Már a Haumann Máté arcával megjelent plakát is olyan karakteres és figyelemfelkeltő, hogy sokan ezért is válthattak jegyet a (Pesti) Magyar Színház Hamlet-előadására. Az Eperjes Károly által rendezett produkció azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy nem akar látványos megoldásokkal kitűnni, de a nézői érdeklődést Arany János szövegével és a klasszikus előadásmóddal is mindvégig fenntartja.
Nehéz ma úgy megnézni egy klasszikus drámát színházban, hogy ne kapjunk valami nagyon mai értelmezést vagy színpadi megoldást. A produkciókban gyakran erőteljesebben érződik a rendező víziója, mint mondjuk Shakespeare-é: Budapesten az elmúlt években lehetett látni mennyezetről leszakadó autót, az egész nézőteret bejátszó, lövöldöző Hamletet, vagy az eladás végén a hullahegyek fölött szelfiző norvégokat, hogy csak ennél az egy klasszikusnál maradjunk.
És ezzel nincs is semmi baj, érdekes és izgalmas előadások születnek bukósisakkal a fején megjelenő herceggel is, és a művészi megvalósítás mellett az is cél lehet, hogy a naponta millió ingerrel bombázott nézők figyelmét le tudják kötni, a fiatalok ne gondolják azt, hogy ezek unalmas művek.
Éppen ezért tűnik merész vállalkozásnak a (Pesti) Magyar Színház legújabb előadása: a Hamletet úgy tették színpadra, hogy Arany János szövegét használták, a szereplők korabeli jelmezekben vannak, és a reneszánszt megidéző zenei aláfestéssel (a zeneszerző Bucz Magor) a kort idéző díszletek kötött játszanak.
Ez a vakmerő húzás pedig bejött.
Érdekes módon a puszta történet is leköti a nézőket, a követhető mondatok és a színészi alakítások viszik magukkal a közönséget. A drámát nyilvánvalóan le kell ma már rövidíteni (a dramaturg Deres Péter), de az öt felvonás helyett kettőbe is belefért minden fontos momentum, láttuk a dán királyfi vívódásainak ívét és kifutását.
Az előadás hatalmas dínomdánommal kezdődik, Claudius, Dánia királya és Gertrud az udvaroncokkal mulat – csak Hamlet ül leverten a sarokban. A lakoma díszes asztallal, trónszékekkel jelenik meg, a háttérben sötéten hullámzó tenger azonban már ekkor különös atmoszférát ad az előadásnak (a díszlettervező Ferenczfy-Kovács Attila). A vetítés az egyetlen virtuális elem a produkcióban, és mindig csak finoman és jelzésértékűen jelenik meg. Amikor Hamlet hajóra száll, mintha mi is ott utaznánk vele, a gőzhajót pedig enyhe füst jelzi.
Az előadás aztán szépen végigvisz minket a történeten, elhangzik és hangsúlyossá válik minden monológ, szólássá vált mondat: „Gyarlóság, asszony a neved!”, „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.”, „a hivatalnak packázásai”, hogy csak a legismertebbeket említsük. Látjuk Rosencrantz és Guildenstern szerepét, Ophelia megőrülését, a vándorszínészek előadását, a hallgatózó Polonius (Viczián Ottó) halálát, a sírásók beszélgetését. És bár egy előadásnak nem az a dolga, hogy a középiskolások kötelező olvasmányát érthetően és élvezetesen visszaadja, de talán mégis: ez is a feladata. És mindeközben előbukkan Shakespeare humora is, amire szintén vevő a közönség.
A követhetőséget a jelmezek is segítik (a jelmeztervező Rátkai Erzsébet). A legpompázatosabb ruhában a királyi pár látható: Gáspár Tibor tekintélyes Claudius, Györgyi Anna Gertrudként élveteg nő és egyben aggódó anya. Az udvar többi tagja rangja szerint színesebb vagy szürkébb öltözékben lép elénk. Hamlet úgy lóg ki közülük, hogy mégsem különül el teljesen:
szűk, fekete nadrágja, fehér inge és fekete, steppelt kabátja modern, de közben belesimul a korba.
Haumann Máté – akit az Oppenheimer című Oscar-díjas filmben is láthattunk – alakítása is ezt a figurát hozza, vívódása egy mai fiatal gondolataiban is megjelenhet: visszamenjen-e Wittenbergába tanulni, itt hagyva a szülői házat, vagy ne, elmenjen-e Angliába, vagy álljon ellen, melyik barátjában bízhat meg és melyikben nem, továbbá az ő dolga-e helyre tolni a kizökkent időt?
Hamletnek azonban egy nehezebb feladat is jutott, ki kell nyomoznia, hogy az édesapja hogyan halt meg, igaz-e a megérzése, hogy Claudius az ő vére árán szerezte meg testvére trónját és nőjét? Hamlet atyjának szellemét ugyanúgy Fillár István alakítja, mint a színészkirályt, aki aztán a társulatával egy olyan jelenetet ad elő, amely arra hivatott, hogy a királyi párnál kiugrassza a nyulat a bokorból.
A szellem kérdése minden rendezőnek feladja a leckét, hogy valójában kit látunk, mit látunk ekkor:
Eperjes Károly a szellemet egyrészt nem létező „személyként” jeleníti meg, hiszen csak egy színész játssza el, aki azonban mégis valóságos emberként folytat párbeszédet Hamlettel.
Ophelia vízbe fúlási jelenete az egyetlen, amikor az egész színpadot beteríti a vetítővászon, és látjuk, amint törékeny teste elsüllyed a vízben. Kiss Anna Gizella Opheliája Hamlettel és az édesapjával is kedves és tisztelettudó, légies alakja egyik férfitól a másikig vándorol, de oltalmat egyik sem tud adni neki – milyen megrázó és elgondolkodtató lehet ez egy mai fiatal lánynak.
A Magyar Színházban – amely a nevéből száműzte már a Pestit – telt ház előtt, vastapssal fogadták a Hamletet. Az előadás végén itt is volt szelfizés, de csak az előtérben: a Haumann Mátéval készült plakát előtt örökítették meg magukat a nézők.
(Borítókép: Részlet a Hamlet előadásból. Fotó: Magyar Színház)