Nem biztos, hogy a mákfagyi a legfinomabb a világon, a Mákfagyi című darab szereplőinek azonban biztosan az. Ez köti össze az idegeneket, a barátokat, a generációkat, a szétszóródott családokat Hárs Anna legújabb darabjában, amelyet Dicső Dániel rendezésben, Kálid Artúr és Jeney Luca főszereplésével láthatunk a Rózsavölgyi Szalonban.
„Divat” lett pszichológiai szakkifejezésekkel is értelmezhető lelki folyamatokat könyvben, filmen, színdarabban ábrázolni, pontosabban nem félünk már kimondani olyan szavakat, mondatokat, amelyek leírják, hogy az adott hősök min mennek keresztül. Bátran használjuk az elakadás, a külső szemmel való rátekintés, a magunkért való kiállás, a szembenézés, az érzelmi elhanyagolás és a megbocsátás kifejezéseket, miközben egyébként egy szerethető történet pereg a szemünk előtt, amelyben két ember keresi a maga útját, boldogulását néha vicces, néha torokszorító jelenetekben.
A Rózsavölgyi Szalonban, a Mákfagyi című előadás első perceiben azt látjuk, hogy egy sudár, fiatal nő talpig feketében, fején az arcát is eltakaró hatalmas, fekete kalapban próbál elslisszolni előlünk, mögötte egy középkorú férfi vágtat, és a futástól elfúló hangon utánakiabál, hogy mégis ki ő, hogy részt vett az apja temetésén.
Nyilván a szeretője!
– kiabálja. A lány nem kéri ki magának, nem utasítja rendre, de mond néhány olyan kedves mondatot, amin a férfi elgondolkodhat. Az viszont rögvest látszik, hogy ők ketten tűz és víz, nincs egy gondolat sem, amiben egyetértenének, nem passzol a koruk, a stílusuk, a világlátásuk, magyarul jobb, ha többet nem is találkoznak.
Az élet azonban máshogy alakul, Rózsa és Máté nemhogy újra találkozik, de lassan az is kiderül, hogy mi miért van, illetve miért van teljesen másképp, mint ahogy gondoljuk. Rózsa fiatal, cserfes és nyitott, nem fél elmondani a gondolatait – ha másról van szó. Mert ha a saját életéről kell beszélnie, elcsöndesedik, adott történeteknél elkomorul, félelem költözik a szemébe. Máté is nagy magabiztossággal vonja kérdőre a lányt, hogy miért ragad bele méltatlan helyzetekbe,
de ha a saját családja szétesésével kell szembenéznie, akkor olyanná válik, mint egy kétségbeesett kisgyerek.
Ők ketten aztán annyira „triggerelik” egymást – na még egy pszichológia kifejezés –, hogy ez fűzi őket még szorosabbra. Ha a temetőben nem sikerült megszabadulniuk egymástól, akkor nézzük már meg, mit tud ez a kis csaj, gondolhatja Máté, illetve aztán világítsuk meg, hogy mit nem tud. Rózsa pedig a maga naiv módján lásson már bele egy középkorú ember fejébe, próbálja elfogadni a tapasztalatait, miközben kedves kis lényével tovább bontogatja ennek a megkeseredett üzletembernek a lelkét.
Mindeközben pedig zajlanak az események, és nemcsak az derül ki, hogy a mákfagyi a legfinomabb a világon, hanem hogy milyen jó, ha az ember mellé sodródik valaki, aki elfogadja, meghallgatja, biztatja, néha persze piszkálja és ugratja, de mindenképpen továbblendíti az életében. Ha kiderül, miért retteg valaki a sztróktól, vagy az anyjától, vagy az elköteleződéstől, hogy miért érzi magát a halál angyalának, hogy kit miért és hogyan csúfoltak gyerekkorában, vagy
miért gondoljuk azt, hogy egy gyerekkori rossz döntés vagy sérelem kell hogy meghatározza az életünket ma is.
Rózsa például nem tud szabadulni a gondolattól, hogy miatta halt meg a kolléganője, aki helyette ment álomnyaralásra Tunéziába, de aztán a barátnőjével együtt agyoncsapta az áram a jakuzziban – és ez csak egy a fiatal lány életét beárnyékoló, feldolgozandó események közül. Máté életében is van minden az apától kezdve, aki nem vett részt a fia életében a kontrolláló anyáig, de ahogy ők ketten elkezdenek beszélgetni, és egyre közelebb kerülnek egymáshoz, kezd megváltozni az életük, ami nemcsak szavakban, hanem tettekben is megnyilvánul. Gyakorlati, kézzel fogható eredménye lesz mindkettejük hétköznapjaiban.
És mindez nemcsak azért szívszorító, mert a két főszereplő, Jeney Luca és Kálid Artúr úgy kelti életre a két figurát, hogy mindezt elhisszük nekik, hanem mert ráismerünk motívumokra a színészek életéből is. Amikor Kálid Artúr beszél Máté szerepében az apjáról vagy a gyerekkori traumáiról, nem tudunk nem arra gondolni, hogy mindezeket a szituációkat a színész is átélte vagy átélhette, és bár Jeney Luca életét annyira nem ismerjük, kedves lénye biztosan passzol Rózsáéhoz,
a nézőtéren pedig sokan magukra ismerhetnek a lányban, aki mindig a saját szükségleteit teszi az utolsó helyre.
Hárs Anna új darabja nagyon mai és nagyon magyar. Mintha mi magunk is ott sétálnánk Budapest utcáin, amelynek térképe a falon is megjelenik, és betérnénk egy-egy üzletbe, cukrászdába, miközben a díszlet csupán néhány világító kocka (díszlettervező Enyvvári Péter). Ezek a kockák eleinte fehéren világítanak, majd kiszínesednek, aztán újra elhalványulnak, amikor elcsendesül a lélek is.
Kálid Artúr üzletembere merev zakóban indít, de aztán látjuk köntösben, pizsamában is Rózsa lakásán. Jeney Luca bohókás Rózsája pedig olyan ruhákat hord, mint amilyen a személyisége, pillangós blúza, virágos nadrágja és macskás cipője kapásból jó kedvre deríti azt, aki találkozik vele (jelmeztervező Cselényi Nóra).
Azon kár agyalnunk, hogy Rózsa és Máté összejönnek-e, mert tényleg nem ez a lényeg. Inkább azon kell izgulnunk, hogy rátalálnak-e valódi önmagukra.
(Borítókép: Kallus György)