Hogyan kötődik a sláger a fiatalsághoz, meg egyébként is, mit is nevezünk egyáltalán slágernek? Bereczki Zoltánnal többek közt ezeket a kérdéseket fejtegettük az arútluK legfrissebb adásában, amiben a Csináljuk a fesztivált! zsűritagja elmondta, hogy mi a legnagyobb félreértés a műsor kapcsán, miért kell vigyázni a címkékkel, és hogyan lehet túllendülni azon, ha egy sikerre szánt dal mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
„A sláger nem azt jelenti, hogy szeretjük vagy nem szeretjük, hanem azt, hogy ismerjük” – hangzott el beszélgetésünk elején a mondat Bereczki Zoltán énekestől, aki a Csináljuk a fesztivált! műsorának 10. évadához csatlakozott mint zsűritag. A legutóbbi versenyt a Hungária jól ismert dala, a Limbó-hintó nyerte Csorba Lóci interpretációjában. Ennél a pontnál Bereczki Zoltán elmondta, hogy sokakban a kezdetektől fogva helytelen kép él arról, hogy pontosan miről is szól ez a műsor:
Ez nem az énekesek versenye, nem Lóci nyert. Lóci győzelemre vitt egy dalt. Az ő interpretációja, habitusa és lénye határozta meg, hogy a dal így lett előadva. Ez egy többfordulós verseny, és mi minden adás után összeülünk, és megbeszéljük a látottakat. Ilyenkor a dalokat próbáljuk minél inkább objektívan megítélni.
Az énekes bevallotta, azon túl, hogy egy-egy alkotásnak mekkora társadalmi jelentősége van, teljesen eltérő műfajban alkotott szerzeményeket nem lehet objektívan összemérni. Minden zsűritagban munkálkodik saját fiatalkora, a zenék, amelyeken felnőtt, és évtizedek óta meghatározzák ízlését.
Emlékszem arra, amikor először hallottam a számomra legmeghatározóbb előadót, Michael Jacksont, és a következő pillanatban már rajongó voltam
– idézte fel korai emlékét az énekes, hozzátéve, hogy Billie Eilish zenéje, hiába szereti dalait, sosem fogják tudni nála felülmúlni Jackson számait.
Bereczki Zoltán némi háttér-információt is megosztott velünk a műsorról. Elmondta, hogy fontos előre tudni a műsorban elhangzó dalokat, hiszen így mindenki fel tudja eleveníteni saját sztorijait egy-egy alkotással vagy szerzővel összefüggésben. Megesik, hogy valaki nem úgy ad elő egy számot, ahogy azt várták volna tőle, hiszen „amikor felgyullad a piros lámpa, ki jobban izgul, ki pedig jobban felszabadul. Ez a legnagyobbaknál is így van”. Ha pedig egy performansz nem úgy sül el, ahogy gondolták,
célszerűbb feleleveníteni a jó emlékeket ahelyett, hogy a színpadon lévő énekes hibáiról beszélnének.
A zsűritag kiemelte, hogy az első adástól úgy vett részt a műsorban, hogy hagyta magát sodródni. Szerinte kimondottan érdekes látni, amikor ugyanaz az énekes ugyanazt a dalt ugyanabban a díszletben előadja többször, de az eredmény mindig más lesz, hiszen nincs két egyforma fellépés. Ettől függetlenül továbbra is a dalok mérkőznek meg a versenyen, bevallása szerint pedig a Limbó-hintó Csorba Lóci remek előadásán túl azért is tudott győzni, mert a Hungária-számok között is különlegesnek számít hangulata, stílusa és ritmizálása miatt.
Ha valamiért erre szavaztam, az azért volt, mert nagyon szeretem, amikor valami nem egy tömegtermék
– fogalmazott kérdésünkre az énekes.
Amikor saját alkotásairól van szó, akkor is van dal, amit direkt slágeresebb formában alkot, máskor pont rendhagyóbb formára törekszik. Előbbire Viharfelhők, utóbbira 2024 decemberében megjelent, Zuhanás című számát hozta fel példának. Bereczki Zoltán arról is beszélt, hogy nem mindig könnyű elfogadni, ha valami nem úgy alakul, ahogy az ember eltervezte. Minden dal közel áll az alkotójához, még akkor is, amikor „annyiszor hallottad már, hogy abban a pillanatban szabadulnál tőle.”
Meg kéne tanulni azt a nagyon jó mondást – amit a legnagyobbak is így csinálnak –, hogy »Rakd ki a dalaidat, és ne törődj az eredménnyel. Az egyik úgyis be fog jönni.« Tök jó lenne azt mondani, hogy »persze, én is így csinálom, és egyáltalán nem üt meg«. Dehogynem. Ezek a művészi gyerekeid, egy ponton pedig azt gondolod, hogy a CNN is erről fog cikkezni, mert akkora, aztán mégsem. A kérdés az, hogy ez ilyenkor csalódás vagy beletörődés, hogy mennyire tudod továbbgörgetni a saját gondolataidat
– részletezte.
A Zuhanás című dalnál azonban nem a slágeresség, a könnyű befogadhatóság volt a cél. Eredendően duettnek íródott, és jóval poposabb felfogásban született. Csupán később vette fel – nézőponttól függően James Bond filmes vagy musicales – formáját. Persze musicales megjegyzésünket nem hagyja szó nélkül az énekes, mivel úgy érzi, ezek a bélyegek társadalmi szinten nehezen kopnak ki: „Ha valakire rásütik, hogy musicales, az sehova sem fog tartozni. Én a popzenében mindig musicales leszek, a musicaleseknek pedig mindig egy kicsit popénekes. Ebből a szempontból nem tudok és nem is akarok semelyik táborhoz vagy címkéhez ragaszkodni.”
Bereczki Zoltán szerint a slágerkérdés mégis inkább a fiatalabb alkotókhoz tartozik, mert kell hozzá valami újdonság, egy olyan frissesség, ami bizonyos szempontból generációs kérdés.
„Valamiért azt látom, hogy a sláger a fiatal korhoz kötődik, az első szerelemhez, az első csalódáshoz. Nem feltétlenül kell, hogy jó dal legyen, elég egy jó időszak, egy jó történet. Nagyon sok szempontja van ennek, de nem gondolom, hogy a mi korosztályunk már befogad slágereket. Ez nem azt jelenti, hogy én nem szeretem az új előadókat, csak azt, hogy a nagyobb tömegeket nézve az újdonság már nem része az életünknek” – fogalmazott az énekes.
A Bereczki Zoltánnal készült podcastban szó esik többek közt arról is, hogy:
Aki lemaradt volna az arútluK előző részéről, vagy újra meghallgatná a beszélgetést, az ide kattintva megteheti.
(Borítókép: Bereczki Zoltán. Fotó: Szollár Zsófi / Index)