Hosszú, tömött sorokban ballagtak az emberek a sportaréna felé a mínusz 5 fokos februári hidegben. De mit sem számít mindez, hiszen a magyar könnyűzene fenegyereke, Földes László Hobo ad koncertet, nem is akármilyet, hiszen 80 éves lett.
Akárhonnan is nézzük, a tény, hogy valaki ennyi idősen még aktív, sőt rendszeresen koncertezik, komolyan lenyűgöző. Meglepődtem, amikor tavaly láttam a plakátokat, hogy 2025 februárjában 80 évesen Hobo újra nagykoncertet hoz össze. Persze az igazsághoz tartozik, hogy egy ehhez hasonló villámcsapásszerű felismerés még 2013-ban taglózott le, amikor szembejött velem a hír, hogy Yoko Ono, az elpusztíthatatlan tiszteletbeli ötödik Beatles-tag háromórás koncertet adott Berlinben, így ünnepelve 80. szülinapját.
Te jó isten! Nem hiszem el, hogy 80 éves, és koncertezik! – csaptam a homlokomra. Azóta persze a fizikai hordozókon történő lemezeladások továbbra is lejtmenetben vannak, ezért nem volt meglepő a fordulat, hogy a kétezer-tízes évek második felétől a 70+ korú nyugati zenészvilág mindinkább az élő fellépéseket részesíti előnyben. Nos, a tény, hogy Földes László tehát 80 lett, és koncertet ad, így – a kortárs nagy öregek turnéinak ismeretében – nem volt meglepő. És ismét megtöltött egy stadiont rajongóival.
Mindjárt jön a koncert is, de előtte még annyit, hogy Hobo munkásságát 1979 óta követem nyomon. Egy évvel korábban alakult a Hobo Blues Band, de igazán 1979 nyarán futott be idehaza, amikor a Kisstadionban a svájci Krokus és az Omega előzenekaraként játszottak. Azt nem láttam, viszont 1979 őszén elvittek katonának. Akkoriban, akit felvettek az egyetemre, annak a tanulmányok megkezdése előtt egy évet a seregben kellett szolgálni. Hát, így utólag már szívesen kihagytam volna azt a 12 hónapot. A bölcsészhallgatókat és a színművészetiseket akkoriban Hódmezővásárhelyre vitték, ahol a laktanya gépesített lövészezredébe osztottak be bennünket.
Nagyon ritkán lehetett hazamenni, és hát Budapest és Hódmezővásárhely akkoriban vonaton egy kiborító félnapos utazást jelentett. Egyik szombaton a század váratlanul kimenőt kapott. Ez azt jelentette, hogy este hattól 10-ig kimehettünk a városba körülnézni.
Mit csináljunk?
– kérdezték többen, míg az egyikük ki nem szúrta a házfalon a kis plakátot, hogy este 7-től HBB-koncert lesz a művelődési házban. Jobb javaslat nem érkezett, így bevonultunk a koncertnek otthont adó műintézménybe.
A klasszik felállásban döngető HBB beszippantotta a szakasznyi katonát, akik néhány üveges kőbányai sörtől felbátorodva ordítva énekelték a könnyen skandálható ütős refréneket. Hobo és Deák Bill Gyula hihetetlen színpadi show-t eresztettek el, és ez a turné már zömében olyan későbbi slágereket is bemutatott, mint a Hey Joe!, a Leples bitang, a Rózsadomb blues, a Ki vagyok én? vagy éppen a Középeurópai Hobo Blues II., amely végül az 1980-as debütáló album címadója lett.
Szóval vissza a Papp Lászlóba. Hihetetlen tömeg verődött össze a bejáratnál, és hát nem volt meglepő, hogy itt bizony erősen az 50 és a 60 pluszos korosztály tagjai bújtak bele újra a szekrény mélyére rejtett, komolyan naftalinozott szegecses bőrdzsekikbe. Itt-ott felbukkantak a politikából ismert arcok is, és közben közösségi oldaláról kiderült, hogy Orbán Viktor is a koncertlátogatók között volt. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert a kormányfő focirajongása ugyan köztudott, de ugyanez az ő esetében a zenéről eleddig nem volt elmondható.
Ki vagyok én? – hörögte fel Hobo nyitásként, 10 perc csúszás után a színpadon, amely fölött egy hatosztatú kivetítő tette színesebbé és követhetőbbé, hogy mi is történik a színpadon. A 45-ös blues című számhoz döbbenetesen erős, archív, a II. világháború pusztításait és az annak nyomán beköszöntő nyomort dokumentáló álló- és mozgóképek töltötték meg a kivetítőt, hogy aztán elmúljon a rosszkedvünk, és feldübörögjön a Rolling Stones Blues.
Az 1982 óta klasszikus Oly sokáig voltunk lenn aztán tényleg felrázta a tömeget, ezt pedig csak erősítette személyes kedvencem a Vadászat lemezről, A hajtók dala. A Papp László küzdőterén – írd és mondd – egy gombostűt nem lehetett leejteni, annyian voltak, és ennél a dalnál aztán felrobbant az addig tisztelettel dúdolgató tömeg.
Ha csak kicsiben, de ezúttal is előjött az elmúlt évtizedek irodalmi kalandozása, csak most nem Viszockij, Ady Endre, Villon, Faludy György vagy éppen Allen Ginsberg zenés verseinek formájában, hanem József Attila lett megidézve az Az ám, hazám! című dallal.
Itt érdemes megjegyezni, hogy karrierje során Hobo mindvégig rendszerkritikus volt, és ez igaz az 1990-es rendszerváltást követő 35 évre is.
Így nem kicsit volt áthallásos az a remek rajzos videóbetét, amely ezt a számot kísérte. A kivetítőn egy tenger volt látható, vélhetően ez Magyarországot jelentette, amelyen hajók jöttek-mentek. Ugye a hajókat pedig kormányozni kell, értjük, nem? Ki kormányoz? Szóval egymás után úsztak be a képbe az elmúlt három és fél évtized kormányait, kormánykoalícióit adó pártok logójával feldíszített, stilizált árbócosok, a zászlaikon pedig a pártok logói virítottak. Ebbe belefért turbulens jelenünk átalakuló politikai világa, hiszen az utolsó hajó zászlójára a Tisza Párt emblémája került föl.
Hobo rendesen megdolgoztatta zenészcsapatának szólógitárosait, akik magukat nem kímélve tették oda a szólókat például az 1988-as Csavargók könyve LP-ről elővett Másik Magyarország vagy éppen a Blues Jim Morrisonnak című dalokban. Szólóalbumait idézte vissza a Circus Hungaricus koncepciólemezén megjelent Késő van már című dalával, amely ugyan még a HBB aktív korszakában (2009) készült, de nem a Hobo Blues Band tagjaival vette föl.
A koncertből lefutott már 70 perc, amikor a roadok behoztak a színpadra három széket, a középsőre Hobo ült. Megvárta, míg elül a zaj, majd elmesélte, hogy még mindig vannak tervei, olyanok is, amelyek éppen mostanában valósultak meg, hiszen nemrégiben mutatták be a Nemzeti Színházban Medvevára című zenés művét. Ahogy a nehezen besorolható műfajról a bemutatót recenzáló kolléganőm írta:
„Legújabb produkciója bábjátéknak inkább koncert, koncertnek inkább performance, de kicsit pantomim, kicsit stand-up, kicsit egy bohóc magánszáma is, társakkal.
A lecsúszóban lévő vén ripacs – vagyis maga Hobo – arra a pofátlanságra vetemedett, hogy az eddig elkövetett gátlástalan előadásait kiterjessze egy eddig nem használt műfajra, a bábszínházra
– olvasható a műsor leírását idéző remek cikkében.
Ekkor következett egy négy dalból álló – gitáron és tangóharmonikán kísért – akusztikus betét a Medvevárából. A blokk egy kissé testidegennek hatott a koncerten, de hát, ha valaki 80 éves lett, akkor rajongói ne csak a múltjára, hanem jelenkori alkotásaira is figyeljenek oda. Hobo pedig ezt szerette volna elérni a bábjáték dalaival.
Vissza a vasalatlan, arcon ütős dalok világába. Nos, ehhez pedig az akusztikus betét után jól illett az 1988-as Tiltott gyümölcs album egyik szemtelen szövegű slágere, a Gazember bitang erős szájharmonika-szólóval. De felcsendültek frissebb szerzemények is Hobo repertoárjából, mint például a Pécsi lány.
A finálé és a ráadás aztán tényleg frenetikusan sikerült. A zárásként előadott A hetedik hosszú intrója közben az énekes eltűnt. Majd egyszer csak váratlanul feltűnt a zsúfolt küzdőtéren, ahol a dalt – a tömegben lassan sétálva – végigénekelte, illetve végigénekeltette az őt ölelgető rajongóival. Erről a döbbenetesen erős performanszról érdemes végignézni az alábbi amatőr videót, ahol Hobót a tömegben az őt kísérő szpotlámpa fénykörében fedezhetjük fel. Ezt egyébként már megcsinálta egyszer, mégpedig a Hobo Blues Band 2011-es búcsúbulijának zárásaként.
A ráadásban rendezte a tartozást, legjobb formájában nyomta le a Bye, Bye Johnny!-t és a Középeurópai Hobo Blues II.-t. Búcsúzóul pedig a lelkünkre kötötte, hogy ő a mindennapokban marad, teszi, amit eddig, és előre néz. Ebbe a képbe pedig, ha jól sejtem, még akár egy új Hobo-lemez is belefér, valamikor a közeljövőben.
(Borítókép: Földes László Hobo a 80. születésnapja alkalmából adott jubileumi koncertjén a Papp László Budapest Sportarénában 2025. február 15-én. Fotó: Lakatos Péter / MTI)