Lövétei Lázár László szerint a magyar irodalom a kilencvenes évekhez képest kényelmesen elvan. A József Attila-díjas költő erről a Müpában megrendezett szerzői estjén beszélt, amelynek legnagyobb útravalója az volt, hogy az életet meg kell becsülni.
Lövétei Lázár László nagy költő, versei csontig hatolnak. Nemcsak a buszmagányban, hanem a Müpában megrendezett írói estjén – Kaszás Gergő rendkívül szuggesztív előadásában – is ezt éreztük.
Egy kicsit fáj, Két szék között, Harminc, sok más mellett ezek mind olyan művek, amelyeken azt érezni, hogy volt időszak, amikor az élet nem kímélte a költőt, mondhatjuk úgy is: erősen rajta hagyta a nyomát. Huszonkilenc éves volt, kétkötetes szerző, amikor közel került a halálhoz: súlyos rákbetegséggel diagnosztizálták, de ez az irodalomhoz való viszonyán egyáltalán nem változtatott, az élethez viszont teljesen másképpen áll azóta. Egyik versében arról ír, hogy nem az Úr napját kell megszentelni, hanem minden napot. Azóta is eszerint él.
Jó érzés, ha az ember felköl, és azt mondhatja, ba**g, még mindig élek. Még 30 évvel később is, és ezt rohadtul meg kell becsülni.
Az orvosai akkor azt tanácsolták, hogy szokjon le a cigiről meg az alkoholról, „hát, izé, azóta is művelem, de tényleg, ennyi”. Az irodalmat viszont mindig dilettáns módon szerette, ahogy most is, és számára nem az írás a legszebb, hanem az olvasás mint életforma.
A gyógyulás időszakában Lövétei nagy költők kései verseit olvasta, hozta szóba Greff András, az est moderátora, majd arra kereste a választ, vajon mitől ennyire erősek ezek a kései kötetek. A szerző azt mondta, nem tudja, ha megtalálta volna a választ, valószínűleg már 20 éve csak gyönyörű, kései verseket írna. Szerinte erre nincs recept, bár törekedni lehet rá, kizárólag őszintén, bátran, és mindent felvállalva. Aztán vagy bejön, vagy nem.
A szerző Csíkszentdomokoson él, bár leszögezte, hogy irodalmi érdekérvényesítés terén a centrumban, mondjuk Budapesten könnyebb élni. Ami viszont a periférialétet illeti, úgy véli, abból csak előny származhat, ha valaki onnan indul, mert az irodalmi prérit úgy könnyebb belátni. Elmondta, pályakezdőként voltak olyan várak, amelyeket be kellett vennie, meg kellett hódítania. Határozottan emlékszik, hogy a Holmiban feltétlenül közölni akart verset, és összejött.
Ám a 2000 neccesebb volt, Margócsy Istvánnál szinte elképzelhetetlen volt bevágódni, befutni, főleg ha soha nem találkoztál vele, de azt is megugrottam.
Lövétei Lázár László a magyar irodalom jelenlegi helyzetéről is beszélt, véleményét nem rejtette véka alá, szerinte a kilencvenes évekhez képest „kényelmesen elvan”. „Bele vagyunk fásulva, ebbe magamat is beleértem. Nem látom a kirobbanást, nem látom Adyt továbbra sem.”
Az esten a Zákeus fügefája című kötetéről is szó esett, amely 2023-ban a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg. Greff szerint Lövétei nagy idők kis alakját ötlötte ki, és úgy alkotta meg, hogy a kétkedő görög rabszolga képébe önmagát is bele tudja helyezni. „Nem vagyok görög, és nem vagyok rabszolga” – reagált a költő, hozzátéve, nem is érezte magát annak, hanem
a saját istenkeresését akarta megfogalmazni.
Lövétei jelenleg egy nagyobb cikluson dolgozik, amelyben az édesapjához – aki már nem él – való személyes viszonyát igyekszik megfogalmazni. Azt mondta, a történet még képlékeny, volt egy időszak, amikor hirtelen felindulásból sokat írt, azok többnyire megjelentek, de mintegy fél éve szünetet tart. Azt mondta, hogy édesapja által sugalmazott írásokról van szó, és most végig kell gondolnia, hogy működhet-e a szöveg, ha csak azt írja, amit ő diktál. Meg kell találnia önmagát a történetben. „De lehet, elég, ha csak hallgatom, amit apám mond. Nem kell sietnem, az utóbbi években úgy is annyi könyvem jelent meg, hogy kicsit már én is unom őket.”