányával, legyen szó nyugdíjról, betegségről, balesetről. A kata nem volt jó rendszer, de meg lehetne találni ennek egy méltányosabb, működőképesebb modelljét, ami jobban figyelembe veszi a zenei szakma helyzetét. „Ez többé-kevésbé sikerült nekünk, amikor 2006-ban az ekho megszületett, viszont az ekho már a megszületése pillanatában sem volt tökéletes, hiszen számos kompromisszum vette körül.”
Gyimesi László úgy véli, ha az állam, a jogalkotás azt mondaná, hogy tényleg gondot okoz a jelenlegi helyzet, akkor lehetne találni rá megoldást, de mivel legfeljebb is csupán néhány ezer emberről van szó, így nem élvez prioritást a kérdés. A színpadi zenészek jövedelme hektikus, hiszen nem minden hónapban keresnek ugyanannyit. Van, hogy egy turné miatt három hónapig nagy a bevétel, aztán két hónapig szinte semmi. Épp ezért a merev adózási rendszerek nem alkalmasak arra, hogy a zenészek igényeit kiszolgálják. A szakember szerint lehetne nem jövedelemfüggő, éves adózásban vagy adóelőleg-fizetési megoldásban gondolkodni, volna sokféle lehetőség.
Ha akarom, meg lehet oldani. Ha nem akarom, akkor ráhagyom, és majd valami történik. Most ebben az állapotban vagyunk
– fogalmaz.
Elmondása alapján az élő koncerteket tekintve van egy szereplői láncolat, amiben mindenki számlázik, hiszen zömében vállalkozásokról beszélünk. A fellépők azonban nem törvényszerűen számlaadók, amit lehetne differenciáltabban kezelni, hiszen sokaknak úgy kell áfával foglalkozni, ahogy korábban sosem tették. „Mindenki elégedett lenne, ha átléphetné a most 18 millióra emelt adómentességi határt.” Gyimesi László szerint a rendszer hibái számlaadási visszaélésekre adnak lehetőséget, amit sokan kényszerből tesznek, de rugalmasabb hozzáállással ki lehetne alakítani egy működőképesebb rendszert, mert ha szorul a hurok, „elkezdődik a jól ismert magyar ügyeskedés, hogy miként lehetne kimenekülni ebből az egérfogóból”.
(Borítókép: Gyimesi László 2025. január 29-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)