Először szólal meg a hallgatók lázadása óta a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet (MOME) fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke. Böszörményi-Nagy Gergely az Indexnek adott exkluzív interjújában elmondta: kultúrharcnak nyoma sem volt a MOME-n, amíg néhányan nem döntöttek úgy, hogy csatatérré változtatják az egyetemet.
Böszörményi-Nagy Gergely az interjúban többek között elmondta:
Egy kívülállónak nehéz pontosan érteni, hogy mi zajlik most a MOME-n, az viszont látszik, hogy az általuk kifogásolt kinevezések után a lázadó hallgatóság magához ragadta a kezdeményezést. A legfrissebb hír, hogy ön a határidő lejártáig, február 17-ig nem írta alá a MOME FRONT által ajánlott társadalmi szerződést. Miért nem?
A szerződések úgy születnek, hogy a felek megismerik egymás megközelítését, meghallgatják egymás érveit, és megfogalmazzák a közös pontokat. Az ultimátum egészen más műfaj, azt egy 150 éves nemzeti intézmény fenntartója nem fogadhatja el. Jeleztük az akció szervezőinek, hogy nyitottak vagyunk a párbeszédre, a lehetőséget minden alkalommal elutasították.
Ez egyértelműen arra utal, hogy sosem volt cél a megállapodás.
A párbeszéd persze eleve a bemutatkozással kezdődne, amire máig nem került sor, hiszen a követelésekről egy „fantom” kommunikál. Ami a tartalmi kérdéseket illeti: az első pont elfogadása önmagában a modellváltás de facto visszafordításával lenne egyenértékű, amennyiben a fenntartó semmiféle kontrollt nem gyakorolhatna többé a gondjaira bízott intézmény fölött. Ez ellentétes azzal, amiért az alapítványok létrejöttek, hogy garantálni tudják a reformot és a megújulást a rájuk bízott egyetemeken.
A hallgatók Koós Pál rektor és helyetteseinek távozását már elérték, most 1.) a szenátus jogköreinek megerősítését, autonómiájának helyreállítását; 2.) a szenátusnak a rektort és a kuratóriumot ellensúlyozó hatalmának a kiépítését; 3.) a szakmai autonómia helyreállítását kérték. Ezek ön szerint megfelelően működnek?
Tudom, hogy a mostani légkörben sokaknak nehéz a tárgyszerűség talaján maradni, de a valóságban ezek nem fekete-fehér kérdések. Az egyetemek ideális működéséről ötszáz éve zajlik a vita, és a szerkezet sosincs kész, mindig lehet finomítani rajta. A MOME szenátusa ma saját hatáskörben, önállóan dönt minden oktatási és kutatási kérdésben, minden szakmai pozícióról és minden a hallgatókat érintő ügyben.
Igen, a mi álláspontunk szerint ezzel teljesülnek az akadémiai szabadság feltételei.
A szervezeti modellről és a költségvetésről ugyanakkor a szenátus a fenntartóval egyetértésben tud határozni, mert ezekben teljes konszenzus kell ahhoz, hogy az alapítvány is viselni tudja a ráruházott felelősségeket. Ami a követelések második felét illeti, azok elsősorban a MOME belső működésére vonatkoznak. Minden érintett fél egyetért abban, hogy egy egyetem közösségének saját szellemi erőteret kell építenie, és a szenátusnak is be kell töltenie a tőle elvárt szerepet.
Érez párhuzamot az SZFE-n történtek és aközött, ami jelenleg a MOME-n zajlik?
Néhány egyéni ambíció között biztosan akad párhuzam, a két egyetem esete azonban nem is lehetne ennél különbözőbb. A MOME az elmúlt öt esztendőben Magyarország legdinamikusabban fejlődő felsőoktatási intézményévé vált, miután a kampusz újjáépült, az egyetem költségvetését megnégyszereztük, béreit és ösztöndíjait közel megdupláztuk. A szakmai munka lehetőségei, perspektívái folyamatosan bővültek, a hazai és európai pályázati bevételek nagyjából a hússzorosára nőttek. Kultúrharcnak végképp nyoma sem volt Zugligetben, amíg néhányan nem döntöttek úgy, hogy csatatérré változtatják az egyetemet.
Ön, aki a nagy sikerű Brain Bar jövőfesztivál szervezőjeként sok fiatallal van kapcsolatban, hogyhogy nem tud szót érteni a hallgatókkal?
Ennek semmiféle valós akadálya nincs, csakhogy a dialógus egyelőre nem része a szervezők koncepciójának. Meggyőződésem, hogy ezért maguk a hallgatók okolhatók a legkevésbé, az általános közhangulat épp elég gyatra ahhoz, hogy a bennük lappangó indulat kihasználható legyen. Erősen kétlem, hogy a MOME diákjainak többsége az egyetem megújulása ellen foglalna állást. Rendszeresen készítünk felméréseket, ezekből pontosan tudjuk, hogy a MOMÉ-n a hallgatók elégedettsége a képzésbe való belépésük pillanatától kezdve egészen a diplomaosztóig csökken, azaz minél több időt töltenek a kampuszon, annál kevésbé elégedettek a képzéssel. Ez még véletlenül sem jelenti, hogy ne lenne az egyetemnek számos kiváló oktatója. Egy kifinomult rendszer, egyfajta általános minőségbiztosítás, ami a múltban hiányzott.
Ezzel arra utal, hogy valakik maguk előtt tolják a hallgatókat?
Az általunk kezdeményezett reformfolyamat számos régi megszokást, ideológiai meggyőződést, egyéni érdeket sért. Olyan, az elmúlt évtizedekben tabunak számító kérdések kerülnek terítékre, mint az oktatási módszerek korszerűsége, a teljesítmények mérhetősége és megítélhetősége, az egyetem társadalmi beágyazottságának hiátusai, vagy a MOME valós nemzetközi elismertségének növeléséhez szükséges változtatások, szellemi és szakmai feltételek. Az ezekből fakadó feszültség a legkevésbé sem magyar sajátosság, a Harvard oktatáspolitikával foglalkozó műhelyének vezetője, Brian Rosenberg nemrég Whatever it is, I'm against it („bármi is az, én ellene vagyok”) címmel írt könyvet a jelenségről. A dolog pikantériája, hogy többnyire olyanok érvelnek az újítás ellen, akik magukat minden egyéb területen a haladás képviselőinek tartják.
Miért van egyáltalán szükség az egyetem átalakítására? Miért jobb – rugalmasabb, innovatívabb, versenyképesebb – például tudásközpontokban dolgozni, mint tanszékeken és intézetekben?
A kontextus megértéséhez tudni kell, hogy a művészeti képzés a magas eszközigény és a kiscsoportos jelleg miatt kiemelkedően drága befektetés. Egyetlen hallgatóra húszmillió forint körül költenek az adófizetők, ehhez képest a pályaelhagyó diplomások száma rendkívül magas. Ez eredendően nem a MOME hibája, hiszen a könnyűipar megszűnésével eltűnt az az ökoszisztéma, amibe az egyetem évtizedeken át eredményesen képezte az alkotókat és tervező szakembereket.
A világ változásainak felismerése, a trendek elemzése és az azokra adott vagy nem adott válasz azonban már nagyon is felelőssége egy felsőoktatási intézménynek.
A MOME mindenkori vezetése hosszú időn át, egészen a közelmúltig megspórolta a saját reformját azzal, hogy itthon hagyományosan kiváló sajtója van, és mindig akadt néhány kiemelkedő képességű hallgatója, akiknek a sikerei elfedték a képzés és a működés hiányosságait.
Én vállaltan más nézőpontot képviselek, és kezdettől nyíltan beszéltem arról, hogy az ismert demográfiai és makrogazdasági tendenciák mellett nem várható el, hogy az állam hatalmas összegekkel finanszírozzon egy egyetemet anélkül, hogy cserébe megkapná a fejlődés garanciáit. Ezért a bérek rendezése, a magyar felsőoktatás történetének legnagyobb arányú béremelése után felkértük az egyetemet, hogy készítse el a saját jövőjére vonatkozó tervét. Hogyan újítja meg a képzési rendszerét? Miként kapcsolódik a mai társadalmi, gazdasági vagy éppen ökológiai kihívásokhoz? Hogyan gondoskodik a saját utánpótlásáról? Milyen stratégiával nyit a nagyvilág felé? Ezekre ad választ a Jövő Egyeteme program.
Mennyi ebben az ön személyes víziója?
Hogy csináljuk, és hogy csináljuk komolyan. Az alapítványtól a felkérés, az ösztönzés érkezett az egyetemhez, magán a programon pedig száz oktató, kutató, doktorandusz dolgozott együtt. Egyes elemeiben egészen kimagasló színvonalú koncepció született, a MOME vezetése pedig két rektori ciklusban, két különböző összetételű szenátusban összesen háromszor szavazta meg a terv részleteit, egyetlen ellenszavazat nélkül. Három teljes éven át tartó demokratikus folyamatról beszélünk, ami persze biztosan nem volt tökéletes. Sorskérdésnek tartom, hogy az elvégzett munkát a fennálló vitáktól függetlenül megbecsüli és folytatja-e az egyetem.
Fontosabb cél-e az egyetemen az, hogy az itt szerzett diplomával el tudjanak majd helyezkedni a hallgatók, mint az, hogy a művészi kiteljesedést segítsék?
Nem hiszem, hogy a kettő ellentétben áll. Ha mégis, azt érdemes feloldani.
A modellváltó egyetemek között mindig pozitív példaként emlegették a MOME-t. A baj oka most abban rejlik, hogy mást akar ön, az egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke, és mást az egyetem legfőbb döntéshozó szerve, az egyetemi autonómiát képviselő szenátus? Vagyis alapvetően mégsem működik az új modell?
Ha a fundamentumokat nézzük, a MOME változatlanul a modellváltás sikertörténete, az intézmény fejlődésének pedig nem eseti nézetkülönbségeken, hanem hosszú távú stratégiai célokon kell alapulnia. A szenátus és a fenntartó eddig tízből nyolc esetben megtalálta a hangot, ha a szándék kölcsönös, akkor az arány tovább javítható. Az új modellről végképp komolytalan lenne ötéves távlatból ítéletet mondani. A nyugat-európai, amerikai, szingapúri példák azt bizonyítják, hogy egy önmagát megújító egyetem felemelkedéséhez legkevesebb egy évtizedre van szükség. A MOME jó esetben valahol a félút előtt jár, persze ha nem kíván most visszafordulni.
A most távozó Koós Pál rektorrá történő kinevezését a szenátus nem támogatta, az egyetemet fenntartó kuratórium mégis őt nevezte ki. Az új rektor kiválasztásakor várható, hogy ez változik, vagyis hogy a szenátus akarata érvényesül majd?
Hogy megérthessük ennek az ügynek a lényegét, érdemes a teljes folyamatra visszatekinteni. 2023-ban én kezdeményeztem, hogy a megszokott, kizárólag belsős jelöltek megszólítására alkalmas rektori pályázat helyett hirdessünk nyílt, nemzetközi versenyt. Azt gondoltam, hogy egy-egy friss szemléletű, világlátott, szakmailag felkészült külföldi rektor jót tenne nemcsak a MOME, de a teljes egyetemi ágazat jövőképének is. A dolog nagyon izgalmasan indult: míg a hazai egyetemeken jellemzően egy-két belsős jelölt verseng a pozícióért, nálunk még a szűkített mezőny is fél tucat pályázóból állt brit, német, olasz, magyar és norvég szakemberekkel.
Itt jön a csavar, az egyetem akkori szenátusa ugyanis már a folyamat legelején kiszórta szinte mindegyiküket.
Nem titok, hogy ez a fenntartó számára komoly csalódást jelentett, annak a mintázatnak a folytatását láttuk benne, hogy a MOME kis világát rendkívül nehéz megnyitni a külvilág felé. Ezt a közelmúlt eseményei is megerősítik, miközben a fejlődésnek nélkülözhetetlen feltétele a nyitás.
A kiválasztás végére tehát maradt a régi, jól megszokott felállás két belsős jelölttel: egyikük programja inkább a status quót, másikuké a gyenge pontokkal, hiányosságokkal való szembenézést képviselte. Hasonló belső támogatottsággal rendelkeztek, így az utóbbit terjesztettük fel kinevezésre, meggyőződésünk szerint helyesen és jogszerűen. Egyetlen munkáltató sem kényszeríthető ugyanis a szakmai álláspontjával ellentétes személyi döntés meghozatalára. Hogy a továbbiakban elkerüljük az ehhez hasonló vitákat, egyszerűsítettünk a szabályokon, a szenátus és a fenntartó egyet nem értése esetén az alapítvány a jövőben automatikusan új pályázatot ír ki.
Tarthatnak retorziótól a fellázadt hallgatók?
Minden ehhez hasonló ijesztgetés blöff. Az elmúlt napok tapasztalatai alapján inkább azoknak a kollégáknak kell csoportnyomástól tartaniuk, akik a felgyülemlett érzelmek közepette is józanul akarnak véleményt formálni az eseményekről, az egyetem előtt álló dilemmákról.
Mennyi esélyt lát rá, hogy sikerül békét teremteni?
A MOME szempontjából a kérdés nem az, hogy visszatér-e a béke, mert visszatér. A kérdés, hogy milyen feltételekkel. Nincs vitám azokkal, akik szerint a leköszönt rektor hibákat vétett. Hibáztam én is, az alapítvány és a szenátus is öt esztendő alatt. Ugyanakkor hatalmas utat tettünk meg közösen, a hibák pedig kijavíthatók. Az akció szervezőitől, az őket segítő sajtótól hallható retorikában számos tévedés és félreértés van, ezek közül a legalapvetőbb, hogy a MOME megújulása leginkább a fenntartó érdeke lenne.
Erre a reformra nem nekünk, hanem az egyetemnek van égető szüksége, hogy hosszú távon képes legyen helytállni Magyarország, Közép-Európa és a nagyvilág változó adottságai között. A mi feladatunk az, hogy ebben ösztönözzük és támogassuk az egyetemet. Ha a MOME a hátraarc mellett dönt, azzal az alapítvány csak az elmúlt öt évét vesztegette el, az egyetem viszont a jövőjét.
(Borítókép: Böszörményi-Nagy Gergely. Fotó: Brain Bar)