Vajon a királyok tényleg mérget rejtegettek gyűrűikben? És hogyan válik egy több száz éves bizánci ruhadíszből püspöki ajándék? Miként csomagolták ékszerbe politikai meggyőződésüket századokkal ezelőtt a polgárok, és valójában mennyire is számít értéknek egy kagylóból és csontból készült, hétezer éves nyaklánc? A Nemzeti Múzeum Ragyogj! – Ékszerek ideje című kiállításában áprilisig számos rendhagyó és meglepő részletet ismerhetnek meg a látogatók olyan különleges történeti emlékek révén, mint Könyves Kálmán és III. Béla rejtélyes gyűrűi vagy az illatosított ékszerek világa. A tárlat három kurátora, Hegedűs Zsuzsa, Kiss Erika és Pető Zsuzsa kalauzolt el bennünket a kiállításon, megosztva velünk azokat a háttér-információkat, amelyeket nem is sejtenek a látogatók.
Csontok, drágakövek, kagylók, gyöngyök, hajfonatok, na meg az arany, az ezüst, a vas – ékszer mindenből készülhet és készül is. De mi számít értéknek? Többek közt erre a kérdésre szerettek volna választ adni a Nemzeti Múzeum szakemberei a Ragyogj! – Ékszerek ideje című kiállítással, ahol hat témakör mentén rendszerezték az elmúlt 40 ezer év különböző ékszereit. Ezek a témakörök a kincs, rítus, misztikum, változás, kapcsolat és önkifejezés.
Olyan tárgy nincs, amely csak díszít. Ma ezt így gondoljuk, hiszen reggel felöltözünk, eldöntjük, mit vegyünk fel annak alapján, hogy hová megyünk, és kivel találkozunk, de valójában az ékszer primer tulajdonságain túl mögöttes tartalommal is bír. Alkalomhoz illő ékszert használunk, státuszt kommunikálhatunk vele, és néha nem is tudatosan, de több száz éves hagyományok, a közös emlékezet és kultúra elemeit építjük be vele viseletünkbe
– fogalmaz Kiss Erika, a tárlat kurátora.
Az őskori daraboktól a középkori tárgyakon át egészen a modern alkotásokig találni kiállított műveket, de a mostani ékszerművészetig hosszú út vezetett a törzsi időkben közös erőfeszítéssel létrehozott nyakékektől. Ma már egy korlátozott, tízdarabos sorozat is milliárdokat érhet a leghíresebb tervezőktől, de
századokkal ezelőtt sokszor nem a mesterek, hanem alkotásaik voltak a „sztárok”.
Ennek a változásnak a képviseletében jelenik meg Spengler Katalin magángyűjteményének több darabja, például a Ted Noten által készített, miniatűr Gucci cipőkből álló lánc. Bár a kortárs ékszereket gyakran nem drága nyersanyagokból készítik az alkotók, hanem például műanyagból, mégis a kiállítás legértékesebb darabjai közt tudhatjuk ezeket. A kortárs tárgyaknál az alkotó nívója és a társadalmi üzenet a fontos, amit egy-egy tárgy képvisel, míg régebben az alapanyagok értéke és az egyediség nyomott sokat a latban.
A kurátorok elmondása szerint fontos szempont volt a kiállítás tervezésekor, hogy jelen legyenek a kortárs reflexiók is. Az időt leginkább a jelenhez való kapcsolaton keresztül lehet megérteni: a régmúlt tárgyai könnyen elidegenítik a vendéget, de néhány modern alkotás még közelebb viheti a látogatókat a tárlat mondanivalójához, mögöttes gondolatához.
Századokkal ezelőtt az alkotó elsősorban kézműves volt, iparos, nem pedig művész, így sok esetben nem tudni, hogy kik készítettek egy-egy ékszert, ezért is kézenfekvő, hogy az ékszerek voltak a sztárok alkotóik helyett. Ezek a sztárok azonban nem voltak örök csillagok. Gyakran a divat alakulása és a gazdasági szükség olvasztótégelybe juttatott számos nemesfémet, így néha valódi kihívás egyes ékszerek eredetének és történetének pontos feltárása.
„A múzeumban lévő ékszereknél egyedi készítésről beszélünk. Ez már árulkodó jel lehet, amivel egy élesebb időbeli határvonalat lehet húzni” – részletezi Hegedűs Zsuzsa, a tárlat kurátora.
Pető Zsuzsa kurátor ennek kapcsán úgy fogalmaz:
Az újrahasznosítás miatt az anyagvizsgálatok sem tudnak mindig pontos válaszokat adni. Ha különböző helyekről származó nyersanyagokat olvasztottak össze, akkor annak teljesen más lesz a kémiai képe.
Bár ma már furcsának tűnhet egy-egy szeretett értéktárgy átalakítása, Kiss Erika szerint régen ez gyakori volt: „A legnagyobb szívfájdalom nélkül beolvasztották őket, vagy kivettek egy drágakövet. Vagy a divat változott meg, vagy épp kellett az arany.”
Persze többszöri újrafelhasználás és átalakítás után is meg lehet határozni sok mindent az ékszer múltjáról, hiszen ahogy az idő halad, a megmunkálási metódusok és a formai kialakítások is változtak, ennek elemzése pedig az anyagvizsgálattal együtt számos információt adhat egy-egy kincs történetéről.
A szakemberek elmondása alapján a Ragyogj! kiállítás esetében az igazán nagy kihívást elsősorban az jelentette, hogy miként lehet koherens tárlatot összeállítani negyvenezer éves csontékszerekből és XIX. századi aranytárgyakból – mindezt ráadásul úgy kialakítva, hogy ne tolódjon el a hangsúly a szemet kápráztató ékszerek irányába, hanem minden tárgy egyformán megkapja a neki szánt reflektorfényt.
A legnehezebb része a kiállításnak az volt, hogy miként tudjuk az őskori tárgyakat és a modern vagy újkori ékszereket egymás mellett elhelyezni. Azon dolgoztunk, hogy ami lényeges és fontos a tárlat szempontjából, de nem olyan látványos, azt valamilyen más módon próbáljuk meg kiemelni. Ezért is került a negyvenezer éves mamutagyarból és -csontból készült két kis függő egy kiemelt, lebegő vitrinbe. Még nagyítót is tettünk hozzá, hogy jobban meg lehessen vizsgálni
– fogalmaz Hegedűs Zsuzsa.
A szakemberek egyszerű, de erőteljes formát adtak a tárlatnak, ahol az ékszerek „maguk beszélhetnek”. Szándékosan kerülték, hogy babákat öltöztessenek fel, videókat vetítsenek, vagy különféle replikákat használjanak. Az ékszereket közel hozták a látogatókhoz, körüljárhatóvá tették őket, hiszen sokszor a hátoldaluk is izgalmas részleteket rejt. Kiss Erika, a tárlat kurátora kiemelte, hogy egyetlen másolat sincs a kiállított ékszerek között, így minden tárgynak megvan a maga jelentősége.
Egy ilyen kiállításnál nagyon fontos a tér elrendezése és az apró tárgyak kiemelése, ami Kiss Erika elmondása alapján néha komoly feladat elé állítja a múzeum dolgozóit:
Ez kicsit olyan, mint a színpadi munka. Ilyenkor elmondjuk, hogy mi a koncepciónk. Esetünkben az, hogy bár kicsik a tárgyak, nem ékszerszalont szeretnénk benne egy-két vitrinnel, hanem azt, hogy legyen egy tartalmi, jelentésbeli kapcsolódás, legyen egy ritmusa a kiállításnak. Ehhez pedig ki kellett találni egy belsőépítészeti nyelvet, ami ezt kiszolgálja, és adott időn belül megvalósítható.
Némileg nehezíti a feladatot, hogy a kiállított tárgyakhoz műtárgyvédelmi szempontból is igazodni kellett, hiszen a több száz, esetenként több ezer éves ékszerek roncsolódhatnak, ha nem megfelelő környezetben állítják ki őket.
„Nyáron, amikor más az emberek hőérzete, állandó visszajelzés a látogatóktól, hogy túl hideg van, vagy túl sötét, de szigorú feltételeknek kell megfelelnünk. Reméljük, hogy megértik a látogatók, hogy fontos ez a törődés ahhoz, hogy a tárgyak fennmaradjanak” – fogalmaz Pető Zsuzsa.
A kiállítást megelőzően minden tárgyat megvizsgáltak és előkészítettek a Nemzeti Múzeum restaurátorai, valamint a kiállítótér klimatikus viszonyait a legérzékenyebb láncszemek szükségleteihez igazították, amelyek a mostani esetben a csontékszerek voltak. A kiállított ékszerek alapanyagait tekintve
28 különböző matériával találkozhatnak a múzeum vendégei, így kimondottan fontos volt az alapos előkészület.
A kurátorok úgy alakították ki a koncepciót, hogy fiókokat is elhelyeztek az ékszeres vitrinek alá, amiket kihúzva további háttértudást kaphat a vendég, akár a közel harminc alapanyagot illetően. Bár az interaktivitás csupán kisebb mértékben volt cél, a szakemberek súlyokat is kihelyeztek, hogy ennek alapján is támpontot adjanak a látogatók számára. Ezeken keresztül a látogatók megtapasztalhatják, hogy a kiállított ékszerek közül milyen nehezek is voltak viseletként egyes fülbevalók vagy lábperecek.
Néhány darab súlya szinte rémisztő, hiszen megemelve egyértelmű, hogy kényelmetlen lehetett, és hosszú távon durva sérüléseket vagy testdeformitást okozhatott.
Szintén a testközeli élményt erősítik a kihelyezett illatminták, ugyanis az ékszerek, bár egyesek számára meglepő lehet, néha intenzív illatokkal is párosultak. Bizonyos korokban olyan kiegészítőkkel látták el magukat a viselők, melyekbe különféle intenzív, kellemes illatanyaggal átitatott elemeket lehetett csempészni.
Mindettől függetlenül a testközeli élményen túl a kurátoroknak az elsődleges szempont továbbra is az maradt, hogy maguk a tárgyak hassanak a vendégekre, épp ezért mind a hat témakörhöz tartozik egy-egy főtárgy, a többi ékszer pedig a főtárgy köré épül. Az elrendezéssel adnak át pluszinformációkat a vendégeknek, kiemelve,
hogy sokszor nem feltétlen az a tárgy a legértékesebb, ami leginkább szemet kápráztató.
A vendégek visszajelzései alapján a szakemberek azt látják, hogy sokan kronológiát keresnek, de ők ezzel szándékosan mentek szembe. Úgy vélik, a tárgyak időrendi sorba állítása – tévesen – azt a képet festette volna, hogy az ékszerek átalakulása és használata egy lineáris folyamat volt, amelynek során a primitív kialakítású csontfüggőktől eljutottunk a gyönyörűen míves aranytárgyakig. Ez azonban csalóka: az egyes kultúrák ékszerviselési szokásai mindig a saját szabályrendszerükhöz igazodtak, és az egyes tárgyak értéke is csak a kultúra kontextusán belül értelmezhető.
Még így is látszódik, hogy sokan inkább a modern szemnek tetszetős tárgyi emlékekre kíváncsiak, de a szakemberek bizonyos rendezési elvvel erre rá tudnak erősíteni, vagy épp elvenni belőle. Igyekeztek, hogy ne legyen túlzsúfolt a kiállítás, de néhol épp a tárgyak sokaságára, együttes hatására építenek.
Az aranynak tömegében is hatnia kell, ha ékszerről mint műkincsről beszélünk
– fogalmaz Hegedűs Zsuzsa. Pető Zsuzsa kurátor hozzáteszi:
Az volt a fontos, hogy a tárgyak egyenként mit jelentenek, és ezek a jelentések hogyan tudnak egymáshoz kapcsolódni több tízezer éven keresztül. Ez az a narratív szál, amihez nagyon erősen ragaszkodtunk végig, ami mindent meghatároz.
A szakemberek szerint ritka, hogy egy intézmény a régészeti feltárásokból származó tárgyakat a nem régészeti úton gyűjteménybe került műkincsekkel együtt állítsa ki. Európa-szerte is csak néhány példát találtak hasonlóra. Az ékszer ebből a szempontból egy olyan tárgykör, aminél szerencsére meg lehet találni a kapcsolatot a két csoport között – erre a külföldi példák is ráerősítenek. Hiszen olyan tárgyakról van szó, amelyeknek az alapvető üzenetét is értik a vendégek, így a kiállítást szervező szakemberek tovább tudnak haladni, hogy a kulturális és történeti hatást vizsgálják. Elmondásuk alapján ez történeti múzeumként valódi kihívás. Sokszor nem egyszerű közel hozni az információt a látogatókhoz úgy, hogy az be is épüljön, figyelemfelkeltő és érdekes legyen.
Az ékszerek esetében felirat és magyarázat nélkül is maradna egy primer jelentés, az információ többi részét pedig sok szakember közös tudása, ismeretei és belefektetett munkája adja meg, így két rakás aranytárgy közt is komoly tartalmi különbséget tudnak felfedni a vendégek számára. A kurátorok kiemelik, hogy ebben a kiállításban több tucat gyűjteményfelelős kolléga dolgozott, az ő segítségük nélkül pedig nem valósulhatott volna meg ebben a minőségben a tárlat.
Azért, hogy az ékszerek jelentésrétegeit további mélységükben is feltárják, a kurátorok kialakították az „ékszerek sötét oldala” névre hallgató külön szekciót, ahová fájdalmas viseletek, életet óvó kincsek vagy gyilkos szándékot hordozó tárgyak kerültek. Itt állították ki Könyves Kálmán aranygyűrűjét, ami annak idején védőgyűrűként funkcionált: a benne szereplő felirat arra szolgált, hogy különleges, természetfeletti védelemmel lássa el az uralkodót. A szakemberek szerint az ékszerekhez kötődő, oltalmazó erő egy igazán emberi, régre visszanyúló hagyomány, amit nem feltétlen kell bármilyen vallási szimbólumhoz kapcsolni. Időtől, helytől függetlenül mindig is megvolt a bizonyos anyagokhoz, szokásokhoz való kötődés, sajátos meggyőződés, a vágy arra, hogy hatással legyünk a saját életünkre egy magasabb szinten is.
Ebben az ékszerek a kezdetektől fogva kiemelt szerepet játszottak.
Persze a hasznosság sem utolsó szempont, beszéljünk csak III. Béla gyűrűjéről. A királyi ékszert sokáig hibásan méreggyűrűként tartották számon, de feltehetően épp mérgezés ellen volt benne valamilyen ereklye vagy ellenszer, ezt azonban nem lehet pontosan tudni. A kurátorok kiemelték, hogy a férfiak viselete külön témakör a tárlaton, hiszen a társadalomban az ékszerek nemi szerepekhez való kötődése hullámzik, és folyamatosan alakul kortól függően. A státuszon és látványon kívül sokszor a hasznosság is előtérbe kerül a férfiak esetében, így sétapálcafejbe épített, arannyal díszített óra és egyedi mentekötők is találhatóak a kiállításon.
Utóbbi kapcsán egy XIX. századi tárgyat emelnek ki a szakemberek, ami régebbi töredékek feldolgozásából jött létre. A mentekötő sokáig külföldön volt, 2011-ben került Magyarországra, és kiderült, hogy a magyar történelem szempontjából igen jelentős hagyaték. Jankovich Miklós, híres, XIX. századi történész, műgyűjtő portréján is ez a mentekötő szerepel, így a majd kétszáz éves tárgy története lépésről lépésre felderíthető készítésétől világjárásán át a mostani kiállításig. Egy-egy ékszer képes embereket, mestereket, helyeket és intézményeket is összekapcsolni, sokszor úgy, hogy elsőre nem is sejtenénk.
Van, ami századokat köt össze, akár a bizánci palástkapocs a székesfehérvári, királyi temetkezési helyről, amit az 1830-as évek végén találtak meg a püspöki palota körül zajló munkálatok során.
A püspöknek annyira megtetszett ez a darab, hogy egy nőrokonának új ékszert készíttetett belőle, aki az akkori polgármester felesége volt. Ekkor alakították át a több száz éves palástkapcsot karkötővé. Ebben az időben került elő III. Béla és felesége sírja is, az ott kutató szakemberek révén pedig a Nemzeti Múzeumba került a XII. századi kincs többedmagával.
Az ékszerek elkészítéséhez szükséges emberi összefogás azonban évezredes hagyomány, ami a kiállításon látható, időszámításunk előtt 5000 és 4500 között született ékszerek esetében is kiderül. A kőkorszaki láncok kagylógyöngyökből és gímszarvasszemfogakból készültek, de mivel egy szarvasnak csupán két szemfoga van, így nagyon sok vadászati ereklyét kellett összegyűjteni hozzájuk. Épp ezért, bár nem nemesfém, a komponensei értékes nyersanyagok, amelyeknek a megszerzéséhez különleges vagy éppen közösségi erőfeszítés kellett.
Hasonlóan jelentős a Spondylus kagylóból készült karperecpár. A tenyérnyi méretű osztrigafajta héja értékes nyersanyagnak számított az őskorban, tekintve, hogy megszerzéséért búvárkodni kellett. Épp ezért a belőle készült karperecet becsben tartották, nagyon sokáig intenzíven viselték. A tárlaton kiállított két darabból az egyik eltört, ezt az akkor élt emberek négy helyen kifúrták, és újra rögzítették, hiszen presztízsnyersanyag volt, és
igyekeztek a belőle készült tárgyat megmenteni, megjavítani.
A vizsgálatok alapján az is kiderült, hogy ezek az ősi kincsek nem egyenletesen koptak, ami azt mutatja, hogy nem egy ember használta őket. Öröklődtek, gazdát cseréltek, sokszor pedig egy sírban megtalált tárgyról kiderült, hogy nem az viselte, aki mellé eltemették: családjuk, közösségük járult hozzá velük az eltávozott végtisztességéhez, felkészítve őt túlvilági útjára.
Történetét tekintve számos más, szintén izgalmas ékszer is található a Ragyogj! – Ékszerek ideje című kiállításon, akár az a XIX. századi kincs, amibe szinte James Bond-filmbe illően mikrofotográfiával rejtették az aradi vértanúk képmását, vagy a mintegy kétezer éves ezüst fibulapár, amit a mai Erdély területén találtak. Ezek a történetek pedig újabb és újabb vizsgálatoknak hála folyamatosan bővülnek, színesednek. Ahogy Kiss Erika fogalmaz:
Ez nem egy lezárt történet. Nincsenek utolsó mondatok.
A Nemzeti Múzeum Ragyogj! – Ékszerek ideje című kiállítására az érdeklődők 2025. április 13-ig válthatnak jegyet, hogy megtekintsék negyvenezer év páratlan kincseit.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)